Coco Chanel

Gabriel, azaz Coco Chanel életútját az Audrey Tautou főszereplésével készült legújabb mozi előtt részletesen, vagy kevésbé mélyrehatóan már több film és dokumentumfilm is feldolgozta. Készült ausztrál változat többek közt Timothy Daltonnal 1982-ben, de tavaly Franciaországban egy másik, sokat emlegett film is, Shirley MacLaine-nel az idősebb Coco szerepében.

Utóbbit részben volt szerencsém látni, és bár alig tért el a jelenleg pellengérre állított verziótól, mégis hatásosabbnak tűnt, mint a Tautou kisasszony főszereplésével készült tömény unalom. Valószínűleg az a baj, hogy hogy ha az ember egy ilyen címmel ellátott filmet ül le megnézni, akkor egy életút bemutatását várja, ami a mozi első egyharmadában működik is, információkat kapunk arról, miként lett Gabrielből Coco és miként lett kegyeltje Etienne Balsannak, majd szerelmese Boy Capelnek.

Nem szeretnék azonban ünneprontő lenni, de amit Chanelről megtudunk a filmből, az ennyi és nem több. Szakmai előmenetelét illetően tudatlanok maradunk, de a jóllétben Balsan oldalán eltöltött időszakot szinte napról-napra megismerhetjük. Nyilván ez is érdekes lehet, de ahhoz azzá is kellett volna tenni egy ravaszabb forgatókönyvvel és mindeközben átkeresztelni a film címét Coco Chanelről, mondjuk Coco Chanel szerelmeire. Vagy Coco Chanel fiatalkorára. Vagy tudom is én.

Ha olyan ruhák kerültek volna ki Chanel varrónőinek kezei közül, mint amilyen filmet Anne Fontaine rendezett, akkor Coco egész életében egy sarki kis szabóságban fércelgethette volna az urak ruháit. No, ennyire nem jó film a Coco Chanel.

Derül égből szerelem

Úgy tűnik, a Derült égből szerelem az a film lesz, amihez hosszú idő elteltével is mindenféle idézeteket tudnunk majd kötni, lévén hogy az Aniston-Eckhardt páros legújabb romkomja hemzseg a közhelyes, ám annál kedveltebb falfirkának sem utolsó bölcseletektől.

De még mielőtt egyet is idéznék, hadd bővítsem mindjárt a kört egy ráadás darabbal: Aki nem tudja, tanítja. Legkevésbé sem szeretném magam fényezni, de ezt a mozit leginkább ez a frázis jellemzi. Főhősünk, Burke (Eckhardt) ugyanis felesége elvesztése után, hogy fájdalmát enyhíste, papírra vetette a gondolatait, melyből hogy, hogy nem – Amerikában vagyunk ...-, sikerkönyv született,és amely köré egy egész gyásztanácsadói iparág kezdett kiépülni, élén a Burke által vezetett A-Okay ( ez a könyv címe is) csoportterápiákig. Igenám, csakhogy viszonylag gyorsan kiderült, - és akkor hadd idézzem meg a film egyik okosságát, amit valószínűleg sokan ismernek -, hogy Burke Ryan az a fajta fickó, akinek ha az élet citromot nyom a képébe, nem limonádét készít belőle – bármennyire is szeretné magát ilyennek láttatni -, hanem a másik alternatívát választva, savanyú képet vág.

De mert – és akkor íme az újabb örök igazság a filmből (is) – amikor valami véget ér, akkor mindig elkezdődik valami új, amikor a sikeres író álarca elkezd lehullni, a lelke pedig még apróbb darabokra törni, akkor bukkan fel az életében Eloise (Aniston), aki – és pontosan ezért lenne botorság a magyar címet szidni – csakúgy, mint Polly Prince a Derült égből Polly-ban tette Reubennel, hurráoptimista gondolkodásmódjával és különcségeivel átsegíti Burke-öt a nehézségeken, hogy aztán a bűvös romkom szabályokat szigorúan követve a boldog vég bekövetkezhessen.

