Csukafejes egy alábecsült, s így aztán mellőzött műfajba. És a megdöbbentő felismerés: igenis lehet szeretni egy olyan filmet, amiben éles fogak időről-időre nyakba vájnak. Önrevízió egy vámpír-szkeptikustól.
Tény, hogy ami egy magamfajta „zsánerszűznek” a megvilágosodás, az a vérrel átitatott horrorok kedvelőinek valószínűleg csúf arculcsapás, hiszen ha a műfaj meghatározását látva tengernyi vértócsákat fakasztó öldöklést vártak, komolyan csalódniuk kell. A John Ajvide Lindqvist az apa-fia kapcsolat tekintetében önéletrajzi ihletésű regényéből készült Engedj be! ugyanis csak részben horrorfilm, s még abból a fajtából is, ha szabad ezt mondani, a könnyedebb kategóriába tartozik.
A vámpírológia egyik legfontosabb tézisét a címében megidéző film, miszerint ne gyere be, hacsak nem hívnak, sokkal inkább egy bámulatosan megalkotott (szocio)dráma, két gyermek egymásratalálásának szerelmes regéje, melyet olyan, sokszor a szőnyeg alá söpört társadalmi kérdések felvállalása tesz elgondolkodtatóan hitelessé, mint például az iskolai erőszak vagy a gyerekek gyakorta a szülői szemek számára észrevétlen társas magánya.
A nyolcvanas évek elején Stockholm egyik külvárosában járunk egy olyan világban, ahol a hó és a dermesztő hideg az úr, s ahol a környezet ridegségét csak az alkohol nyújtotta belső melegség hivatott némileg – egyeseknél azonban teljes sikerrel - kompenzálni.
A skandináv minimalista rendszeretet által kínosan egyhangúra szabott, korántsem jómodúak által lakott lakónegyedbe egy idősebb férfival újonnan beköltöző Eli az egyetlen, akivel a felszínen csak csendes megfigyelőnek tűnő, ám a lelke mélyén a társai elnyomásától szenvedő és bosszúszomjas Oskar barátságot tud kötni. Noha érzi, hogy az új szomszéd lány valamiért más, mint egy átlagos kiskamasz, mégis közel engedi magához Elit, akit a már nemcsak sejtett, de a lány által nyilvánvalóvá tett különbözőségek és különcségek ellenére is feltételek nélkül elfogad. A kettőjük közt kialakuló ártatlan gyermeki szerelem, és a kölcsönös egymásrautaltság szülte szoros kötelék mérhetetlen erőt ad a fiúnak, hogy minden addig magába zárt , az iskolai megaláztatások következtében felgyülemlett félelmét és fájdalmát a felszínre hozva valami olyasmit tegyen, amire korábban csak revansra éhesen, elkeseredettségét egy fa törzsén kitöltve mert gondolni. A különös viszony azonban nem csak Oskar életében hoz gyökeres változást, hiszen a nem mindennapi kapcsolatnak köszönhetően Eli esélyt kap arra, hogy ha nem is teljes valójában és nem is örökre, de legalább egy kicsit (ember)gyerek lehessen. Mindeközben a környék hófödte nyugalmát különös gyilkosságsorozat zavarja meg ...
Az Engedj be! két magányos lélek meséje egy ijesztően rideg világban. Egy olyan történet, amiben a film alapjául szolgáló könyvhöz képest az író-forgatókönyvíró John Ajvide Lindqvist és a rendező Tomas Alfredson sokkal több hangsúlyt helyezett a drámaiságra és a szerelmi szálra, mint a lényegesen mélyebb problámákat feszegető és az eredeti műben nagyobb teret kapó pedofília kérdéskörére, vagy a számomra soha fel nem foghatóan mások által olyannyira rajongott vámpírok misztikus világára. Az arányok ilyen módon való eltolása, bár több ponton értetlenséggel párosuló hiányérzetet hagy a nézőben, elegendő lett ahhoz, hogy a horror műfaját kevésbé vagy egyeltalán nem kedvelők számára is könnyedén befogadhatóvá tegye a filmváltozatot, ugyanakkor – hallottam ilyen vélekedést-, esetenként csalódást okozzon a zsáner vérrel jobban átitatott alkotásait előnyben részesítőknek.
Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal utóbbi tábor képviselői kerültek kisebbségbe, ugyanis az Engedj be! ezen írás születésénék pillanatában az IMDb adatai szerint különböző kategóriákban 56 díjat nyert, köztük számos rangos nemzetközi filmfesztivál szobrait begyűjtve, s talán az elismeréseket csak az a tény árnyékolhatja be, hogy az Oscar-díjért nem szállhat versenybe a film,” köszönhetően” a jelölés körül zajlott huzavonának. Az adatbázis Top 250-es listáját böngészve az is hamar kiderül, hogy a hivatalos döntnökökön túl a közönség is töretlenül rajong Oskar és Eli történetéért, hiszen a már említett rangsorban a 210. helyen áll. Mindezek után tán nem meglepő, hogy az amerikai remake Matt Reeves (Cloverfield) rendezésében és többek közt Richard Jenkins (Égető bizonyíték, A látogató) főszereplésével már készül és az előzetes tervek szerint jövőre debütál a tengerentúli mozikban.
A műfaj óvatosan lépkedő felfedezőjeként azt kell mondjam, a hozzám hasonló kezdőknek is kitűnő választás az Engedj be!. Hiszen noha ott szerepel a címkék közt a horror megnevezés, nehéz lenne szó nélkül elmenni egy olyan film mellett, amelynek készítői nemhogy megalkották a hulló hó hangját, de olyan erővel ható vizuális varázslatot álmodtak a vászonra, amellyel a képzeletünket alaposan kijátszva szinte minden érzékszervünkre hatni tudnak. És ezen az élményen, bár határozott kísérletet tesznek rá, a nem kifejezetten jól sikerült CGI-macskák sem tudnak semmit rontani.
Mielőtt megnéztem volna ezt a filmet, a vámpír szó hallatán maximum egy szarkasztikus mosolyt tudtam előcsalni magamból és értetlenül nézni a műfaj rajongóira. Ahogy egy fecske nem csinál nyarat, úgy egy horror-dráma sem transzformál szkeptikust szimpatizánssá. De valami talán elkezdődött, köszönhetően a csaknem tökéletes DVD-kiadáson megjelent Engedj be!-nek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése