Az általam nem ünnepelt Szilveszter nevezetű "ünnep" délutánjának mozija, Susanne Bier 2007-ben a Legjobb külföldi film kategóriában Oscar -ra jelölt filmje (A Mások élete nyert), Anders Thomas Jensen forgatókönyvéből, Mads Mikkelsen-nel a főszerepben.
Írás majd. Ennek ülepenie kell.
Vajon ki meddig menne el, ha egy számára fontos ember életmentő operációjához kellene pénzt szereznie: nagyon rövid idő alatt, nagyon sokat? Az erre a kérdésre adható válaszok egyikét járja körül, sajnos meglehetősen felületesen, az Irina Palm című film.
Felületesen, mert abban a válaszban, amit Sam Garbarski filmje ad a kérdésre, jóval több van, jóval több lehetne, mint amit a rendező megmutat. Sok a tessék-lássék módon bemutatott és befejezetlenül hagyott történetszál , a megválaszolatlan „Miért”-tel kezdődő kérdés, és a tettek súlya sem kap akkora hangsúlyt, amekkorát hasonló cselekedetek a valós életben kapnának, s ettől sajnos a hitelesnek és sokkolónak szánt mozi még annyira sem hat, mint mondjuk egy közepes családi dráma.
A talán legfurább dolog az Irina Palm-mal kapcsolatban mégis az, hogy nem ott talál célba, ahol az alkotók szándéka szerint a nézőit meg kellene érintenie. Mertbár a pénzszerzére meglehetősen szokatlan módot választó fiatalos nagymama tetteinek megítélésének tekintetében nem képes a közönség gondolatait eléggé provokálni a film, a történet egyéb aspektusai figyelemreméltóak. Hiszen ha csak felszínesen is, de képest kapunk arról, hogy idősebb korban is létezik még boldogság és hogy sosem szabad az embereket elhamarkodottan megítélni.
Sokat markol, keveset fog film , amin Marianne Faithfull és Miki Manojlovic játéka és a remekül sikerült szinkron sem lendít elegendőt ahhoz, hogy kiérdemeljen egy ötös osztályzatot. De egy - vagy akár több - esélyt megérdemel a nagyérdeműtől.
A 80-as évek eleje, Anglia. Két tizenéves fiú, akik ugyanabba az iskolába járnak.De látszólag ez minden, ami közös bennük. Will, az 1820-ban alapított Plymouth Bretheren vallási közösség tagja, szigorú szabályok szerinti életet él anyjával, húgával és nagyanyjával. Ezen szabályok talán legkegyetlenebbike az, miszerint nem szabad „világiakkal” keverednie, ami Will számára nagyjából annyit tesz, hogy nem lehetnek az iskolában barátai. Így aztán egy elképzelt világba és annak megrajzolásába menekül. Lee Carter, az iskola fekete báránya. Lop, csal, hazudik és „természetesen” a tanerők idegeire megy. Bátyja neveli, vagy inkább kihasználja és megalázza, az otthonuk pedig egy csöppet sem szokványos helyen van.
Will és Lee, tűz és víz – látszólag -, egy véletlen folytán ismerkednek meg, és ez az ismeretség egy darabig a két fiú neveltetéséből adódóan abban testesül meg, hogy Lee a „főnök”, a bűnbeejtő, míg Will a kissrác, aki előtt kinyílik a tiltott gyümölcsökkel teli veteményeskert, azaz a világi élet ajtaja. Röviddel találkozásuk után a fiúk szövetséget kötnek Lee saját Rambo –filmjének megalkotására, amivel egy pályázaton szeretne indulni. Innentől kezdve az iskolatársak haverokká, a haverok barátokká, a barátok pedig igaz barátokká válnak, végigjárva a folyamat minden szükségszerű stációját.
A Rémbó fia egy mesteri érzékenységgel és műgonddal megalkotott valódi gyöngyszem a 2007/2008-as brit filmpalettán. A rendező, Garth Jennings mintha maga is felcseperedőben lévő kissárc volna, olyan hitelességgel mesél a gyerek-lét szépségeiről és nehézségeiről, arról, hogy nincs rossz gyerek, csak rossz szülő és arról, hogy az igazi, mély barátságok, a „vértestvérségek” bizony gyerekkorban szövődnek. És ez a film nem csak abbéli – hadd mondjam így – tudásában nagyszerű, hogy mindvégig hihető és reális képet fest a gyerekkorról, hanem abban is, hogy minket, már felcseperedett nézőket is visszarepít az emlékeinkbe, abba az időbe, amikor mi kötöttünk életre szóló barátságokat, bújócskáztunk maszatosan naphosszat a lakótelepeken és apróbb csínytevésekkel mentünk szüleink, tanáraink agyára. Egy olyan gyerekkorba utaztat vissza minket ez a film, ahol nem attól volt barát a barát, hogy felvett az msn-re az ismerősei közé – hol volt akkor még msn és internet? – és ahol a beszélgetéseket még szájjal és hanggal ejtettük meg, nem pedig ujjakkal és billentyűzettel.
Komolyan nem értem, hogy az ilyen értékteremtő filmek miért csak úgy, fű alatt suttyognak be az országba, mindenféle promóció nélkül? Hogy jut majd el így ez a fura című, reklámokkal meg nem támogatott film azokhoz, akiknek leginkább szól, az iwiw-es, msn-es, öl-pusztít-rombol filmeken felnövő generációhoz?
Tudom, hogy én vagyok az a bizonyos egyszem fecske, aki nem fog nyarat csinálni és ezzel a néhány sorral fergeteges mennyiségű nézőt a képernyők elé leültetni, de azért bízom benne, hogy lesznek, akik ismeretlenül is megveszik ezt a február elején megjelenő DVD-t, akár a maguk szórakozására és egy kis nosztalgiázás okán, akár azért, hogy a gyerekeiknek megmutassák, milyen klassz dolog is megélni a „gyerkőcséget” és milyen fontos is az, ha valaki képes felismerni az igazi barátság mibenlétét.
Vállalok mindennemű kockázatot, tessék engem szidni, ha nem fog tetszeni. Bátor vagyok, mert tudom, hogy nem fog sokszor szitokszó a nevem elé kerülni e film kapcsán.
Én már láttam és tudom a titkot.
Valami nagyon jó folytatás! Ami nem sikerült az Üvegtigris 2-nek, azt most csont nélkül megoldotta a Valami Amerika 2. Méltó folytatása tudott lenni az első részének, sőt, megkockáztatom, fel tudott nőni annak sikeréhez.
A recept? Herendi Gábor alapossága és türelme,nevezetesen, hogy tudott hét évet várni a folytatásra és nem sietett azonnal meglovagolni az első rész sikerének hátszelét. Ez a hét év pedig elegendő volt arra, hogy kiforrja magát a történet, hogy megszülethessenek az új karakterek, hogy legyen annyi verbális poén, amennyi tán az elsőben sem volt és hogy szülessenek olyan dalok, amik – egyre bátrabban állítom – jobbak, mint az első rész dalai.
Sőt, ez a hét év arra is elgendő volt, hogy a rendező és a forgatókönyvírók kitalálják, hogyan lehetne finoman, ám célratörően emlékeztetni a becses nagyérdeműt az első rész fő csapásirányaira, hogy hogyan lehetene méltón búcsúzni az időközben tragikus körülmények között elhunyt Schütz Ilától, azaz Terka nénitől, és hogy hogyan lehetne – a hazai filmgyártásban egyedülálló módon – úgy eleget tenni a szponzorok jogos elvárásainak, hogy a nézőknek ne kelljen percenként reklámokba botlaniuk a film nézése közben.
Remek folytatás született tehát, sok helyszínes, pörgős kezdéssel, s aztán kissé egytérbe zárt, ám zenésebb folytatással, olyan új szereplőkkel, mint Csuja Imre, Tompos Kátya , Faragó András, Igó Éva vagy a Lorában Herendivel már együtt dolgozó, és ezúttal a szerepét magyarul eljátszó Lucia Brawley.
Profi munka, remélem, mihamarabb az első rész DVD-kiadásához hasonlóan magasszintű DVD-n is, hogy újra meg újra élvezhessem /-sük a – megkockáztatom –magyar filmgyártás legtökéletesebb második részként leforgatott nagyjátékfilmjét.
Éssss taps!
A film, amiből megtanultuk kamaszfejjel, hogy a pezsgő ízét az eper kihozza, hogy hogy néz ki egy óvszer csomagolva – máshogy még annyira sem ismertük – és hogy a fogselyem hasznos jószág.
Nekem nagyjából ennyi a Micsoda nő! Ennyi és közben meg minden. Az alapvígjáték, a „nagy öreg”, a tökéletes szinkronnal bíró mozi, a habos-babos ártatlan tündérmese.
Jó a polcon tudni, jó néha előszedni és boldog mosollyal a képemen végignézni. Megint jó volt újralátni.
Svend és Bjarne, a két hentes, miután megelégelik főnökük kibíthatatlan természetét, úgy döntenek, hogy mindent egy lapra feltéve saját hentesüzletet nyitnak. Csakhogy hiába az ingyenes kóstoló, a zenekar, a felhajtás, az üzlet csak nem akar beindulni. Egészen addig, míg volt főnökük, gonosz kiváncsiságtól vezérelten felkeresi őket és vásárol náluk tíz szelet húst egy általa adott vacsorához. Másnap reggel, miután a vacsorának híre ment, kígyózó sor áll az üzlet előtt, és mindenki olyan húst akar, amilyet a vacsorán felszolgáltak. Csakhogy van egy kis bibi ... Gond van az alapanyag – ellátással. Svend azonban nem ijed meg a helyzettől, s könnyedén megoldja a véletlenül „felfedezett” „csalfa csirke” utánpótlását. A kérdés csak az, hosszútávon vajon beszerezhető –e a – mondjuk így – luxuscikknek számító alapanyag?
Anders Thomas Jensen második nagyjátékfilmes rendezése természetesen nem csak a húsipar kényes kérdéseire keresi a választ. Éppen ezért óva intek bárkit is attól, hogy mindenáron műfaji skatulyába akarja tuszkolni a Zöld henteseket,vagy ha esetleg volt szerencsétlensége olvasni, hogy mások milyen jelzőkkel illették már a filmet a kategória – meghatározás terén, akkor felejtese azt gyorsan el. Tekintsünk úgy erre a 2003-ban készült és nem kevés díjat magáének tudható mozira, mint egy egyszerre sok-zsánerű, mégis meghatározhatatlan címkékkel illethető filmre.
A már említett történetszálon kívül nem szabad megfelejtkeznünk a szereplők magánéletének közös vonásairól sem, arról, hogy mindannyian – és itt most nem csak a főszereplőkre gondolok – a társadalom által normálisnak tartottól kissé vagy éppenséggel nagyon eltérnek, mindegyikük jelenében, múltjában vannak olyan meghatározó momentumok, amik messze sodorják őket az átlagtól. Svend rettentően magabizonytalan, „köszönhetően” a gyerekkorának és állandó izzadásának ( Jensen nagyszerűségét dicséri a névválasztás, ugyanis a sved(e) szó dánul izzadtságot jelent), Bjarne a családjában történt tragédiák sorozatát követően vált meglehetősen magábafordulóvá – és éppen annyira drogfüggővé - , de ahogy említettem, a mellékszereplők élete sem fenékig tejfel, elég itt csak a papra gondolni, akinek életét egy fiatalkori baleset örökre megpecsételte.
Amíg nem láttam a Zöld henteseket, azt mondtam, az Ádám almái a legjobb a három Jensen – rendezés közül. Nos, felülbírálom magam és kimondom, ez körökkel jobb. Tény, az Ádám almái érettebb témaválasztásában, de maga a sztori szempontjából a két hentes története sokkal inkább beleég az ember agyába, ad abszurdum, a gyomrába. A lehető legnagyobb percizitással elvarrt történetszálak, a kevesebb-több elvét követő fényképezés, és brillirozó főszereplők – ismét a jól bevált nevek –Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Laas, Ole Thestrup, Nicholas Bro, Line Kruse , és nem utolsó sorban a csavaros történet a dobogó legfelső fokára emelik a három egész estés Jensen film közül a Zöld hentesek történetét.
Bizarr. De a legremekebb bizarr film, amit valaha láttam.
Karácsony, sütemény-hegyek, és punnyadás a tv előtt. Így találkoztam újfent a Segítség, felnőttem című korai Hanks zsengével. Egyszerűen csak a történeti hűség kedvéért emlékezem meg róla, hogy láttam, immár sokszázadszor - ez egy költői túlzás volt. Tipikus fejből kinézős, tévé-bámulós film. Az én korosztályomnak. Hogy a mai kölköknek mit mond, tőlük kellene megkérdezni. Egynek jó nosztalgikum - nekem.
Nem tudom, hányadszor láttam már. És már megint és még mindig tudta magát más szemszögből láttatni. Érdekes, hogy ennyi idő után éppen most lett a London - szál a legerősebb benne nekem. És a nosztalgikus vonal is.
Ahogy néztem, eszembe jutott, mikor 2003-ban, december 21-én Annával először láttuk a moziban. Akkor még nem tetszett annyira, mint azóta, amióta az idő megérlelte bennem. Szóval, akkor, 2003-ban Londonért szerettük. Akkor még fontos volt nekem az a város.... És nagyon akartam látni. Emlékszem, azt mondtam, úgy akarok oda megérkezni, mint az utasok a film elején. A Heathrow-ra, ilyen örömök közepette. Akkor még nem tudtuk, sem Anna, sem én, alig másfél év múlva teljesül az álmom, úgy, hogy ő vár engem Andrással odakinn, a Heathrow-n.
2003-ban arra vágytunk, hogy végigsétáljunk a Millenium Bridge-n, megkeressük a házat, aminek kékre van festve az alja, eljussunk a Trafalgar Square-re ... Háromnegyed év múlva Anna kiköltözött Londonba, másfél év múlva pedig már ott várt rám Heathrow-n. És átsétáltunk a Millenium Bridge-n, hajóról megnéztük a kékre festett aljú OxO - házat és leges-legelőször, érkezésem másnapjan a Trafalgar Square-t.
Nekem ez is a Love Actually. Egy 2003-as álom és a 2005-ös megvalósulása. Most leginkább ezt láttam benne.
Ma este egyébként műsorára tűzi a Tv2. Magyarul. Hát nem tudom... Bár úgysem fogom kibírni, hogy legalább részben ne nézzem meg, de fura lesz nem angolul. Sebaj, majd tesztelem, mennyire tudom visszafordítani a szöveget, ha már úgyis megy kivülről, angolul. :)
Kapargatom a kobakom egy ideje, hogy hogyan tudnám leírni mindazokat az érzéseket, amik a Mifune utolsó dala című film megnézése után és közben rámtörtek. Szeretném azt mondani, hogy láttam egy igen jó dán dogma filmet, de nem tudom. Talán legyen csak annyi, hogy láttam a Dogme#3-at.
Az a legnagyobb gondom, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom az érzelmeim mutatóját e film kapcsán pozitív vagy negatív irányba elmozdítani. Éppen annyi érv szól ellene, mint amennyi mellette. Mert egyrészt ugyebár szeretem a dogma eszközeit, s mindezen eszközök alkalmazása miatt szerettem a Mifune-t. Különösképpen a történettel magával sem volt gondom. Három főszereplő, három gyökeresen megváltozott élet, két férfi és egy nő, egy lepusztult, isten háta mögötti tanyán, valahol Dániában. Kapcsolatok, megismerések, újrafelfedezések, elfogadás. Lehetőségek hátrahagyni a korábbi életet és tiszta lappal, máshol, máshogyan, másokkal újat kezdeni. Őszintén. S aztán a boldog vég.
Mégsem az én mozim a Mifune utolsó dala. Értem, de nem érint meg. A legrosszabbat műveli velem, amit egy film művelhet. Közönyössé tesz önmaga iránt.
Talán már nem tudok hinni a mesékben....
„Ha nem vettétek volna észre, felnőttem! Melltartót hordok!”
Lassan-lassan már nagyítóval kell keresni a filmbemutatók között a nem megtörtént esetet feldolgozó vagy nem nemzetközi bestsellerek alapján készült mozikat, olyan mértékben lepik el a vetítővásznakat az ilyen vagy olyan adaptációk. Ezen adaptációk egyike a Louise Rennison valóban országokon átívelő sikert arató könyvsorozatának első két kötetéből készült A macskám, a családom és a fiúk.
A film a második kötet címét kapta, ami sajnos magyarul nem tűnik túl vonzónak, hiszen az eredeti cím : Angus – ez a macska neve - , tangák és a tökéletes smárolás, lássuk be, sokkal figyelemfelkeltőbb, noha tény, furcsán mutatna egy moziplakáton.
Ha röviden és velősen akarnám jellemezni az írónő könyveinek főszereplőjét, Georgia Nicholson-t, azt mondanám, benne találkozik Bridget Jones Vic Beretton-nal (Házibuli) a 21. század elején egy dél-angliai városban, Eastbourne-ben. Ezzel talán már azt is elmondtam, hogy a Macskám, a családom és a fiúk nincs felvértezve túl sok eredetiséggel, de meglepő módon a filmet szinte végig átható plágiumillat nem öli meg a műélvezetet. Egyébként is, a célközönségnek, a mai 13-15 évesek táborának, Bridget Jones valószínűleg nem más, mint egy buggyant harmincas, míg Vic Beretton-ról talán soha nem is hallottak. A film nem-célközönségének, azaz nekünk, Miss Nicolson által csak „leőskövületezett” harmincasoknak pedig talán nem esik olyan rosszul viszontlátnunk a mi fiatalságunk tiniidoljának, a francia diákánynak a legmodenrebb reinkarnációját. Annak a kamasznak, akinek ugyan nem volt központi problémája a mellmérete – ugye-ugye, mennyit változott a világ? -, és nem kellett a középiskola farkastörvényei alapján Miss Iskolalegjobbnője ellenében megküzdeni Mr. Iskolalegjobbpasijáért, de ő is megvívta a harcát a „gaz” szülők ellen élete legfontosabb bulijáért és ő is hosszas csatákban volt kénytelen ráébreszteni a vele élő felnőtt férfit és nőt, hogy bizony, ő már egyenrangú velük. Ahogy talán mi, őskövületek azért sem fogunk megorrolni az alkotókra, hogy egy erős másfél órára visszahozták az életünkben Bridget Jones szellemiségét, mégha kamaszlányokra átírt ideák formájában is. A legmeghatározóbb momentumok, a nők-lányok-asszonyok örök problémái azonban maradtak, hisz Georgia sem elégedett a testével, komoly ceruza-teszteknek kénytelen alávetni magát, hogy hiteles képet kaphasson a nunga-nungái, elnézést, a mellei méretét illetően, és – természetesen – az ő olvasmányélményei közül sem hiányozhat a Mars és Vénusz sorozat első, és legfontosabb kötete, melyből korosztálytól függetlenül nőnemű lények milliói tanulták meg a férfikat legtalálóbban definiáló tézist, miszerint éppen olyanok, mint a gumiszalag.