Elismerem, hogy nem lehet könnyű a zsánerben újat alkotni, annyiféle kerettörténetet erőltettek már rá az efféle mozik sablonjára, de etekintetben a Derült égből szerelem nem vall szégyent. Az önjelölt gyásztanácsadó karaktere ugyanis tényleg újszerű egy „love story-ban”, ráadásul a munkásságát bemutató jelenetek egészen hitelesre sikerültek. Ha ehhez hozzávesszük a már említett bölcseletek mentén építkező történetvezetést, és a számomra talán legeredeteibbnek tűnő ötletet, a különös angol szavak belecserkészését a filmbe, akkor azt mondhatnánk, egészen jó kis film született. Mondhatnánk ... De nem tesszük, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül a sokadszorra ismételt, és így már egyeltalán nem üde színfolt Aniston-karaktert. Egy kevésbé ismert, sokkal több eredetiséget hozó színésznővel, a szereplők közti erősebb kémiával és egy árnyaltabban „happy” befejezéssel a Derült égből szerelem túlléphetett volna a középszeren. Így csak tucat, még nekem is, aki a történet helyszínéül szolgáló Seattle-t és Aaron Eckhardtot is nagyon kedvelem. Ez a lassan csordogáló történet velük, de az ex-Mrs.Pitt nélkül az év egyik legjobbja lehetett volna.

(500) Days of Summer

Sundance Film Festival. Három szó, ami számomra általában azt jelenti:”Vigyázat, jó film közelg!” És ez tízből kilenc esetben így is van. Úgy tűnik tehát, hogy a Sundance-en bemutatott filmeket nekem találták ki. Nincs ez másként a (500)Days of Summerrel sem, aminke – azt kell mondjam –szerencsére nincs még magyar címe. Szerencsére, mert attól félek, ha lenne, elveszne benne az angol címben található Summer szó jelentése, ami kisbetűvel írva, köznévként nyarat jelent, míg nagybetűvel, tulajdonnévként egy női név, jelen esteben a film női főszereplőjének neve.

Bevallom őszintén, nekem sem a Summert alakító Zooey Deschanel, sem a férfi főszereplőt, Tomot játszó Joseph Gordon-Levitt neve nem mondott semmit, hiába böngésztem szorgosan a filmesek Mekkájának számító IMDb-n a filmográfiájukat.De mindez lényegtelen is, néha talán nem is baj, ha egy-egy művészt nem tudunk korábbi szerepekhez kötni, és csak akkor, csak annak a karakternek a megformálójaként találkozunk velük először – talán intenízvebb az élmény.

A (500)Days of Summer egy lány és egy fiú találkozásának a története, de nem szerelmes történet. Mert míg Tom azt hiszi, megtalálta élete párját, addig Summer messze nem táplál hasonlóan erős érzelmeket a fiú iránt. A sztori váza nagyjából ennyi, csakhogy a kettejük közös történetét nem lineálisan előrehaladva látjuk, hanem az időben oda és vissza ugrálva, miközben a rövidke epizódokat a tájékozódást segítő számok vezetik be, jelezvén, hogy éppen merre járunk az időben. De tűnjék mindez bármilyen kaotikusnak is, egyeltalán nem az, a fonalat egyetlen percre sem veszítjük el, amiben a bevezetők mellett a betétdalok is segítségünkre vannak, melyek szövege szervesen a történetben illeszkedve nem keveset tesz hozzá ahhoz, hogy még többet megtudjunk Tom Hansen és Summer Finn életének 500 napjáról. Az előadók között feltűnik szólóban és zenekarával is maga Zooey Deschanel is, de hallhatjuk a The Smithst, Simon&Garfunkelt, vagy Regina Spektort is.

Ennek a filmnek az egyszerűségében rejlik a különlegessége. Csak elmeséli egy majdnem-szerelem történetét, fejetetejére állítva a kronológiát .
Tanulság? Kettő is.
Az egyik mindig jobban szeret. Ez a sztori tanulsága.
A kevesebb, több. Ez pedig az egész filmé.

Csillagos ötös.

Tiszta napfény

’If you already live in heaven, where do you go after you die?’

