Coco Chanel

Gabriel, azaz Coco Chanel életútját az Audrey Tautou főszereplésével készült legújabb mozi előtt részletesen, vagy kevésbé mélyrehatóan már több film és dokumentumfilm is feldolgozta. Készült ausztrál változat többek közt Timothy Daltonnal 1982-ben, de tavaly Franciaországban egy másik, sokat emlegett film is, Shirley MacLaine-nel az idősebb Coco szerepében.

Utóbbit részben volt szerencsém látni, és bár alig tért el a jelenleg pellengérre állított verziótól, mégis hatásosabbnak tűnt, mint a Tautou kisasszony főszereplésével készült tömény unalom. Valószínűleg az a baj, hogy hogy ha az ember egy ilyen címmel ellátott filmet ül le megnézni, akkor egy életút bemutatását várja, ami a mozi első egyharmadában működik is, információkat kapunk arról, miként lett Gabrielből Coco és miként lett kegyeltje Etienne Balsannak, majd szerelmese Boy Capelnek.

Nem szeretnék azonban ünneprontő lenni, de amit Chanelről megtudunk a filmből, az ennyi és nem több. Szakmai előmenetelét illetően tudatlanok maradunk, de a jóllétben Balsan oldalán eltöltött időszakot szinte napról-napra megismerhetjük. Nyilván ez is érdekes lehet, de ahhoz azzá is kellett volna tenni egy ravaszabb forgatókönyvvel és mindeközben átkeresztelni a film címét Coco Chanelről, mondjuk Coco Chanel szerelmeire. Vagy Coco Chanel fiatalkorára. Vagy tudom is én.

Ha olyan ruhák kerültek volna ki Chanel varrónőinek kezei közül, mint amilyen filmet Anne Fontaine rendezett, akkor Coco egész életében egy sarki kis szabóságban fércelgethette volna az urak ruháit. No, ennyire nem jó film a Coco Chanel.

Derül égből szerelem

Úgy tűnik, a Derült égből szerelem az a film lesz, amihez hosszú idő elteltével is mindenféle idézeteket tudnunk majd kötni, lévén hogy az Aniston-Eckhardt páros legújabb romkomja hemzseg a közhelyes, ám annál kedveltebb falfirkának sem utolsó bölcseletektől.

De még mielőtt egyet is idéznék, hadd bővítsem mindjárt a kört egy ráadás darabbal: Aki nem tudja, tanítja. Legkevésbé sem szeretném magam fényezni, de ezt a mozit leginkább ez a frázis jellemzi. Főhősünk, Burke (Eckhardt) ugyanis felesége elvesztése után, hogy fájdalmát enyhíste, papírra vetette a gondolatait, melyből hogy, hogy nem – Amerikában vagyunk ...-, sikerkönyv született,és amely köré egy egész gyásztanácsadói iparág kezdett kiépülni, élén a Burke által vezetett A-Okay ( ez a könyv címe is) csoportterápiákig. Igenám, csakhogy viszonylag gyorsan kiderült, - és akkor hadd idézzem meg a film egyik okosságát, amit valószínűleg sokan ismernek -, hogy Burke Ryan az a fajta fickó, akinek ha az élet citromot nyom a képébe, nem limonádét készít belőle – bármennyire is szeretné magát ilyennek láttatni -, hanem a másik alternatívát választva, savanyú képet vág.

De mert – és akkor íme az újabb örök igazság a filmből (is) – amikor valami véget ér, akkor mindig elkezdődik valami új, amikor a sikeres író álarca elkezd lehullni, a lelke pedig még apróbb darabokra törni, akkor bukkan fel az életében Eloise (Aniston), aki – és pontosan ezért lenne botorság a magyar címet szidni – csakúgy, mint Polly Prince a Derült égből Polly-ban tette Reubennel, hurráoptimista gondolkodásmódjával és különcségeivel átsegíti Burke-öt a nehézségeken, hogy aztán a bűvös romkom szabályokat szigorúan követve a boldog vég bekövetkezhessen.

Elismerem, hogy nem lehet könnyű a zsánerben újat alkotni, annyiféle kerettörténetet erőltettek már rá az efféle mozik sablonjára, de etekintetben a Derült égből szerelem nem vall szégyent. Az önjelölt gyásztanácsadó karaktere ugyanis tényleg újszerű egy „love story-ban”, ráadásul a munkásságát bemutató jelenetek egészen hitelesre sikerültek. Ha ehhez hozzávesszük a már említett bölcseletek mentén építkező történetvezetést, és a számomra talán legeredeteibbnek tűnő ötletet, a különös angol szavak belecserkészését a filmbe, akkor azt mondhatnánk, egészen jó kis film született. Mondhatnánk ... De nem tesszük, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül a sokadszorra ismételt, és így már egyeltalán nem üde színfolt Aniston-karaktert. Egy kevésbé ismert, sokkal több eredetiséget hozó színésznővel, a szereplők közti erősebb kémiával és egy árnyaltabban „happy” befejezéssel a Derült égből szerelem túlléphetett volna a középszeren. Így csak tucat, még nekem is, aki a történet helyszínéül szolgáló Seattle-t és Aaron Eckhardtot is nagyon kedvelem. Ez a lassan csordogáló történet velük, de az ex-Mrs.Pitt nélkül az év egyik legjobbja lehetett volna.

(500) Days of Summer

Sundance Film Festival. Három szó, ami számomra általában azt jelenti:”Vigyázat, jó film közelg!” És ez tízből kilenc esetben így is van. Úgy tűnik tehát, hogy a Sundance-en bemutatott filmeket nekem találták ki. Nincs ez másként a (500)Days of Summerrel sem, aminke – azt kell mondjam –szerencsére nincs még magyar címe. Szerencsére, mert attól félek, ha lenne, elveszne benne az angol címben található Summer szó jelentése, ami kisbetűvel írva, köznévként nyarat jelent, míg nagybetűvel, tulajdonnévként egy női név, jelen esteben a film női főszereplőjének neve.

Bevallom őszintén, nekem sem a Summert alakító Zooey Deschanel, sem a férfi főszereplőt, Tomot játszó Joseph Gordon-Levitt neve nem mondott semmit, hiába böngésztem szorgosan a filmesek Mekkájának számító IMDb-n a filmográfiájukat.De mindez lényegtelen is, néha talán nem is baj, ha egy-egy művészt nem tudunk korábbi szerepekhez kötni, és csak akkor, csak annak a karakternek a megformálójaként találkozunk velük először – talán intenízvebb az élmény.

A (500)Days of Summer egy lány és egy fiú találkozásának a története, de nem szerelmes történet. Mert míg Tom azt hiszi, megtalálta élete párját, addig Summer messze nem táplál hasonlóan erős érzelmeket a fiú iránt. A sztori váza nagyjából ennyi, csakhogy a kettejük közös történetét nem lineálisan előrehaladva látjuk, hanem az időben oda és vissza ugrálva, miközben a rövidke epizódokat a tájékozódást segítő számok vezetik be, jelezvén, hogy éppen merre járunk az időben. De tűnjék mindez bármilyen kaotikusnak is, egyeltalán nem az, a fonalat egyetlen percre sem veszítjük el, amiben a bevezetők mellett a betétdalok is segítségünkre vannak, melyek szövege szervesen a történetben illeszkedve nem keveset tesz hozzá ahhoz, hogy még többet megtudjunk Tom Hansen és Summer Finn életének 500 napjáról. Az előadók között feltűnik szólóban és zenekarával is maga Zooey Deschanel is, de hallhatjuk a The Smithst, Simon&Garfunkelt, vagy Regina Spektort is.

Ennek a filmnek az egyszerűségében rejlik a különlegessége. Csak elmeséli egy majdnem-szerelem történetét, fejetetejére állítva a kronológiát .
Tanulság? Kettő is.
Az egyik mindig jobban szeret. Ez a sztori tanulsága.
A kevesebb, több. Ez pedig az egész filmé.

Csillagos ötös.

Tiszta napfény

’If you already live in heaven, where do you go after you die?’