A némileg Adrian Mole nyomdokain lépkedő Georgia Nicolson megpróbáltatásainak – egyelőre – első filmes adaptációja a legeredetibb koppintás, ami valaha készült. Az elcsent ötletek mellett ugyanis megannyi új poén és a tinilányok füzetborítójára vagy szobafalára illő idéznivaló gondolat tölti ki a kicsivel több, mint másfél órás játékidőt. A mai kor igényeinek megfelelően fiatalos rockzenét játszó fiúbandák szolgáltatják a zenei hátteret a történethez, a főcímdal a brit slágerlisták élén tanyázó Scouting For Girls She’s so lovely című tényleg bitang jó kis dala, ami már az első pár percben hatalmas lendületet ad az egész mozinak.
A felnőtteknek diszkrét nosztalgia s egyben megmosolyogtató, mégis „hasznos” útikalauz kamasz gyermekeik megismeréséhez, a tinilányoknak alapmű.
Ez a megszokhatatlanul suta magyar címmel ellátott A Macskám, a családom és a fiúk.
Miután a héten végre megérkezett angolhonból a DVD, úgy éreztem, eljött az idő az újrázásra. Úgy látszik, ez és a Happy-go-lucky idén azok a filmek, amiket sürgősséggel újranézendőnek kell(ett), hogy minősítsek. S persze, továbbra is vakarom a fejem, hogy miért nem kell ennek az országnak ez a film, ami egyébként 2006-ban készült? Christina Ricci, James McAvoy, Richard E.Grant, Catherine O'Hara, Reese Witherspoon, Peter Dinklage, Russell Brand, de még Nick Frost is szerepelnek a Penelope-ban, hát ne tessék nekem azt mondani, hogy nem vonzó névsor?!
No sebaj, nekem mostmár itt van, megvan és már túl a második megnézésen elmondhatom, igaz a DVD borítóján olvasható szlogen: Ez a film újra visszaadja a hitedet a mesékben! Mert amennyire mese, pontosan annyira realitás is. James McAvoy pedig ... megintcsak azt tudom mondani, amit az első írásban:zseniális!
Jó volt újra másfél órán át kicsit naív lélekkel reális mesét nézni. Megmelengettem kicsit a szívemet. Gyógyszerfilm ez a javából, lélekgyógyszerfilm. És én ettől a pirulától most jól vagyok.
De régen láttam már, istenem! Pedig aztán szerintem minden karácsonykor műsorára tűzi valamelyik tv-adó. Valami ismétlőre vágytam tegnap este, valami könnyedre és ezúttal, szinkronosra a sok angolul nézett film után. Így esett a választás erre a mozira, amire már amúgyis csak foszlányokban emlékeztem. Kellemes kis pre-karácsony hangulatú mozizás lett az estéből. Szerintem, erről a filmről többet nem érdemes. Csak meg kell nézni, kikapcsolódni és pont.
Van énnékem egy apró defektusom, jelesül pedig, hogy ha egy film stáblistáján jelen van Simon Pegg neve, akkor vad belső késztetést érzek a adott film megtekintésére. Így került a látókörömbe a How to lose friends and alienate people című mozi, aminek a nem kevéssé hatásvadász címe – mivelhogy nagyon hajaz más, How to-val kezdődő sikermozi(k) címére – nagyjából annyit tesz magyarul, hogy Hogyan veszítsük el a barátainkat és üldözzük el magunk mellől az embereket.
Nem ismertem a sztorit, nem ismertem Pegg-en kívül más szereplőt, gyakorlatilag semmit nem tudtam a filmről, mikor nekiültem. Nagyjából fél óra után hozzávetőlegesen ott tartottam gondolatban, hogy A; Pegg éppen olyan lúzer, mint a Run Fat Boy Run /Fuss, Dagi, Fuss/ című filmben, B; hogy ez a mozi is éppen annyira brit alapokra épülő amcsi gagyi, mint az. Csakhogy ahogy a történet előrehaladt, kezdtem magamban felmenti az alkotókat a fűbenjáró bűn alól, hogy már megint egy kapitáis idétlenséget tuszkoltak az orrom alá. Ugyanis, láss csodát, elkezdtem nevetni a poénokon, - teszem hozzá, mert elkezdtek lenni poénok – sőt, nemhogy nevettem, harsányan röhögtem. Már nem zavart az örök vesztes Pegg és azon is túl tudtam lendülni, hogy nem éppen felsőosztálybeli gegeken röhögök. Elkezdtem szeretni az egészet, úgy, ahogy van. Lehet, hogy pontosan az történt, mint a Mamma Mia! esetében, vagyishogy jó időben és jó helyen láttam. Nem tudom. És nem is kell tudnom. Lényeg, megszerettem a filmet és megszerettem a képességét arra, hogy kikapcsoljon és hogy könnyfakasztaón nevettessen. A végére pedig még az is kiderült, hogy elgondolkodtatni sem rest a mozi, bár azért mindezt csak a maga „lájtos” módján teszi.
Egy szó, mint száz, megemeltem a képzeletbeli kalapomat Simon Pegg előtt – már megint – és Kirsten Dunst előtt. S közben egy könnyed mozdulattal, csak úgy, kalapommal a kezemben megköszöntem nekik, hogy elszórakoztattak egy estén át. S aztán jött a csattanó!
Ugyanis másnap az imdb-n böngészve a filmmel kapcsolatos érdekességek után szembesülnöm kellett vele, hogy a dicséret nem is őket, hanem egy bizonyos Toby Young-ot illet, akinek az igaz történeten alapuló bestseller-e alapján készült a mozi. Sebtében meg is néztem magamnak a youtube-on Mr.Young-ot, majd a Wikipedia-n vadásztam némi háttéranyagot – így világossá vált a cím eredete is - , s most ott tartok, hogy végkövetkeztetéséként azt kell levonnom,hogy láttam egy diszkrét döcögéssel induló „nagyon ott van” mozit, és alig várom, hogy a frissen szerzett információk birtokában, kicsit más szemmel újra megnézhessem, közben pedig azt sziszegem a fogaim között, hogy :Well done, Toby and Simon.