Ha egy film ennyire bizar alapötletre épül, azt hiszem, ember nincs, aki a tartalom elolvasása után ne akarná azonnal tudni, vajon ebből mi sül ki? Én is pontosan így jártam a Sylvia rendezőnőjének, Christine Jeffsnek új mozijával, a Tiszta napfénnyel. Tudtam, hogy részben megtörtént események alapján készült a forgatókönyv, bár talán helyénvalóbb azt mondani, az élet szolgáltatta az ötletet a filmhez. Történt ugyanis, hogy 2001-ben elhangzott Amerikában egy rádióriport két barátnővel, akik életük egyik fordulópontján úgy döntöttek, takarító vállalkozásba kezdenek, melynek fő profilja a gyilkosságok helyszínén való „rendrakás” lesz.


Valljuk be őszintén, gondoltunk már arra, hogy ki sikálja le a vért a csempéről egy kiadós vérengzés után? Ugye, hogy nem ... A tény, hogy bekukkanthatunk egy teljesen valós és szükséges, mégis a hétköznapi ember számára abszurdnak tartott „hivatás” kulisszatitkaiba oly mértékben stimulálja az emberi kiváncsiságot, hogy nyomban látni akarjuk, hogy is működik ez az egész. Így ez azonban csak egy puszta dokumentum műsor lehetne, valahonnan a Discovery Channel esti kínálatából. Viszont ha mindeköré egy családi drámát – nem szeretem ezt a szót, legyen inkább történet – kerekít egy ügyes szerző, akkor a nagyon különleges és a teljességgel átlagos reakciójaként megszületik egy olyan film, mint a Tiszta napfény.


A testvérpár, Rose (Amy Adams) és Norah (Emily Blunt) valamint édesapjuk (Alan Arkin) és Rose kisfia számára gyökeres változást hozó kényszervállalkozás története az angol címben rejlő „cleaning”, azaz takarítás szóban rejlő kettősség figyelmbe vételével sejteti, hogy nemcsak a halottak után kell alaposan kitakarítani, hanem a család életét is becsülettel át kell sikálni, hogy egy jól irányzott fordulattal mindannyiuk élete a tetszhalottságból a napfény felé fordulhasson ismét.


A Tiszta napfény egy katartikus változáson áteső család regéje, ahol a különös megújúlásnak köszönhetően mindneki élete egy csapásra a helyére kerül, de paradox módon éppen a katarzis az, ami szokványossága miatt levon a film értékéből, és azt a kiváló alkotások listájáról egy fél fokkal lejjebb taszítja.

Gyávák és hősök

Mielőtt félreértenénk egymást, hadd mondjam el a legelején : a Gyávák és hősök nem jó film. A Gyávák és hősök jó gondolatokat ébreszt. Hatalmas különbség. Éppen ezért ne beszéljünk arról, hogy Meryl Streepre milyen szörnyűséges göncöt aggatott a ruhatervező, hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy ha Tom Cruise-ra nézünk, akkor legtöbbünknek a szcientológia jut eszébe, ha pedig az őt egyébként brilliánsan szinkronizáló Rékasi Károlyt meghalljuk, akkor a gúnyos mosolyú Barta Zsolt villan be mindannyiunknak. Ezeket tényleg felejtsük el és nézzünk a celluloid mögé. Mert a lényeg ott van.

A koncepció remek, nézzük meg az afaganisztáni háborút több szemszögből. Hogy aztán a mozinéző dönthessen, melyik karakter álláspontja áll hozzá a legközelebb vagy éppenséggel melyik az a szempont, ami leginkább ellenérzéseket vált ki belőle.

Az első két szereplő, két egyetemista, a két igazi HŐS, szigorúan csupa nagybetűvel. Ők azt vallják, ne csak beszélj róla, cselekedj! Persze a hazaszeretet és a tenniakarás maszkja mögött ott van a jövendőbeli esetleges anyagi biztonság kérdése is, bár most őszintén, ki vinné vásárra a bőrét csak azért, hogy ingyen járhasson egyetemre?