Ha egy film ennyire bizar alapötletre épül, azt hiszem, ember nincs, aki a tartalom elolvasása után ne akarná azonnal tudni, vajon ebből mi sül ki? Én is pontosan így jártam a Sylvia rendezőnőjének, Christine Jeffsnek új mozijával, a Tiszta napfénnyel. Tudtam, hogy részben megtörtént események alapján készült a forgatókönyv, bár talán helyénvalóbb azt mondani, az élet szolgáltatta az ötletet a filmhez. Történt ugyanis, hogy 2001-ben elhangzott Amerikában egy rádióriport két barátnővel, akik életük egyik fordulópontján úgy döntöttek, takarító vállalkozásba kezdenek, melynek fő profilja a gyilkosságok helyszínén való „rendrakás” lesz.


Valljuk be őszintén, gondoltunk már arra, hogy ki sikálja le a vért a csempéről egy kiadós vérengzés után? Ugye, hogy nem ... A tény, hogy bekukkanthatunk egy teljesen valós és szükséges, mégis a hétköznapi ember számára abszurdnak tartott „hivatás” kulisszatitkaiba oly mértékben stimulálja az emberi kiváncsiságot, hogy nyomban látni akarjuk, hogy is működik ez az egész. Így ez azonban csak egy puszta dokumentum műsor lehetne, valahonnan a Discovery Channel esti kínálatából. Viszont ha mindeköré egy családi drámát – nem szeretem ezt a szót, legyen inkább történet – kerekít egy ügyes szerző, akkor a nagyon különleges és a teljességgel átlagos reakciójaként megszületik egy olyan film, mint a Tiszta napfény.


A testvérpár, Rose (Amy Adams) és Norah (Emily Blunt) valamint édesapjuk (Alan Arkin) és Rose kisfia számára gyökeres változást hozó kényszervállalkozás története az angol címben rejlő „cleaning”, azaz takarítás szóban rejlő kettősség figyelmbe vételével sejteti, hogy nemcsak a halottak után kell alaposan kitakarítani, hanem a család életét is becsülettel át kell sikálni, hogy egy jól irányzott fordulattal mindannyiuk élete a tetszhalottságból a napfény felé fordulhasson ismét.


A Tiszta napfény egy katartikus változáson áteső család regéje, ahol a különös megújúlásnak köszönhetően mindneki élete egy csapásra a helyére kerül, de paradox módon éppen a katarzis az, ami szokványossága miatt levon a film értékéből, és azt a kiváló alkotások listájáról egy fél fokkal lejjebb taszítja.

Gyávák és hősök

Mielőtt félreértenénk egymást, hadd mondjam el a legelején : a Gyávák és hősök nem jó film. A Gyávák és hősök jó gondolatokat ébreszt. Hatalmas különbség. Éppen ezért ne beszéljünk arról, hogy Meryl Streepre milyen szörnyűséges göncöt aggatott a ruhatervező, hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy ha Tom Cruise-ra nézünk, akkor legtöbbünknek a szcientológia jut eszébe, ha pedig az őt egyébként brilliánsan szinkronizáló Rékasi Károlyt meghalljuk, akkor a gúnyos mosolyú Barta Zsolt villan be mindannyiunknak. Ezeket tényleg felejtsük el és nézzünk a celluloid mögé. Mert a lényeg ott van.

A koncepció remek, nézzük meg az afaganisztáni háborút több szemszögből. Hogy aztán a mozinéző dönthessen, melyik karakter álláspontja áll hozzá a legközelebb vagy éppenséggel melyik az a szempont, ami leginkább ellenérzéseket vált ki belőle.

Az első két szereplő, két egyetemista, a két igazi HŐS, szigorúan csupa nagybetűvel. Ők azt vallják, ne csak beszélj róla, cselekedj! Persze a hazaszeretet és a tenniakarás maszkja mögött ott van a jövendőbeli esetleges anyagi biztonság kérdése is, bár most őszintén, ki vinné vásárra a bőrét csak azért, hogy ingyen járhasson egyetemre?

Azután ott van a bölcs tanárember (Robert Redford), akinek a hitvallása az, hogy a legrosszabb,a mit egy ember tehet, ha közönyösen szemléli a történéseket. A film csekély játékideje alatt éppen egy ilyen sráccal próbálja megértetni, hogy attól, hogy nem nézünk oda, még történnek borzalmak, maximum csak nem tudunk róluk.

És ott van a rendszer hű szolgálója, a kicsiny – vagy tán nem is olyan kicsiny - csavar a gépezetben, a Tom Cruise által megformált politikus, a Gyáva, aki terebélyes íróasztala mögül ökölbe szorított kézzel fennen hírdeti, hogy a harc, a háború, a vérontás az egyetlen járható út a 9/11 után megsebezett országa számára.

Vele szemben pedig ott ül a sokat látott újságírónő (Streep), aki belefáradván talán már az egész saját életébe, egyszerűen csak nem akar a propagandista média-daráló hű alattvalója lenni.

Néha azon töprengek, Amerika meghallotta egyeltalán ezt a filmet? Vagy egyszerűbb volt belekötni a kohézió hiányába és a filmelméleti melléfogásokba, mintsem elmélázni a hallottakon?

Nem tudom, és nem is tisztem megítélni. Politizálni egy filmes blogon pedig még annyira sem. Én annyit tehetek, hogy azt mondom, a Gyávák és Hősök a hibái és a néhol túlzóan teátrális patriotizmusa ellenére gondolatébresztőként mégis működik. Nálam legalábbis.

Nézd meg, hogy ítélkezhess.

Bunbury

Ezúton hivatalosan felmenetem magam a Bunbury-ről való írás alól.:) Értsd: szeretem, imádom, sokadszorra láttam, érzéseim változatlanok. Újabb hír nincs.

A másik én

Erica Bain (Jodie Foster) élete tökéletes. Szereti a munkáját, imádja a vőlegényét, élvezi a népszerűségét. De mindez kevés. Egy tökéletes élet is nagyon törékeny: bármelyik pillanatban tönkremehet minden. Egy éjszaka megtámadják a hazafelé andalgó párt, a férfit megölik, Ericát súlyosan megsebesítik. A nő képtelen beletörődni a veszteségbe, attól kezdve éjszakánként egyedül járja a metropolisz utcáit. Már nem fél semmitől, nem kímél senkit. A bűnöst keresi. Igazságot akar szolgáltatni, de úgy, ahogy ő jónak látja. Véres portyái felkavarják a várost: sokan hősnek tartják az ismeretlen igazságosztót, de egy sokat megélt rendőr (Terrence Howard) másképp gondolja. Erica döntés előtt áll. Mielőtt a felügyelő elkapja, el kell döntenie, mi fontosabb neki. A bosszú vagy az igazság.

(Forrás:kritikustömeg)

Nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ismét kölcsönveszem a film tartalmát valahonnan. Így sokkal egyszerűbb ugyanis. Mert arról már nem kell beszélnem, miről szól a mozi, csak azt kell elmondanom, én milyennek láttam. Nem szeretek így blogolni, de néha kényelmesebb, no.

Amióta bemutatták szerettem volna látni az A másik én című filmet. Érdekelt a tartalma, vagyis annak egy aspektusa, jelesül a pszichológiai háttér. És azt kell mondjam, bármennyire is szidták ezt a mozit a morális tanulsága miatt, engem jócskán elgondolkodtatott. Mert tényleg, joga van -e bárkinek is önbíráskodással revansot venni a szerette elveszítésért, ráadásul oly' módon, hogy a csúcsponthoz, azaz a valódi bűnös megbüntetéséhez vezető úton az igazságérzetét bántó helyzeteket fegyverrel oldja meg? Vagy tűrjön csendben, ücsörögve tönkretett életének romjain és várja, míg a rendőrség felgyöngyölíti az ügyét, már ha felgöngyölíti ...

Nem vagyok híve az önbíráskodásnak, de a mozit végignézve azon kaptam magam, hogy szurkolok Erica-nak. Pedig nem így neveltek, törvénytisztelő állampolgárként éldegélek, és mégis tudtam egy - mondjuk ki - bűnöző megmeneküléséért és nem utolsó sorban missziójának sikeréért szurkolni, noha egyértelmű volt, hogy ez a siker egy - vagy több - ember halálát jelenti.

Igenis jó film az A másik én. Pontosan azért, amit a Gyávák és hősök kapcsán írtam. Mert elgondolkodtat. Te mit tennél? Meddig mennél el? Szeretek ezen a mozin töprengeni, azt hiszem, remek viták indítója lehetne. Nekem pedig ezesetben csak ez számít, minden más "mozitani" tézis esetleges be nem tartása mellékes.