Ime tehát egy újabb polclakó-jelölt és egy újabb mű a Pegg filmográfiában, aminek a címét a „jók” felirat alá firkantom a képzeletbeli táblámon.
Well done indeed, Simon!
Mielőtt elkezdtem volna írni ezt a blog bejegyzést, újra megnéztem a film előzetesét, és olthatatlan vágyat éreztem/érzek, hogy azonnal újra megnézzem az egész filmet. Pedig esküszöm, azt hittem, az Állomásfőnököt nem lehet felülmúlni. Meg voltam róla győződve, hogy noha az első filmje, Thomas McCarthy megcsinálta A filmet, csupa nagybetűvel. S lám, eltelt alig 4 év, és íme a Látogató, ami – nincs mit szépíteni- messze túlszárnyalja az elődjét. (Már ha szabad az Állomásfőnököt elődnek nevezni)
A Látogató főszereplője Walter, az egyetemi tanár Connecticut-ból, aki miután elveszettte feleségét, egyfajta éber lelki hibernációban éli monoton hétköznapjait, tanít, - hosszú évek óta ugyanazon tanmenet alapján, melynek a fejlécén rendre csak az évet változtatja meg -, és zongorázni tanul, egy meglehetősen vaskalapos zongoratanárnőtől, akivel közös „munkájuk” inkább hozza el Walterben a zene utálatát, mintsem azt, hogy élvezze egy hangszer megszólaltatni tudásának gyümölcsét. Egy New York-i muszáj – konferencia okán tett utazás azonban kizökkenti Waltert ebből a tetszéletből, ugyanis a Nagy Almában meglehetősen abszurd módon megismerkedik Tarek-kal, a szír menekülttel, aki életigenlő vibrálásával és a dobolás iránti végtelen lelkesedésével defibrillálja Waltert a hosszú ideje tartó nem-életből, napvilágra ébreszti Walter bóbiskoló élniakarását, s mindez kettőjük között valami nagyon különös és nagyon tiszta barátságot sző.
Tény, nagyon McCarthy-s ez a film és pontosan annyira Állomásfőnökös. De ezerszer inkább legyen McCarthy-s, mint közhelyes. Ezerszer inkább nyúljon megintcsak az emberek végtelen jóságának feltételezéséhez, és ezerszer inkább válasszon olyan történetvezetést, ami távol áll az átlagos, kiszámítható tucat történetektől. Mert Thomas McCarthy még mindig hisz benne, hogy az emberek jók, máshogy mondom, még mindig hisz benne, hogy vannak még jó emberek, hisz benne, hogy amikor semmi sem jó, amikor minden nagyon nehéz, akkor mindenki életébe beléphet egy Olivia vagy egy Tarek és örökre megváltoztathatja azt, csak ne felejtsük el nyitva hagyni a szívünk ajtaját, hacsak egy apró résnyire is.
Nagyon szeretem ebben a filmben, hogy a sokféle lehetséges megoldás közül, minden helyzetben a lehető legrealistábbat választja a rendező, nincs elrugaszkodás a talajtól, nincs utópia, nincs rózsaszín világ. Realizmus van. A jóságban való hittel kikövezett végtelen realizmus. Ez teszi Thomas McCarthy filmjeit különbözővé az átlagos moziktól és ez teszi a Látogatót a 2008-es év egyik, ha nem a legszebben ragyogó filmes gyöngyszemévé.
(Ezer bocsánat a rendező nevének sokszori emlegetéséért. Talán nem volt véletlen ... )
Az utóbbi idők, de megkockáztatom, az idei év legkülönösebb mozija a Zuhanás. Lehet, hogy én nem láttam még elég filmet és az mondatja velem, hogy ez kérem szépen valami nagyon egyedi dolog, nem tudom, de az én filmes élményeim között a különlegességek dobozkában foglal helyet.
A két szálon futó történet egyik szála az 1920-as évek Los Angeles-ében játszódik, egy kórházban. Itt találkozik egy balesetet szenvedett kaszkadőr, Roy és egy kislány,Alexandria, aki eltörte a kezét. A minden lében kanál kislány gyorsan összebarátkozik az ágyhoz kötött férfival, aki történeteket mesél neki egy elképzelt, de talán nem is annyira valótlan világról. A kórház világával ellentétben ezekben a történetekben minden csupa szín, csupa élet, különös dolgok történnek az öt főszereplővel, akik a gonosz elleni harcolva mesés helyekre kalauzolják el Alexandria képzeletét és a nézőket. Roy azonban nem merő önzetlenségből barátkozik a kislánnyal és nem pusztán a gyermek iránt érzett szeretetből mesél neki nap, mint nap. Azt tervezi ugyanis, hogy miután nemcsak a teste, de a lelke is sérült – egy szerelmi csalódásnak köszönhetően -, eléri Alexandriánál, hogy lopjon neki morfiumot, aminek segítségével aztán örökre elalhat....
A történet nagyjából ennyi, természetesen spoilerek nélkül. A kivitelezésért, a mesterien fotózott képkockákért, a csodás zenéért és a filmtörténet talán egyik legjobb nyitóképsoráért feltétlenül látni kell a Zuhanást. Nálam is egyértelműen ismétlésért kiált!
Vasárnap esti szomszédok idegeit borzoló akció-házimozizás popcornnal és látatlanban megvett DVD-vel. Mindezt tőlem, akinek az akciómozi fogalma kb. John McClane-nél megállt ... Dehát egy valamire való Hugh Laurie -fan bevállalja, hogy áthág műfaji határokat és olyan filmet vásárol mindenféle előzetes ismeret nélkül, aminek a plakátján ott virít az imádott neve.
Ilyetténképpen aztán ne is tessék tőlem magvas kritikát várni, mert nem nagyon tudnék mit írni. Annyira nem tudom meghatározni, milyennek kellene lennie egy jó akció filmnek, hogy meg sem próbálom, mindössze egy "ez nekem nagyon tetszett"-et tudok így kapásból a mozizás után mondani. És ami azért talán mégis elmond valamit: nem Laurie miatt tetszett, hanem úgy amúgy, összességében. Bevallom őszintén, terveimmel ellentétben magyarul néztem ( Laurie részeit már korábban, a vásárlás után kimazsoláztam angolul:) - jól van na, leettem a dekort a tortáról és akkor mi van??:)), éshát a "Reeves magyar hangja Stohl Buci" - dolog nekem kicsit idegen, de hozzá bírtam magam szoktatni.