Azután ott van a bölcs tanárember (Robert Redford), akinek a hitvallása az, hogy a legrosszabb,a mit egy ember tehet, ha közönyösen szemléli a történéseket. A film csekély játékideje alatt éppen egy ilyen sráccal próbálja megértetni, hogy attól, hogy nem nézünk oda, még történnek borzalmak, maximum csak nem tudunk róluk.

És ott van a rendszer hű szolgálója, a kicsiny – vagy tán nem is olyan kicsiny - csavar a gépezetben, a Tom Cruise által megformált politikus, a Gyáva, aki terebélyes íróasztala mögül ökölbe szorított kézzel fennen hírdeti, hogy a harc, a háború, a vérontás az egyetlen járható út a 9/11 után megsebezett országa számára.

Vele szemben pedig ott ül a sokat látott újságírónő (Streep), aki belefáradván talán már az egész saját életébe, egyszerűen csak nem akar a propagandista média-daráló hű alattvalója lenni.

Néha azon töprengek, Amerika meghallotta egyeltalán ezt a filmet? Vagy egyszerűbb volt belekötni a kohézió hiányába és a filmelméleti melléfogásokba, mintsem elmélázni a hallottakon?

Nem tudom, és nem is tisztem megítélni. Politizálni egy filmes blogon pedig még annyira sem. Én annyit tehetek, hogy azt mondom, a Gyávák és Hősök a hibái és a néhol túlzóan teátrális patriotizmusa ellenére gondolatébresztőként mégis működik. Nálam legalábbis.

Nézd meg, hogy ítélkezhess.

Bunbury

Ezúton hivatalosan felmenetem magam a Bunbury-ről való írás alól.:) Értsd: szeretem, imádom, sokadszorra láttam, érzéseim változatlanok. Újabb hír nincs.

A másik én

Erica Bain (Jodie Foster) élete tökéletes. Szereti a munkáját, imádja a vőlegényét, élvezi a népszerűségét. De mindez kevés. Egy tökéletes élet is nagyon törékeny: bármelyik pillanatban tönkremehet minden. Egy éjszaka megtámadják a hazafelé andalgó párt, a férfit megölik, Ericát súlyosan megsebesítik. A nő képtelen beletörődni a veszteségbe, attól kezdve éjszakánként egyedül járja a metropolisz utcáit. Már nem fél semmitől, nem kímél senkit. A bűnöst keresi. Igazságot akar szolgáltatni, de úgy, ahogy ő jónak látja. Véres portyái felkavarják a várost: sokan hősnek tartják az ismeretlen igazságosztót, de egy sokat megélt rendőr (Terrence Howard) másképp gondolja. Erica döntés előtt áll. Mielőtt a felügyelő elkapja, el kell döntenie, mi fontosabb neki. A bosszú vagy az igazság.

(Forrás:kritikustömeg)

Nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ismét kölcsönveszem a film tartalmát valahonnan. Így sokkal egyszerűbb ugyanis. Mert arról már nem kell beszélnem, miről szól a mozi, csak azt kell elmondanom, én milyennek láttam. Nem szeretek így blogolni, de néha kényelmesebb, no.

Amióta bemutatták szerettem volna látni az A másik én című filmet. Érdekelt a tartalma, vagyis annak egy aspektusa, jelesül a pszichológiai háttér. És azt kell mondjam, bármennyire is szidták ezt a mozit a morális tanulsága miatt, engem jócskán elgondolkodtatott. Mert tényleg, joga van -e bárkinek is önbíráskodással revansot venni a szerette elveszítésért, ráadásul oly' módon, hogy a csúcsponthoz, azaz a valódi bűnös megbüntetéséhez vezető úton az igazságérzetét bántó helyzeteket fegyverrel oldja meg? Vagy tűrjön csendben, ücsörögve tönkretett életének romjain és várja, míg a rendőrség felgyöngyölíti az ügyét, már ha felgöngyölíti ...

Nem vagyok híve az önbíráskodásnak, de a mozit végignézve azon kaptam magam, hogy szurkolok Erica-nak. Pedig nem így neveltek, törvénytisztelő állampolgárként éldegélek, és mégis tudtam egy - mondjuk ki - bűnöző megmeneküléséért és nem utolsó sorban missziójának sikeréért szurkolni, noha egyértelmű volt, hogy ez a siker egy - vagy több - ember halálát jelenti.

Igenis jó film az A másik én. Pontosan azért, amit a Gyávák és hősök kapcsán írtam. Mert elgondolkodtat. Te mit tennél? Meddig mennél el? Szeretek ezen a mozin töprengeni, azt hiszem, remek viták indítója lehetne. Nekem pedig ezesetben csak ez számít, minden más "mozitani" tézis esetleges be nem tartása mellékes.

Elvált nők klubja

A sok újdonság után ma este mindenképpen szerettem volna "ismétlő-mozizni", és fura, nem fura, azt is célul tűztem ki, hogy ezúttal mindenképpen olyan film legyen a választott, aminek nagyon jól sikerült szinkronja van. És mivel egy ideje szemeztem már a polcra meglehetősen régen felkerült Elvált nők klubja DVD-vel, hát gondoltam, itt az alkalom újra megnézni, hiszen tényleg csak nyomokban emlékszem rá, viszont tudom, hogy klassz a szinkronja és Bette Midlert is nagyon szeretem.

No, ismét rá kellett jönnöm, hogy az idő néha megszépíti a dolgokat. Ugyanis én egy sokkal jobb filmre emlékeztem. Bevallom őszintén a szerény játékidő ellenére is - másfél óra - valósággal szenvedtem, és tényleg nem is tudom, miért nem hagytam abba a mozizást.

Megértem, hogy rengeteg elhagyott és becsapott nőnek ez a film a "Biblia", de engem ezúttal nemhogy nem fogott meg, de még fel is bosszantott, hogy elszúrtam rá az időmet. Az egyetlen pozitívum - ahogy arra számítani lehetett - Bette Midler és hozzá Szabó Éva zseniális szinkronja. Ja igen, és egy felfedezés, miszerint ebben a filmben játszik Sarah Jessica Parker, és ráadásul Oroszlán Szonja a magyar hangja! (Mentségemre szolgáljon, amikor én ezt a filmet a vhs-korszakban utoljára láttam, még sem a Szex és New York, sem a Valami Amerika nem volt sehol ... )

Egyszóval, kissé rendhagyó megintcsak nem-kritika egy filmről, ami - ezúttal - időpocsékolás volt. Az idő tényleg ennyire megváltoztat mindent?

Melegkonyha

Megint egy főzős film. Úgy tűnik, mostanában rendre belefutok egy-egy ilyen moziba. Nemrég láttam, sőt, hadd mondjam úgy, volt szerencsém látni a Julie & Julia-t, kicsit korábban az Ízlések és pofonokat - noha szidtam "szegényt" akkoriban a tucatsága miatt, de azóta ismét láttam és már egészen elviselhetőnek tartom, sőt az eredetijébe, a Bella Martha-ba is lehetőségem volt belekukkantani -. no és most jött a Melegkonyha. Anno a moziban elmulasztottam sajnos, de hála az HBO Comedy-nek, sikerült nemcsak megnézem, hanem beszereznem is. Utóbbi pedig fontos tény, ugyanis ez egy nagyon kedvemre való vígjáték.

Azt már tudjuk, hogy főzős, tudjuk hát meg azt is, hogy sokkal kevesbé az, mint a korábban megidézett filmek; a különösen frappáns magyar címéből pedig talán sejthető, hogy a séfünk ezúttal nem a gyengébbik nemhez vonzódik. Summa summarum, a Melegkonyha egy meleg séf története, éppen megfelelő adag spanyol humor-fűszerkeverékkel meghintve. Nem akar örök igazságokat megmutatni a homoszexuálisok világáról, nem néz a problémák mélyére, ugyanakkor - és éppen ettől van nagyon a helyén -, nem is felületes.

Laza, könnyed, humoros, mégis el lehet mélázni egy kicsit rajta. Nem szaporítom a szót, engem kilóra megvett Maxi séf. Találkozunk még.