Elvált nők klubja

A sok újdonság után ma este mindenképpen szerettem volna "ismétlő-mozizni", és fura, nem fura, azt is célul tűztem ki, hogy ezúttal mindenképpen olyan film legyen a választott, aminek nagyon jól sikerült szinkronja van. És mivel egy ideje szemeztem már a polcra meglehetősen régen felkerült Elvált nők klubja DVD-vel, hát gondoltam, itt az alkalom újra megnézni, hiszen tényleg csak nyomokban emlékszem rá, viszont tudom, hogy klassz a szinkronja és Bette Midlert is nagyon szeretem.

No, ismét rá kellett jönnöm, hogy az idő néha megszépíti a dolgokat. Ugyanis én egy sokkal jobb filmre emlékeztem. Bevallom őszintén a szerény játékidő ellenére is - másfél óra - valósággal szenvedtem, és tényleg nem is tudom, miért nem hagytam abba a mozizást.

Megértem, hogy rengeteg elhagyott és becsapott nőnek ez a film a "Biblia", de engem ezúttal nemhogy nem fogott meg, de még fel is bosszantott, hogy elszúrtam rá az időmet. Az egyetlen pozitívum - ahogy arra számítani lehetett - Bette Midler és hozzá Szabó Éva zseniális szinkronja. Ja igen, és egy felfedezés, miszerint ebben a filmben játszik Sarah Jessica Parker, és ráadásul Oroszlán Szonja a magyar hangja! (Mentségemre szolgáljon, amikor én ezt a filmet a vhs-korszakban utoljára láttam, még sem a Szex és New York, sem a Valami Amerika nem volt sehol ... )

Egyszóval, kissé rendhagyó megintcsak nem-kritika egy filmről, ami - ezúttal - időpocsékolás volt. Az idő tényleg ennyire megváltoztat mindent?

Melegkonyha

Megint egy főzős film. Úgy tűnik, mostanában rendre belefutok egy-egy ilyen moziba. Nemrég láttam, sőt, hadd mondjam úgy, volt szerencsém látni a Julie & Julia-t, kicsit korábban az Ízlések és pofonokat - noha szidtam "szegényt" akkoriban a tucatsága miatt, de azóta ismét láttam és már egészen elviselhetőnek tartom, sőt az eredetijébe, a Bella Martha-ba is lehetőségem volt belekukkantani -. no és most jött a Melegkonyha. Anno a moziban elmulasztottam sajnos, de hála az HBO Comedy-nek, sikerült nemcsak megnézem, hanem beszereznem is. Utóbbi pedig fontos tény, ugyanis ez egy nagyon kedvemre való vígjáték.

Azt már tudjuk, hogy főzős, tudjuk hát meg azt is, hogy sokkal kevesbé az, mint a korábban megidézett filmek; a különösen frappáns magyar címéből pedig talán sejthető, hogy a séfünk ezúttal nem a gyengébbik nemhez vonzódik. Summa summarum, a Melegkonyha egy meleg séf története, éppen megfelelő adag spanyol humor-fűszerkeverékkel meghintve. Nem akar örök igazságokat megmutatni a homoszexuálisok világáról, nem néz a problémák mélyére, ugyanakkor - és éppen ettől van nagyon a helyén -, nem is felületes.

Laza, könnyed, humoros, mégis el lehet mélázni egy kicsit rajta. Nem szaporítom a szót, engem kilóra megvett Maxi séf. Találkozunk még.

Julie and Julia

Julie és Julia, azaz Julie Powell és Julia Child. Utóbbi híres amerikai író, séf és televíziós személyiség, aki az ötvenes években megismertette Amerikát a francia konyha rejtelmeivel, előbbi pedig a kétezres évek elején kitartását bizonyítandó Mrs.Child leghíresebb könyvének minden egyes recepjét elkészítette, kereken egy év alatt. És hogy elszántságában semmi sem ingathassa meg, a projektről – ahogy ő hívta – blogot is írt, melyből később könyv, abból pedig mozifilm született.

Nora Ephron filmje egyediségét annak köszönheti, hogy sok más – szinte az összes – Hollywoodi filmhez képest karnyújtásnyira van tőlünk. Egy klikkelés, és ott van előttünk Julia Child élettörténete, amiből kiderül, hogy a film milyen valósághűen ábrázolja a 2004 augusztusában 92 évesen elhunyt írónőt, aki egyébként nem tartotta sokra Julie Powell projektjét, még egy klikkelés, és a teljes „The Julie/Julia Project” blogja elolvasható, egy harmadik kattintással pedig Julie Powell jelenleg is akítvan vezetett újabb blogja tárulhat elénk – csak győzzük mindezt követni.

Meryl Streep és Amy Adams hálát adhatnak a sorsnak, hogy egy ilyen projekt részesei lehettek, s mi tagadás, adnak is, hiszen mindketten fürdenek a szerepükben, bár tény és nem meglepő tény, Streep 62 évesen egy a film elején 37 éves /!!!/ nőt alakítva kisujjból lejátssza a vászonról fiatal kolleganőjét. Ahogy Stanley Tucci-t is, aki az Ördög Pradat visel után ismét csak szorgos , ám tökéletes háttérmunkás a művésznő alakításához.

Két igaz történet, két könyv és egy blog. Ebből lett a Julie és Julia, a 2009-es év számomra legszórakoztatóbb és leginspirálóbb vígjátéka. Szórakoztató, mert Julia Child annak dacára, hogy soha nem születhetett gyermeke, olyan energikus, optimista és kiegyensúlyozott életet élt, amit öröm a mozivásznon Meryl Streeppel újra átélni, és inspiráló, mert Julie Powell kitartása példaértékű lehet mindannyiunk számára.

Nálam benne lesz a 2009-es Top 10-ben. És nem az utolsó helyen ...

Amilyen az apja, olyan a lánya

Komolyan mondom, szerintem csak én vagyok képes véletlenül filmeket nézni! :) Afféle háttérzajt kerestem netes tevékenységeimhez, kapcsolgattam a tévét, a sok filmcsatorna ellenére persze semmi. HBO Comedy-n maradt a tv, ahol aztán egyszercsak elkezdődött ez a nem túl vonzó címmel megáldott (?) vígjáték. Azon kaptam magam, hogy csak-csak odafordulok a tv felé.. egyszercsak pedig már vissza sem fordultam.

Gyengéim a francia filmek, nagyon ki tudnak kapcsolni, ennek is sikerült, noha semmi komolyabb kvalitással nem rendelkezik. Egy szimpla vígjáték egy éppen pokoli rossz passzban lévő rockerről, aki életének romjain csücsülve tudja meg, hogy van egy 13 éves lánya. A tagadás lassan-lassan kiváncsisággá érik, eljön a nagy találkozás, innentől pedig borítékolható a történet, bár az alkotók becsületére váljon, hogy tudtak tekerni párat a kiszámíthatón.

Franciául értőknek és kiváncsiaknak íme a trailer. Ha bárhol belefuttok, dőljetek hátra és lazuljatok egyet ezzel a filmmel, aminek az egyik legnagyobb erényét még meg sem említettem: Széles László kiváló szinkronmunkáját a főszereplő hangjaként.

Széplány ajándékba

Kiváncsi lennék, hogy azok közül, akik ezt a bejegyzést olvassák, vajon hányan ismerik ezt a filmet? Nem mondom, hogy egy hű, de ismert vígjátékról van szó, nekem viszont régi, kedves emlék, még a Horvát János-féle "új Tv2" korából. Valamikor akkor nézte ezt a filmet ki magának anyukám, és mivel akkor éppen én nem voltam itthon, felvette videóra - szerencsére. Aztán számtalanszor megnéztük együtt, de mióta ő nincs már és a videómagnó is jobblétre szenderült, nem hallottam erről a filmről.

Amikor kitaláltam, hogy a videokazettákon lévő összes filmet megszerzem DVD-n, többek közt ez volt az egyik leggyengébb láncszem, amiről azt hittem, hogy soha nem lesz meg. Tényleg csoda, de tévedtem.