A következő kör majd - és ilyet ritkán teszek - audiokommentárral lesz, valahogy azt érzem, hogy ezt a filmet úgy is látni kell, mert hozzá fog tenni a kész műhöz a rendező szövege és pótolja azokat az apórságokat, amik hiányérzetet hagytak bennem.
Szóval, akciós kukoricázós vasárnap este. Ilyen is kell. Főleg, ha Hugh is a szobában van....
Ha engem elkap valami nyavalya, akkor bizony képtelen vagyok a betegséggel töltött időt filmezésre használni, egyszerűen nem tudja az agyam az új, még nem látott mozikat befogadni. Viszont arra azért az esetek többségében alkalmas, hogy ismétlő-filmezésnek vesse alá magát. Az idei őszi köhögős takonypóc – állapot két nagyon „jó volt látni” filmje a Best Hollywood által nemrég kiadott két Makk Károly film, a Mese a 12 találatról (1956) és a Fűre lépni szabad (1960).
Mindkét filmet számtalanszor láttam már, az őket őrző videokazetták rég elrongyolódtak. És mégis, gondolkodnom kellett, hogy miért is szeretem őket -és az 50-es, valamint a 60-as évek magyar filmjeit-annyira. Aztán szépen lassan megérett bennem a magyarázat. Mert szeretem magát a korszakot. Jó nézni a naivságukért annyira szerethető szereplőket, a férfiakat, akik próbálnak Valakik lenni, hogy aztán a kiválasztott leányhoz méltó fizetéssel és lakással a zsebükben állhassanak oda a „kedves mama” elé megkérni lánykája kezét, és szeretem a nőket, lányokat, akik kartonruhában, aprócska retiküllel a kezükben állnak a házak előtt és várják a legényeket, hogy együtt menjenek el egy filmszínházba, ahol végre „kettesben” lehetnek,megszabadulva a szigorú szülők vagy a kíváncsi házinéni fürkésző tekintete elől, s hogy aztán kéz a kézben sétáljanak el táncolni Vámosi János vagy Németh Lehel slágereire, s hogy végül a kapualjban csókot váltva elbúcsúzzanak egymástól. Mindezt egy „tökéletes” országban, ahol még a tilosban sem szalad át senki az úttesten, vagy ha megteszi, hát önként fizet a Biztos úrnak büntetést, ahol a focisták nemzeti hősök, ahol minden olajozottan működik, épül a szocializmus, gomba módra nőnek ki a földből a „KIK” által épített lakótelepek, és ahol mindenki boldog. Szeretem ezt a naiv, talán csak a filmeken létező, világot. Makk Károly filmjeiben pedig különösen szeretem, ahogy diszkrét iróniával – melyet még a Párt is elviselt – figurázza ki ezt a hibátlannak látszani akaró „rendet”, s ezzel eléri, hogy úgy érezzük, mégsem olyan „csúnya ember” a pártvezér elvtárs, hiszen látja, láttatja, láttatni engedi a „réseket a pajzson”, amik egyébként is kit érdekelnek, amikor ilyen fergetegesen csodálatos világ a szocialista Magyarország.
Elfogultan és feltétel nélkül szeretem ezeket a filmeket, és nagyon jószívvel ajánlom őket mindenkinek. Szívmelengető mesék egy korból, amiben nagyanyáink élték 20-as, 30-as éveiket és aminek a hétköznapjairól vajmi keveset tud az utókor. Tessék hát megnézni ezeket a naív kordokumnetumokat. Ha nem is teljességgel hitelesek, sokkal élvezetesebbek, mint a történelem könyvek.
Nem is tudom, miért vártam annyit, hogy bejegyzés szülessen ehhez a filmhez is. Merthogy mélyen szántó, komoly kritikát egy ilyen egyszerű kis filmhez lehetetlen írni. Úgyhogy csak egy aprócska fülszöveg, lábjegyzet, lábszöveg, füljegyzet - tessék választani-, amiben annyit írnék csak, hogy ezt a filmet, kérem szépen nem a szereplői, hanem a magyar szinkronja teszi naggyá. Ennek a filmnek még komoly műgonddal elkészített, igazi szinkornja van! Almási Éva, Sztankay István és Götz Anna zseniálisan tolmácsolják a profi módon megírt poénokat, szójátékokat, egyszerűen minden apró névelőt és kötőszót.
Nagyon kis limonádé történet, klasszikus helyzetkomikumokkal, viszont a magyar szinkrongyártás TOP 100 -as listáján előkelő helyet elfoglaló magyarítással.
Nagyon jó volt újranézni.
Ha engem elkap valami nyavalya, akkor bizony képtelen vagyok a betegséggel töltött időt filmezésre használni, egyszerűen nem tudja az agyam az új, még nem látott mozikat befogadni. Viszont arra azért az esetek többségében alkalmas, hogy ismétlő-filmezésnek vesse alá magát. Így néztem meg - már megint, igen!- véletlenül persze az S.O.S Szerelem című filmet. Kapcsolgattam a tv-t, éppen kezdődött az HBO-n.... ottragadtam, na....
Írás korábban a blogban lentebb.
Az elmúlt időszak mozis élményei között az igazi finomfalat. Az Állomásfőnök.Történet egy nem hétköznapi férfiról, aki miután elveszíti egyetlen barátját, a tőle megörökölt vasút menti kisházba költözik, távol a világtól,messze mindenkitől, s akinek az önként vállalni kívánt magányának csendjét egy állandóan fecsegő árus és egy a lelkében súlyos terhet cipelő, rendkívül szétszórt festőnő verik fel.
Akkor találnak rá, amikor ő azt legkevésbé szeretné. De mert egy egészen apró rés nyitva maradt a vállalt magányában élő Fin lelkének ajtaján, Olivia és Joe szépen, lassan utat talál a vasútbolond férfihez, és hármuk között észrevétlenül valami nagyon nem hétköznapi barátság szövődik.
Lassú folyású, hosszú csendekkel megtűzdelt mozi Thomas McCrarthy 2003-ban bemutatott alkotása, ami bravúrosan állítja szembe egymással az önsajnálat és a beletörődés fájdalmas, negatív érzéseit, a társakra, barátokra találás pozitív boldogságával. Mindeféle szájbarágás nélkül, pusztán néhány csenddel kísért képsor segítségével kapunk képet arról, hogyan képes három nagyon különböző ember egymást feltétel nélkül elfogadni.
Önmagáért beszélő szótlan történésekben gazdag tanmese, arról, hogy ha életünk egy nehéz pillanatában jön valaki , aki mosolyával, nyitottságával és elfogadni tudásáva eléri nálunk, hogy mégse akarjunk magányosan, a múltunkon rágódva élni, akkor igenis vegyük le az önsajnálat zárt házának ajtajáról a lakatot, és tárjuk nagyon –nagyra az ajtót, mert sokszor akkor talál ránk egy igazi barát, amikor arra a legkevésbé számítunk.
Árvák, akik kétségbeesetten kapaszkodnak az árvaház udvarán előkelő autókból kiszálló kecses hölgyekbe s fennhangon próbálják meg önmagukat „eladni”, mondván, ők itt a legjobbak. S angyalkák, akik könnyelmű flörtök gyümölcseként fogantak, de világrajöttük nem kívánatos. Gyerekek, aki megszülethettek, de nem kellettek, s magzatok, akik meg sem születhettek.
Egyesült Államok, Maine Állam, a második világháború idején. Ház egy domb tetején, a világ zajától elzártan,s benne sok kis herceg, Maine hercegei, Új-Anglia királyai. Gyerekek, család nélkül, édesanya és édesapa nélkül. S a rangidős fiú, Homer.A nagykamasz fiú, aki kitörni készül, aki a világot megismerni vágyik, s akit álma megvalósításában egy véletlen találkozás segít. Mert bizony itt az ideje, hogy elinduljon a legidősebb fiú szerencsét próbálni, zsákjában a tudással, melyet nevelőjétől kapott, szívében pedig a végtelen kíváncsisággal a világ árváházon túli része iránt.
Csakhogy az önállósodás rögös útját járva az egyre „bölcsebb” Homer lassan megérti, nincs annál nagyobb dolog a világon, mint tartozni valahová, otthon lenni valahol, s nem folyton-folyvást azt érezni, hogy az ember senki valakije. S a fiú végül tán azt is belátja, milyen nagyszerű is az, ha valaki – akár tudtunkon kívül is –egyengeti az utunkat és önző-önzetlenséggel vigyáz ránk.
Felnőtté válás, „ világra ébredés”, nevelő és nevelt különleges kapcsolata, magukra hagyott gyermekek és asszonyok, lányok, akik súlyos döntéseket hoztak, olykor kényszerből, olykor felelőtlenségük következményeként. Mindez egy lenyűgöző moziban, az alakításért Oscar-díjjal jutalmazott Michale Caine-nel az egyik főszerepben. Kötelező darab.
Szuper. Lativusz.
Harmadszorra is megnéztem, ezúttal véletlenül. Van ilyen. Ment HBO-n, a tv véletlen odakapcsolódott, és ott maradt... Mér’, máshol is így van, nem? :))
Tudom, hogy sokak szemében über-ciki Hugh Grant igazi –szigorúan idézőjelesen - csajos vígjátékait nézni. Ezt pedig különösen, hiszen míg a Love Actually – Igazából szerelem és a Notting Hill – Sztárom a párom – véleményem szerint- nívósnak mondható, szórakoztató képhalmazok, addig a Zene és szöveg ezektől(is) jóval elmaradva kullog a háttérben. Csakhogy ettől még nem rossz. A történet ugyan olyan mértékben sablonos, hogy egy, csak néhány amerikai vígjátékot látott, írói vénával némileg megáldott kiskamasz is megír egy ilyen forgatókönyvet, erőlködés nélkül. A filmben szereplő dalok pedig ... ha nem Grant énekelné őket, hasamat fogva fetrengenék a nevetéstől, miközben hallgatom őket, annyira egyszerűek mind szövegben, mind zenében és annyira eltérnek attól a zenei irányzattól, amit szeretek. És most jön a bazi nagy mégis. Mert mégis jó ez a film. Hisz ha rossz az ember kedve, ha a fáradtságtól alkalmatlan komoly mondanivalóval rendelkező művészfilmek befogadására, vagy ha csak lazulni akar egy adag ’home-made’ popcornnal baráti körben, akkor bizony nemhogy helytáll ez a mozi, de megkockáztatom, még dicséretet is érdemel. Mert azt, amire kitalálták, megírták és leforgattak, azt tökéletesen teljesíti. Jelesül az XX-kromoszómával megáldott populációt - s tán az XY-osok egy részét is - remekül kikapcsolja közel 100 percre. Akkor pedig egy szó, mint száz, igenis tud valamit. Azt pedig csak post scriptum jegyzem meg a fanyalgó férfitársadalomnak - a kivételnek, vagyis a szabályt erősítő hasonló vígjátékokat kedvelő uraknak kéretik nem idefigyelni - , hogy ez a film és társai semmivel sem rosszabb az általuk piedesztálra emelt és Istenként magasztalt CGI – halmoknál.
Na, ezt jól megmondtam. :))
Akartam valami nem megszokottat nézni. A nem megszokott alatt azt értem, nem egy aktuális blockbuster-t, nem egy művészfilmet, hanem valami olyat, amire ritkán kapok gusztust. Több ilyen film és filmfajta van, az archívumból ezúttal az 1993-ban készült, Ez a fiúk sorsa került elő. Talán mással jobban jártam volna....
Az állítólag igaz történet alapján készült alkotás oly’ mértékben hihetetlen, hogy miközben néztem, komolyan kétségbe vontam a történet igaz mivoltát. Márpedig a regény írója, Tobias Wolff, akinek a műve alapján a mozi készült, valóban megélte ezeket a dolgokat kamaszkorában.
A történet – az író középiskolai éveinek története – az Egyesült Államok északi részén egy kisvárosban játszódik, Seattle mellett. Miután anyja rendre elhibázta kapcsolatait a férfiakkal és végre talál egy „jóravaló, rendes” úriembert, felhagy azzal, hogy serdülő fiával mindenüket hátrahagyva városról vársora meneküljenek az agresszív volt-szeretők elől, és megállapodik az ismétcsak tökéletesnek vélt, gyerekeit egyedül nevelő apa, Dwight ( DeNiro) mellett. Amivé azonban ezután az életük alakul, arra legrosszabb álukban sem számítottak volna.