Maga a sztori nem különösebben izgalmas, "mezei" francia vígjáték, szójátékokkal - hála a magyarításnak - és helyeztkomikumok sorozatával. Tartalom a port.hu-n ITT.

Nagyon örülök, hogy láttam és hogy megszereztem!

Rockhajó

Richard Curtis. A brit, aki megírta nekünk a Notting Hill-t, a Négy esküvő, egy temetést, az Igazából szerelmet és most pedig a Rockhajót. Richard Curtis, a brit, aki nem tud hibázni. Vagy csak keveset.

Az 1966-ban játszódó kalózrádiós történet ugyanis, eltekintve attól, hogy első nekifutásra rettenet hosszúra sikeredett ,– hiszen az eredeti film csaknem 3 órás volt és hiába bántak az alkotók határozottan a vágóollóval, a maradék két óra is egy kicsit soknak tűnik –az idei év egyik legjobb, ha nem A legjobb vígjátéka. Pazar szereplőgárda, relatíve klisémentes párbeszédek és egy olyan sztori, amelynek aktualitását csaknem három millió magyar a közelmúltban maga is megtapasztalhatta.

Ami pedig talán mindennél erősebb és ütősebb a Rockhajó fedélzetén, az a zene. A gondos válogatásnak köszönhetően ugyanis nem kell senkinek attól tartania, hogy számára ismeretlen, 60as évekbeli „őskövület” dalokat kell hallgatnia. A filmben szereplő slágerek jórészét ugyanis a mai napig játszák a rádiók, csak éppen nem eredeti verziójukban, hanem a sokadik feldolgozás formájában. Így tényleg garantáltan ismerősek leszenek.

Sokszereplős, sok jó zenés vígjáték, meglepetést nem hozó végkifejlettel. Ez az, amit Mr.Curtis nagyon tud (Igazából szerelem!!). És ezt már megint sikerült hitelt érdemlően bizonyítania.

A repülés elmélete

"...and if our time together changes anything, let it be..."

Tim

Halogattam, halogattam, hogy írjak erről a két részletben megnézett filmről, a vége pedig az lett, hogy már egyeltalán nincs kedvem hosszasan ecsetelni, hogy milyen is ez a korai Gibson-remek(féleség). Valószínűleg azért tetszett annyira, mert egyértelműen a Kamaszkorom legszebb nyara című filmet juttatta eszembe, olyannyira, hogy ebben a békésen, decens tempóban előrehaladó filmben folyamatosan a nagy durranást vártam, a meglepetést, mert anélkül egyszerűen elképesztően kopír-filmnek hat. Pontosan olyan szelíd és olyan tiszta, mint az - mondhatom ezt - elődje. Mostanra már nem tudok mit kezdeni ezzel a történettel. Menjen az egynek jó kategóriába és ne firtassuk hosszabban.

Tartalom itt: port.hu

Görögbe fogadva

Nia Vardalos nem jó színésznő. Nia Vardalos jó görög. És mint ilyen, úgy tűnik, időről-időre késztetést érez arra, hogy szeretett óhazáját vagy legalább annak hagyományait minél több mozinézőnek megmutassa. Próbálta már ezt megtenni a legalapvetőbb sztereotípiákra építve – gondoljunk csak a Bazi nagy görög lagziban a bajszos nőkre, a báránysültre vagy az Uzóra – és megpróbálta most is, bár talán félve attól, hogy a görögökre gondolva mindenkinek a Vindex fog eszébe jutni, komolyabban, a kultúrára és a történelmi gyökerekre építve. Persze, ettől még a Görögbe fogadva vígjáték, van benne minden, ami ilyenkor kell, szóvicc, helyzetkomikum, romantika és így tovább. Sőt, van benne – és talán ez a legnagyobb erénye – egy csuda nagy fricska „Az amerikai tursitának”, aki persze később feloldozást nyer a csípős tollú forgatókönyvíró által ráhúzott negatívumok alól.

Ismét tanulhatunk – mondtam már, hogy Miss Vardalos jó görög? – néhány görög szót, ha egy kevéskét tudnunk angolul, akkor arra is fényt deríthetünk, hogy mi olyan vicces abban a görög névben, hogy Poupi Kakas, és nem mellesleg az is kiderül, hogy egy jókor eljárt szirtaki mindenre gyógyír lehet.

A maga kategóriájában átlagos mozi a Görögbe fogadva, mind a rendező Donald Petrie egyik talán legüdébb romkomja , a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt?, mind Nia Vardalos korábbi görögös filmje, a már említett Bazi nagy görög lagzi köröket ver rá. Mindazonáltal az Amerikában született görög lány visszatelepül Görögországba, hogy aztán később amerikaiaknak meséljen a Hellén kultúráról több ezer éves romok közt negyven fokban alaptörténetű mozi nem olyan rossz, mint azt a sok fanyalgó és a Mamma mia!-ra erősen hajazó grafikai plágium ténye a plakát kapcsán sejtetheti.

Ahogy már írtam, minden benne van, aminek lennie kell, csak annak egy része – Pély Barna után szabadon – nem jön át. De ettől még egy laza másfél órás mozizást, ha másért nem, hát a zenéért és a ködös őszben lélekemelően ható napfényért feltételnül megér.

A csúf igazság

...éééés huppan az önsegélyező könyv a szemetes alján! Ismerős kép? Igen, igen, egy bizonyos Miss B.Jonesnál láttunk ilyet legutóbb, mikor éppen önnön emancipálódásának útjára lépett, lerázva magáról a Daniel Cleaver által ejtett sebek maradványait. Itt vannak hát újra az erőnyerő irományokkal teli kötetek, ám ezúttal köszönhetően Mike Chadwaynek (Gerard Butler) máglyán égnek ronggyá, miközben ez a Mike fickó sátáni kacajjal nyugtázza a pusztulásukat és üvölti világgá élő adásban, hogy a férfiaknak csakis egyetlen dolog kell: a szex!

Pechjére vagy tán szerencséjére egy rosszkor a távirányítón elhelyezett macskamancsnak hála egy finoman szólva is merev és öntudattal telt televíziós producer szem- és fültanúja lesz eme kinyilatkozatásnak, melyet hamarosan egy ország-világ hallattára lejátszott szócsata követ. De mert vígjátéki sablonok márpedig vannak, törvényszerű , hogy a beszélgetés két főszereplője másnap reggel a karót nyelt öntudatgombóc producernő munkahelyén egy íróasztal mellett találja magát, mégpedig egy olyan szintén tipikus komédiaelemben, melyben Abby (Katherine Heigl) van felül....

A feszültség természetesen a tetőfokára hág, miután kettejüknek főnök-beosztott viszonyban kell megállniuk a helyüket, ahol pedig feszültség van, ott energiák szabadulnak fel, amik előbb vagy utóbb – borítékolható módon – visszahatnak a két főszereplő (magán)életére is.

Alaphelyzetek, történet és karakterek szempontjából vajmi kevés újdonságot hoz A csúf igazság, viszont a párbeszédek szellemességi fokmérőjén messze túlszalad a maximumon. Miss Heigl esetlenségéért én kérek elnézést mindazoktól, akiket valaha arra fogok buzdítani, hogy Gerard Butler negyven percnyi sziporkája miatt ki ne hagyják ezt a filmet.

Mea cupla. Irány a mozi!

P.S.: A lányok - úgy tűnik - tényleg a rosszfiúkat szeretik... ez lenne hát a csúf igazság?:)

Fülenincs nyúl

Szavamra mondom, ez a Til Schweiger tud valamit! 2005-ben csinált egy olyan vígjátékot, amiről képtelenség nem felsőfokban beszélni (Mezítlábas szerelem), később jött pár csihipuhi, néhány idétlenkedős film, aztán 2007-ben a mozivászonra álmodta a Fülenincs nyulat, amivel noha a Mezítlábas szerelemhez képest nagyon újat aligha mondott, elérte, hogy a mozija rekord bevételeket produkálva a legnézettebb német filmek közé lépjen.

Pedig a fületlen plüss nyúlról a címét kapó mosolyfakasztó majd’ két óra valóban több ízében emlékeztet a nagy elődre, az alaphelyzet sem áll tőle távol, és mégis tud újat hozni, legfőképpen humorával, mókás alaphelyzeteivel és a tündéri gyerekszereplőivel – köztük Schweiger négy csemetéjével .

Szükségtelen ezt hosszasan ecsetelni, egyszerűen – hopp, egy közhely, de vállalom – látni kell! Számomra az idei DVD-megjelenések közül az eddigi legnagyobb és legkellemesebb meglepetés.

Németországban decemberben kerül a mozikba a film második része, Zweiohrküken címmel, bizakadom, hogy arra már nem kell majd két évet várnunk, hogy idehaza is láthassuk. Ajánlom még a film hivatalos honlapját – németül -, a http://wwws.warnerbros.de/keinohrhasen/ címen, ahol a németül nem értők számára is akad bőven csemege.

Ezt a filmet vétek volna kihagyni!  

Hamis a baba avagy in memoriam Bujtor István

Még szombaton az m1 ismét leadta a Hamis a babát, amit nem tudtam nem megnézi. Hiába a polcon az Ötvös Csöpi Gyüjtemény, egyszerűen ott is látnom kellett. Ez volt az első Bujtor-film, amit megnéztem, mióta a Művész úr itthagyott minket. Másnap született a lentebb olvasható írás:

Amikor gyerekfejjel kanyargós sorokat álltunk végig a mozipénztárnál már jóval a nyitás előtt, csakhogy aztán az esti előadáson láthassuk, ahogy a Bujtor István hangján megszólaló Piedone csattanós pofonokat oszt a gazfickóknak, akkor talán még maga Bujtor István sem gondolta, hogy pár évvel később már az általa kiosztott pofonoktól hangos filmekért fogja egy ország ugyanúgy kiállni a sorokat a mozijegyekért.

Aztán – egy interjúban mesélte el a történetet – lehetőséget kapott egy találkozásra Bud Spencerrel, ahol a „példakép” arra buzdította, csináljon hasonló filmket, hiszen olyan egyszerű a recept: pofonok, amik után azonnal felpattan a delikvens, jó beszólások, jó sztori és egy gyerek. Bujtor István megfogadta a tanácsot. Így született meg 1980-ban a Pogány Madonna, 1982-ben a Csak semmi pánik, 1985-ben az Elvarázsolt dollár, és végül 1991-ben a Hamis a baba. És Bud Spencernek igaza lett, a recept bevált. Az Ötvös Csöpi filmek a vasfüggönyön innen megteremtették nekünk a mi hősünket, a mi pofozógépünket, a mi szuperhekusunkat, mindenki Csöpiét.

Sokan vádolták fanyalogva Bujtor Istvánt plágiummal. Pedig dehogy lopott ő bárkitől is. Csak megfogadott egy tanácsot és erre építve írt négy nagyszerű forgatókönyvet, melyket ő maga filmre is vitt, és noha az „alapkellékekben” ezek a filmek mutatnak némi hasonlóságot a nagy előd filmjeivel, ez a négy mozi mindigis sokkal inkább lesz a miénk, mint bármelyik Spencer –film. Mert ezek a filmek a mi Balatonunkon játsszódnak, - Bujtor István imádott Balatonján -, ami akkori kék-fehér Lada rendőrautóink üldözik bennük a bűnt és a mi matyóbabáinkat árulják bennük.

Az Ötvös Csöpi filmek igenis a mi filmjeink, nekünk egyediek, nekünk szólnak és bánja a fene, ha zörejes vagy képhibás a kép, ha nem HD minőségben lebegnek a vitorlák a szélben és ha nem térhatással szól bennük a sziréna.

Egyeltalán nem sárgábbak, egyeltalán nem savanyúbbak és igenis legyünk büszkék rá, hogy a mi filmjeink.

Köszönet értük.

Nyugodj békében, Nagy Fehér Hittérítő.

Koldusbottal Beverly Hillsben

Egy vadabb dvd-akcióban hajdanán azt éreztem, nem kellene nem megvenni ezt a filmet, noha már csak foszlányokban emlékeztem rá.(Vadabb akció = alig több, mint ezer egy film) Ennek már jóideje, de eddig még nem volt érkezésem megnézni a filmet, de ma valahogy kedvem szottyant kicsit felidézni, miről is szól egészen pontosan. Azt hiszem, régebben jobban szerethettem, mert ma annyira nem bűvölt el, de ennek ellenére mindenképpen jó, hogy polclakó lett. Kapjon egy halovány négyeskét, köszönjük meg neki a szép estét - jujj, nem szántam ennyire kín-rí(é)mesnek - aztán idővel nézzük meg újra. Bette Midler miatt feltétlenül!

Engedj be!

Csukafejes egy alábecsült, s így aztán mellőzött műfajba. És a megdöbbentő felismerés: igenis lehet szeretni egy olyan filmet, amiben éles fogak időről-időre nyakba vájnak. Önrevízió egy vámpír-szkeptikustól.

Tény, hogy ami egy magamfajta „zsánerszűznek” a megvilágosodás, az a vérrel átitatott horrorok kedvelőinek valószínűleg csúf arculcsapás, hiszen ha a műfaj meghatározását látva tengernyi vértócsákat fakasztó öldöklést vártak, komolyan csalódniuk kell. A John Ajvide Lindqvist az apa-fia kapcsolat tekintetében önéletrajzi ihletésű regényéből készült Engedj be! ugyanis csak részben horrorfilm, s még abból a fajtából is, ha szabad ezt mondani, a könnyedebb kategóriába tartozik.

A vámpírológia egyik legfontosabb tézisét a címében megidéző film, miszerint ne gyere be, hacsak nem hívnak, sokkal inkább egy bámulatosan megalkotott (szocio)dráma, két gyermek egymásratalálásának szerelmes regéje, melyet olyan, sokszor a szőnyeg alá söpört társadalmi kérdések felvállalása tesz elgondolkodtatóan hitelessé, mint például az iskolai erőszak vagy a gyerekek gyakorta a szülői szemek számára észrevétlen társas magánya.

A nyolcvanas évek elején Stockholm egyik külvárosában járunk egy olyan világban, ahol a hó és a dermesztő hideg az úr, s ahol a környezet ridegségét csak az alkohol nyújtotta belső melegség hivatott némileg – egyeseknél azonban teljes sikerrel - kompenzálni.

A skandináv minimalista rendszeretet által kínosan egyhangúra szabott, korántsem jómodúak által lakott lakónegyedbe egy idősebb férfival újonnan beköltöző Eli az egyetlen, akivel a felszínen csak csendes megfigyelőnek tűnő, ám a lelke mélyén a társai elnyomásától szenvedő és bosszúszomjas Oskar barátságot tud kötni. Noha érzi, hogy az új szomszéd lány valamiért más, mint egy átlagos kiskamasz, mégis közel engedi magához Elit, akit a már nemcsak sejtett, de a lány által nyilvánvalóvá tett különbözőségek és különcségek ellenére is feltételek nélkül elfogad. A kettőjük közt kialakuló ártatlan gyermeki szerelem, és a kölcsönös egymásrautaltság szülte szoros kötelék mérhetetlen erőt ad a fiúnak, hogy minden addig magába zárt , az iskolai megaláztatások következtében felgyülemlett félelmét és fájdalmát a felszínre hozva valami olyasmit tegyen, amire korábban csak revansra éhesen, elkeseredettségét egy fa törzsén kitöltve mert gondolni. A különös viszony azonban nem csak Oskar életében hoz gyökeres változást, hiszen a nem mindennapi kapcsolatnak köszönhetően Eli esélyt kap arra, hogy ha nem is teljes valójában és nem is örökre, de legalább egy kicsit (ember)gyerek lehessen. Mindeközben a környék hófödte nyugalmát különös gyilkosságsorozat zavarja meg ...

Az Engedj be! két magányos lélek meséje egy ijesztően rideg világban. Egy olyan történet, amiben a film alapjául szolgáló könyvhöz képest az író-forgatókönyvíró John Ajvide Lindqvist és a rendező Tomas Alfredson sokkal több hangsúlyt helyezett a drámaiságra és a szerelmi szálra, mint a lényegesen mélyebb problámákat feszegető és az eredeti műben nagyobb teret kapó pedofília kérdéskörére, vagy a számomra soha fel nem foghatóan mások által olyannyira rajongott vámpírok misztikus világára. Az arányok ilyen módon való eltolása, bár több ponton értetlenséggel párosuló hiányérzetet hagy a nézőben, elegendő lett ahhoz, hogy a horror műfaját kevésbé vagy egyeltalán nem kedvelők számára is könnyedén befogadhatóvá tegye a filmváltozatot, ugyanakkor – hallottam ilyen vélekedést-, esetenként csalódást okozzon a zsáner vérrel jobban átitatott alkotásait előnyben részesítőknek.

Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal utóbbi tábor képviselői kerültek kisebbségbe, ugyanis az Engedj be! ezen írás születésénék pillanatában az IMDb adatai szerint különböző kategóriákban 56 díjat nyert, köztük számos rangos nemzetközi filmfesztivál szobrait begyűjtve, s talán az elismeréseket csak az a tény árnyékolhatja be, hogy az Oscar-díjért nem szállhat versenybe a film,” köszönhetően” a jelölés körül zajlott huzavonának. Az adatbázis Top 250-es listáját böngészve az is hamar kiderül, hogy a hivatalos döntnökökön túl a közönség is töretlenül rajong Oskar és Eli történetéért, hiszen a már említett rangsorban a 210. helyen áll. Mindezek után tán nem meglepő, hogy az amerikai remake Matt Reeves (Cloverfield) rendezésében és többek közt Richard Jenkins (Égető bizonyíték, A látogató) főszereplésével már készül és az előzetes tervek szerint jövőre debütál a tengerentúli mozikban.

A műfaj óvatosan lépkedő felfedezőjeként azt kell mondjam, a hozzám hasonló kezdőknek is kitűnő választás az Engedj be!. Hiszen noha ott szerepel a címkék közt a horror megnevezés, nehéz lenne szó nélkül elmenni egy olyan film mellett, amelynek készítői nemhogy megalkották a hulló hó hangját, de olyan erővel ható vizuális varázslatot álmodtak a vászonra, amellyel a képzeletünket alaposan kijátszva szinte minden érzékszervünkre hatni tudnak. És ezen az élményen, bár határozott kísérletet tesznek rá, a nem kifejezetten jól sikerült CGI-macskák sem tudnak semmit rontani.

Mielőtt megnéztem volna ezt a filmet, a vámpír szó hallatán maximum egy szarkasztikus mosolyt tudtam előcsalni magamból és értetlenül nézni a műfaj rajongóira. Ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy horror-dráma sem transzformál szkeptikust szimpatizánssá. De valami talán elkezdődött, köszönhetően a csaknem tökéletes DVD-kiadáson megjelent Engedj be!-nek.

Halálos temetés

Halálos temetés. Kilencven perc,  aminek halálos tökéletességén az ember halálra röhögi magát. És ezzel a lényeget már el is mondtam  Frank Oz 2007-es fekete komédiájáról. Minden más csak halálosan unalmas, jelentéktelen adalék lenne. Felesleges elmesélni, hogy a szenzációsra sikerült szóviccek és a klasszikus vagy éppen egyedi félreértésekből adódó vígjátéki alaphelyzetek mindegyike halálosan pontosan csapja le a rekeszizmot megdolgoztató magaslabdákat, és azt sem kellene boncolgatni, hogy minden egyes szereplő hulla jó, legyen az a film felét pucéran végigjátsszó Alan Tudyk vagy a most  a megszokottól egy kicsit más karaktert alakító Peter Dinklage.

Halálosan felesleges megemlíteni, hogy a jövőre a mozikba kerülő amerikai remake, és ezt halálos bizonyossággal állíthatjuk, a nyomába sem fog érni az elődjének, hiába a neves szereplőgárda Martin Lawrence-szel vagy Chris Rockkal az élen.

Maradjunk az eredetinél és közben csak a koporsót figyeljük .... , mert mozog!  

Szerelem a kémcsőben

Rövid leszek. Ne nézd meg, mert nem jó. 

Pincérlány, édesen is csípős

Egy film, ami új értelmet ad annak a szónak, hogy pite.  Egy film, amiben sok-sok rossz történik és amire mégsem lehet mást mondani, mint azt, hogy aranyos. Ez egy aranyos pités film, s ha most én lennék a mozi főszereplője, Jenna, akkor azt  mondanám ez a "ma ezt a filmet ajánlom neked estére pite" -film. Nem értesz, ugye? Nem baj, nézd meg, szeretni fogod. Aztén majd azon fogsz gondolkodni, miért szeretsz egy olyan filmet, amiben zsarnokság, megcsalás, és enyhe fokban munkahelyi terror van. De gyorsan rá fogsz jönni, minden a pite miatt van... Na, megnézed?

Egyedül nem megy - - - másodszor

(A jegyzet a korábbi némileg átírt verziója, miután ma megint megnéztem a filmet.)

Azt kell mondjam, akitől ez a film a magyar címét kapta, nagyon jól tette, hogy Sándor Pál 1980-as Ripacsok című filmjének méltán híres dalára utalva választotta ki azt. Amiről az a dal szól, arról szól ez a film. Ilyen egyszerű. De továbbmegyek, a német cím : Zusammen ist man weniger allein- ami konyhanémetem szerint annyit tesz, együtt az ember kevésbé van egyedül, majdhogynem méginkább illik Claude Berri filmjéhez.

A történet ugyanis három fiatalról szól, akik a mai világ oly’ „divatos” életformáját, a társas magányt élik meg nap, mint nap. Van munkahelyük, vannak emberi kapcsolataik, csak EMBERI kapcsolataik nincsenek.

Camille – Audrey Tautou - , takarításból él, családjával megromlott a viszonya, tulajdonképpen csak telnek körülötte a napok, érzelmek, szeretet és törődés nélkül.

Franck, a szakács – Guillaume Canet – heti egy szabadnappal, reggeltől estig dolgozik, egyszem pihenőnapján pedig beteg nagyanyját látogatja meg a kórházban, majd a szociális otthonban. Magánéletre, szeretetre, törődést adni vagy kapni nincs sem ideje, sem ereje. A „szerelem” számára egy-egy gyors numera, csakhogy túllegyen rajta.

Philibert, a nemesi származású gyerekkorában mélységesen elnyomott fiatal fiú a lelke mélyén színpadi szerepekről, népszerűségről álmodik, de beszédhibája és a szerető, támogató barátok hiánya arra ítéltetik, hogy álmát fojtsa el magában olyan mélyre, amennyire csak bírja.

S hogy a mérhetetlen magányon túl mi köti össze ezt a három embert? Nos, mindhárman ugyanabban a párizsi bérházban élnek, ráadásul a két fiú közös lakásban is, bár ez semmit nem változtat a korábban elmondottakon, miszerint egyikük életében sincs senki, aki törődne velük vagy akivel törődhetnének. Mi hát a legkézenfekvőbb megoldás? Egymásban megtalálni azt, amit másban eddig nem sikerült. Így kezdődik el a három fiatal közös élete, az a közös élet, amiből egyértelműen kiderül számukra, hogy valóban : együtt az ember kevésbé van egyedül.

Ha az édesbús hangulatú filmből áradó szeretetetteljes melegséghez méltó mozi-érzést szeretnénk kapni a történettől, nosza kapjunk elő egy meleg takarót, kuckózzuk be magunkat egy csésze forró teával a tévé elé és engedjük meg az Egyedül nem megynek, hogy megmelengesse kicsit a szívünket.

Meg fogja tenni. Ebben a moziban nem fogunk csalódni.

Szerelem második látásra - Last chance Harvey

'I'm more comfortable being disappointed.I think I'm angry with you for taking that away.'

Láttam ma egy filmet. Volt benne egy nő, egy bizonyos Kate Walker és volt benne egy férfi, egy bizonyos Harvey Shine. 

Kate Walker élete meglehetősen egyhangúan zajlott.Óránkénti rendszerességgel megcsörrent a telefonja, melyen egyedülálló édesanyja még látszólag sem fontos ügyekkel zaklatta, miközben  lánya a londoni Heathrow repülőtéren éppen érkező, s mint ilyen, többnyire elcsigázott és ingerült utasokat próbált rávenni egy kérdőív kitöltésére. 

Harvey Shine a lánya esküvőjére érkezett Londonba, s ez a tény éppen kártyavárként ráomló életének mélypontjaként nehezedett rá, így ahol örömapaként kellett volna megjelennie, csak egy szerencsétlen nyomorúság-apaként tudott hellyel-közzel helytállni.

Kate és Harvey útjai, már ahogy az a mesékben lenni szokott, egy majdnem kitöltött kérdőív után ismét keresztezik egymást, de ekkor már szóba is elegyednek egymással, s ha már így alakult, átbeszélik, áttáncolják és átsétálják a film hátralévő részét, hogy aztán soványka másfél óra után mindazok, akik az ő meséjüket nézték, olyan kedves mosollyal az arcukon álljanak fel a vetítőtermek recsegő-ropogó székeiből vagy  a pihe-puha otthoni fotelból, mint amilyen mosoly ennek a bizonyos Kate Walkernek az arcáról visszasimogat a lelkünkre, míg vele vagyunk.

Hogy ebben a filmben egyébként színészek játszottak és a hölgyet Emma Thompsonnak, az urat pedig Dustin Hoffmannak hívták? Nem, nem hiszem. Én csak két végtelenül kedves jutalomjátszót láttam a vásznon. A név pedig innetől kezdve igazán mellékes....

Mambo Italiano

.... Amikor a Bazi nagy görög lagzi találkozik a fiúkkal a klubból....

Senkit ne tévesszen meg a kevésbé igényes dvd-kiadás és a tény, hogy a filmet mostanában csak kisebb kábeles csatornákon reklámokkal összeszabdalva lehet megnézni. Hatalmas poénokkal teli, nagyon ötletes vígjáték az olaszokkal kapcsolatos sztereotípiák sorával arról, hogy mi történik egy mélyen hívő olasz családban, ha kiderül az egyszem fiúról, hogy sosem fog megnősülni....

Vicces, tanulságos és nagyon hiteles.

Sorsfordítók - Piedras

Emlegetem mostanában azokat a bizonyos élettörténeteket elmesélő filmeket. Először volt a Tapas, aztán a Szex lecke s aztán a Sorsfordítók. Talán fura módon a tetszési index is pontosan ebben a sorrendben állítható fel.

A Sorsfordítók azt hiszem, egy hangyányit komolyabb mozi a "dobogósoknál", talán nem olyan könnyed, talán nem engedi el tőlünk csak úgy a szereplőket, ők mélyebb nyomot hagynak s ez annak köszönhető, hogy az ő életük sokkal nagyobb változáson megy keresztül a szemünk láttára. Nemigen tudom ezt jobban megmagyarázni, a Sorsfordítók történetében valóban sorsok fordulnak. Jobbra.

A tartalom a port.hu-ról:

"Életünkben előbb a nagyobb köveket rakjuk fel, a szerelem, barátság, család és karrier nehéz köveit. Majd apró igényeinket, a kis réseket kisebb kövekkel tömjük be. Anita (Mónica Cervera), Isabel (Ángela Molina), Adela (Antonia San Juan), Leire (Najwa Nimri) és Maricarmen (Victoria Pena) olyan lányok, asszonyok, akiknek életéből valamelyik nagy kő hiányzik. Vagy mert nem tudták, vagy mert nem akarták ezeket időben felrakni. A kis kövek pedig mindig útjukat állják, vagy a cipellőjükben zavarják őket minduntalan a járásban. Öt Hamupipőke, aki keresi lovagját és akik készek új életet kezdeni." 

Nagyon szerettem ezt a filmet. És benne egy színésznőt, aki szerény véleményem szerint messze kimagaslott a filmből, és tette ezt azzal, ahogyan játszott. A végtelen természetességgel, amivel egy sérült lányt alakított. Megjegyzem a nevét, sőt, olyannyira megjegyzem, hogy már beszereztem egy másik filmjét, az Elszabott frigyet.

Jegyezzük meg ezt a nevet: Mónica Cervera.  

(A névre kattintva megtekinthető az imdb-n a hölgy adatlapja)

Nomen est omen. :)

Napsütötte Toszkána

„A sajnálkozás csak időpocsékolás. Siránkozás a múlton, ami megnyomorítja a jelent.”

Frances  Meyers, amerikai írónő 1996-ban megjelent, világszerte nők millióinak lelkét megmelengető és ugyanazen hölgyeket önmaguk megtalálásában kézenfogva vezető bestselleréből 2003-ban készített filmet Audrey Wells rendezőnő és forgatókönyvíró.

Akik olvasták a könyvet, azt mondják, a filmadaptáció a közelébe sem érhet. Én viszont azt mondom, nem akarom olvasni a regényt azután, hogy számtalanszor láttam a  Diane Lane főszereplésével készült mozit. Én ugyanis nem elképzelni akarom a sárgálló napraforgókat ás a vörös pipacsmezőket, én inkább felidézni akarom őket a szemet gyönyörködtető filmkockákon, ahogy a kanyargós toszkánai utak mentén a lapos tetejű házakat körbeölelve lengedeznek a szélben. Én azok közé tartozom, akik nem a fantáziájukkal akarják látni a híres olasz zászlóhajítókat és Olaszország talán legszebb tengerpartját, Positano környékét , hanem a szemükkel. Egyszóval, elhiszem, hogy nagyszerű a vaskos regény, de azt azonban tudom, hogy a belőle készült és attól sokban eltérő - mozi szintúgy nem okoz majd csalódást a magamfajta naiv idealistáknak. Már megszámolni sem tudom, hányszor fordult meg a dvd a lejátszóban, de a mai napig ugyanolyan komoly lélek-jószerként kapom elő a szomorúbb, szürkébb napokon.  Garantáltan hat, mellékhatások nélkül.

Sokszínű, harsány, életvidám. Ilyen azélet – hogy az eredeti regény címét megidézzem- a toszkánai Nap alatt. De ha jobban belegondolunk, ez az egész sokkal több, mint pár színes virág és egy csodás országrész. Ez itt a lecke ahhoz, hogy merjünk merni és lépni egy nagyot az ismeretlenbe, legyen az olivabogyó illatú varázslat vagy egyszerűen csak más, mint ami eddig körülvett minket. 

Maradok tisztelettel:a naiv idealista, aki nagyon szereti a Napsütötte Toszkánát.

 

Szex lecke

Amikor megnéztem ezt a filmet, szinte minden előzetes ismeret nélkül, akkor utána úgy gondoltam, sok minden lenne, amit mesélnék róla. Node blogger tervez, munka mennyisége végez, így aztán szégyen, nem szégyen, életem első chilei filmje csak egy távoli emlékkép maradt nekem.

Bár még az is lehet, hogy ez az efféle filmek esetében rendjén is van így. Efféle film alatt értem a már korábban látott Tapast, a nemrég műsoromra tűzött Sorsfordítókat és most ezt a mozit. Az olyan filmeket, amik kiragadnak néhány ember életéből napokat, heteket és úgy tárják elénk azokat, mintha mi magunk is részesei lennék az egymást látszólag nem ismerő szereplőknek, akikről a film során szép lassan az is kiderül, hogy életük egy pontján valamilyen formában összehozta őket egymással a sors.

A Szex lecke esetében ezek az emberek nem mindannyian a véletlennek köszönhetően találkoznak, hiszen a történet központjában egy osztályterem áll, ahol a szülők az osztályfőnök vezetésével a szülői értekezlet keretében a szexuális felvilágosításról beszélgetnek, s a találkozók között a hallottakat így vagy úgy megélik a hétköznapokban, ahol az útjaik – ahogy az várható-keresztezik egymást.

Nem fogom azt mondani, hogy „jaj, de tetszett” meghogy „ X vagy Y de jól játszott”, mert ennek a „zsánernek” nem ez a lényege. Szerintem. Én azért szeretem különösen az efféle filmeket – tán nem véletlen, hogy az utóbbi időben több is megtalált -, mert valóban el tudom hinni, hogy a részesük vagyok, a szereplőket olyannak érzem, minthacsak a szomszédaim lennének, mert jó értelemben véve egyszerű filmek, egyszerű, hétköznapi emberekről, és mint ilyenek, velem – hülye fordulat-nézetik magukat.

Amiben az a mozi egy icipicit eltér a hasonló társaitól, az a témaválasztás, ami miatt talán méginkább közelinek tudjuk/tudom érezni magamhoz a történetet, mert amit és ahogy ez a film a szexről mond, az ugyanúgy szól itt, Magyarországon is, mint Chile-ben vagy a világ bármely pontján. 

A Quantum csendje

Néha rámjön az akciófilm-nézhetnék. Ott állt a polcon, hát lekaptam, megnéztem.(Miután a Casino Royale - életem első Bond-filmje- nagyon tetszett) 

Ebben csalódtam. 

Pont.

Jack és Sarah

Mielőtt láttam volna, olyan volt nekem ez a film, mint valami rejtélyes csoda-vígjáték. A sokszor hallott "valaki és valaki"- jellegű puritán cím, a tény, hogy a legális piacon viszonylagosan elérhetetlen filmről van szó, a „rajongók” a film irányába tanusított túláradó imádata olyanná tették ezt a mozit, hogy már-már hajlamos voltam azt hinni, hogy a 90-es évek egyik legjelentősebb vígjátékát nem láttam eddig.

A Filmmúzeum kínálatában tűnt fel mostanában a víg-misztikum, s ha már a sors így hozta, megkapta az esélyt, amit járt neki. Már az alapszituáció garantáltan nyerő helyzetbe hozta a forgatókönyv íróját, mikoris főhőséül –de vicces szó ez a vígjáték esetében – egy a felesége halála után a pár napos lányával és a mérhetetlen fájdalmával egyedül maradó apát választott. Most őszintén, kéz a szívre, melyik nő nem hatódik meg és telik el anyai – de minimum film-továbbnézési-ösztönökkel egy ilyen szituációban? Szerény véleményem szerint tízből minimim tizenegy nő akarta Jacket azonnal a karjai közé ragadni és az édesanyja nevét viselő bájos apróságot, Saraht felnevelni. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha végül a természetszerű harcok és viharok után megérkezik a tuti befutó és a boldog vég sem marad el, hát hogyan is maradhatna. 

Nézeti magát a celluloid, kicsit meghat, kicsit megmosolyogtat. A korábban említett túlzott rajongást ugyan nem sikerült megértenem, de –uccu neki, kell a sablon- az újranézendő filmek csapatába egyértelműen bebocsátást nyert.

Két hét múlva örökké

2002 decemberében, amikor a Két hét múlva örökkét bemutatták, Hugh Grant már túl volt két abszolút sikerfilmen, a Bridget Jones naplójának első részén és a Notting Hillen, Sandra Bullock pedig a Beépített szépség első résznek zajos sikerén, és nem mellesleg az érte járó Golden Globe – jelölésen. Ilyen „elődök”árnyékában nehéz volt kimagaslóan jót alkotni a romkomok világában, s bizony, le is huppant az a bizonyos léc. A jogásznő kontra gazdag, ám határozatlan főnök kéthetes románc-féleségének krónikája nem lett több, mint egy könnyen felejthető vígjátékocska, amiről hosszasan értekezni felesleges volna.

 

Érzékeny pont - Towelhead

Alan Ballnak, az Érzékeny pont rendezőjének finoman szólva sem indult rosszul a 21.század. 2000-ben minden díjat vitt,amit forgatókönyvíróként vihetett, és tette mindezt az azóta – talán nem túlzok-önmagát kultfilmmé kinövő Amerikai szépség forgatókönyvének megírásáért.

Ezután a némileg szerényebb, ám a maga nemében mégis kiemelkedő sikert hozó Sírhant művek következett a filmográfiában, s aztán 2007-ben az Érzékeny pont, ami angolul rögvest két címet is kapott – Towelhead, azaz törölközőfej illetve Nothing is private,azaz semmi sem magánügy. Előbbi cím talán figyelemfelkeltőbb, utóbbi viszont -a film megnézése után egyértelműen állíthatom-kifejezőbb. 

Az Amerikai szépség után hét évvel ismét egy kisváros a helyszín, talán kicsit ridegebb, s ebben a kisvárosi/kertvárosi világban most mások, sokkal komolyabbak a felszín alatt észrevétlenül megbúvó problémák, melyek végül – hiszen semmi sem magánügy-nem maradnak titokban azok előtt sem, akiknek talán semmi közük nincsen hozzá. Vagy mégis?

Hadd fogalmazzak egyszerűen:ez egy baromi jó film lehetett volna. Ha fele ennyi kérdéskört próbált volna meg feszegetni, de azokat viszont alaposan körbejárta volna. Ebben a moziban vagy három filmnyi anyag, ötlet, kérdés van, s a tény, hogy egy alkotásba zsúfolták bele őket, szinte mindnek a bemutatását elnyagolttá, felületessé tette. Egyik promlémakör sem fut ki kellőképpen – spoiler –veszély miatt nem listáznám a konkrét történetszálakat - , a tetteknek  - tán az ajánlóban haloványan sejtetni engedett pedofli szál kivételével – nincs súlya, a szexualitással kapcsolatos finomabb utalásoknak vagy éppenséggel az arcunkba csapódó szókimondásoknak pedig se szeri, se száma-  a kevesebb ezúttal is több lett volna.

Mégis ... mégis érdemes egy esélyt adni neki, mert a fentebb megfogalmazott fanyalgásaim ellenére a mai napig gondolkodom egyes képsorokon. Ezzel pedig más is garantáltan így lesz.

A hibái ellenére megragad és elgondolkodtat, s akár még újranézésre is csábít.

Van benne valami.

A Királynő

Sokadszorra is nagyon szerettem. Sőt, egy kicsit jobban. A számomra ma élő legnagyobb brit színésznő brilliáns alakítása, hozzá pedig a számomra egyik legsármosabb brit színész, Michael Sheen szuperzseniális játéka. Megunhatatlan mozi, és minél többször látod, annál mélyebbnek érzed a mondanivalóját. Oké, félre a közhelyekkel. Respect az alkotóknak és pont.

Kölyök

Azt mondtam már, hogy mekkora tisztelője vagyok Törőcsik Marinak? Nem? Nos, itt az ideje. 

Úgy gondolom, hogy a művésznő a ma élő színésznő közül a legnagyobb, a legemberibb, a legszínésznőbb. (sicc!) Nekem ő azt a kort idézi, amikor a művésznőknek hajlongani illett, amikor a művésznőket akkor szeretet és tisztelet övezte, hogy már csak a közelükben lenni is kitüntetés volt. Tudom, hogy Törőcsik Mari  sokkal szerényebb annál, hogy ekkora tiszteletet elvárjon, de pont ezzel a sugárzó, jó értelemben vett egyszerűséggel éri el azt, hogy mérhetetlen tisztelettel tudjak róla csak írni.

Az 1959-es Kölyök című filmje pedig az én mozis élménylistámon mindigs az egyik legmeghatározóbb magyar film vanvoltlesz, és az A skorpió megeszi az ikreket reggelire című mozi mellett a legkedvesebb filmem a művésznőtől.

Pillangó úrfi

Ha nem ismernéd a történetet: 

René Gallimard, a Pekingbe akkreditált francia diplomata megtalálta a tökéletes nőt, s vele a boldogságot: mégpedig a kínai opera sztárjának, Song Lilingnek a karjaiban. Olyan mindent elsöprő szerelem ez, amiért eldob családot, karriert. Ám hosszú évek viharos szerelmi kapcsolata után azzal kell szembesülnie, hogy a titokzatos énekesnő nemcsak hogy kém, aki végig kihasználta, de szeretett "pillangója" ennél is sokkolóbb titkot rejteget festett álarca mögött... /Forrás:port.hu/

Hozzávetőlegesen úgy 10-12 éve láttam utoljára ezt a filmet, előtte sokszor, nagyon sokszor, egy rongyos vhs-ről, amire még az HBO hazai indulásának tájékán került rá. 

Érdekes, másnak emlékeztem rá. Jobbnak. Talán fiatalabban jobban elvarázsolt. A vége így is belepréselelt a kanapéba, de sokkal inkább megölte az amúgy csúcspontnak számító tárgyalás- jelenetet a tény, hogy azóta számtalanszor láttam a budapesti Városházát a hírműsorokban és az amúgy feszültnek szánt pillanatokban Demszky Gábor feje ugrott be ahelyett, hogy a tágra nyíló ajtó mögül előlépő főszereplő fizimiskáján megdöbbennék. 

Korábban imádtam, most csak szerettem ezt a filmet. Csak. Tényleg jobban hittem az emlékek alapján.