Nem vitatom Robert DeNiro magávalragadó alakítást nyújt a filmben. Csakhogy ettől ezt a sztorit én így nem tudom hitelesnek látni, ami nyilván nem jelenti azt, hogy megkérdőjelezem az egyetemi tanár író szavahihetőségét. Tanulságos mozi, sok érdekes és tartalmas beszélgetés indítója lehet, de mint önálló filmalkotás az én szívemhez nem találta meg az utat, s ennek legfőbb oka a hihetetlensége.
Ötletszerűen lekaptam a polcról és újranézős party-t rendeztem, két pokróc alatt, hallgatva, ahogy odakint kopog az őszi eső. Nagyon másnak láttam, mint először. Sok -sok megjegyzésre érdemes mondatfoszlányt leltem, - természetesen angolul néztem, belehallgattam a magyar szinkronba, messze nem azt fordították, amit az eredetiben hallottam -, olyannyira sokat, hogy ehhez még egy harmadik, sőt negyedik megnézés is kell, mire "átrágom magam" rajtuk. Persze, nem mert súlyos, nagy szavak, hanem mert annyira találóak. Na, ezúttal nem ragozom, JUNO továbbra is kötelező darab, s mostmár megvan a mély, okoska tanulság is: minél többször nézed, annál kötelezőbb, de csakis eredetiben!!!
A mai nap felfedezménye, egy kis aranyos Juno-t idézve:
'I like being a piece of furniture in your life.'
Lássuk be, a legrosszabb diákcsapatból is csodát kinevelő tanárokról szóló filmekkel már tele van a padlás. Egy efféle mozi már az első perctől kezdve halálra van ítélve a kiszámíthatósága miatt és amiatt, mert a nézők óhatatlanul is a téméban született ismertebb elődeikhez hasonlítgatják ezeket az alkotásokat. Ezért, sok más mellett ezért üde színfolt a tanár-diák filmek palettáján a Fél Nelson, ami egy messze nem tradicionális tanár-diák viszony, engedtessék meg, hogy barátságnak hívjam, bemutatásával a sulis filmek egyik legkülönösebbikévé küzdötte fel magát a képzeletbeli listámon.
Bevallom őszintén, sokáig vártam azzal, hogy megnézzem, valahogy riasztott, hogy kézikamerás felvételeket kell néznem, merthogy nem szívesen lesegetem az ide-oda ugráló kamera mögött ide-oda ugráló embereket bő másfél órán át. Eme félelmem részben be is igazolódott, viszont a drogmámorban úszó történelem tanár és kosárlabda edzőr– Ryan Gosling – arcának rezdüléseit bemutatandó a lehető leghatásosabb eszköz egy kézben tartott kamera.
Ez a film Ryan Gosling jutalomjátéka, amivel 2007-ben az Oscar-jelölést is kiérdemelte / Forrest Whitaker nyert Az utolsó skót királyban nyújtott alakításával/ és Shareeka Epps nagy esélye arra, hogy a jövőben még halljunk róla, akár egy hasonló gála kapcsán is.
Amit ők ketten, - sokszor csak mimikával – eljátszanak, az valami zseniális. Gosling, filmbeli szerepe szerint Dan, kábítószerfüggő, s a szenvedély olyannyira eluralkodott már rajta, hogy az iskolában is kénytelen szívni a füvet. Epps, azaz Drey, a tanítvány , az ifjú kosaras rajtakapja tanárát füvezés közben. Így indul a tanár-diák viszony transzformációja valami különös és megnevezhetetlen viszonnyá, ami talán mégis a barátásg definíciójához áll legközelebb. Még akkoris, ha egy fiatal felnőtt tanár és egy nagy-kiskamasz lány közt ez szinte hihetetlennek tűnik.
Nem szépítem, baromi jó film, a nehézkes indulás és a néhol zavaró kameramozgások ellenére is. Gosling nak pedig járt volna az arany szobor .
Abszolút „másztszí”!
Azt hiszem, ideje elővennem a kis dobozkámat, amiben a felsőfokú mellékneveket tárolom, és kiszemezgetni belőle legalább egyet a ma esti moziélmény feletti ítélethozatalhoz. Legyen mondjuk ez a szó a „legbájosabb”. Igen, azt hiszem, ebben a kategóriában idén a ez a mozi a nyertes. Eddig.
Ez a „legbájos” kis történet egy konzervatív értékrendű, szerény, ám rafinált -eredetileg-dadáról, aki véletlenül sokadszorra is kirúgott dadából egyik pillanatról a másikra személyi titkárnővé lép elő, egy szegénységből a férfiak által nyújtott "javak" elfogadásával előbbre jutni próbáló énekesnő/színésznőcske mellett. Az 1939-ben játszódó film mindössze egyetlen nap történetét meséli el , de ez a nap mindkettőjük életét gyökeresen megváltoztatja, minket pedig másfél órán keresztül remekül elszórakoztat.
Igazándiból ennyi és nem több, de mégis több, hiszen a kicsit színházi vígjátékokra emlékeztető helyeztkomikumok és dramaturgia mellett, valamint Frances McDormand és Amy Adams kiváló játéka mellett még némi mondanivalót, ha úgy tetszik, nem erkölcsi tanulságot is kapunk Miss Pettigrew életbölcselet-tárából.
A harmincas évek végének kedvelői, a színházszeretők és a brit mozik barátai nagyon fogják szeretni. Csakúgy, mint én.
Hogy miként van jelen a világ két legcsodásabb érzése egy ezerarcú világvárosban? Hányféleképpen s mi mindent lehet szeretni a Fények városának díszletei között? Erre próbál válaszokat adni a 2006-os év talán egyik legkülönlegesebb mozija.
Tristan Carné producer megálmodott egy Párizs, és minden emberi érzések két legszebbikének, a szeretetnek és a szerelemnek a kapcsolatát bemutató mozit, 22 rendező - köztük Ethan és Joel Coen , Isabel Coixet, Gus Van Sant, Tom Tykwer, Alfonso Curaón - pedig sok rövid történetből megrajzolta ezt az álmot, melyben minden egyes szkeccs Párizs egy-egy kerületét háttérként használva mutat be egy történetet a nagyszerű érzések sokszínűségét demonstrálva. A film végleges változatába csak 18 szösszenet került bele, két filmetűd nem illeszkedett az összképbe, így azok valahol a vágószobák mélyén rekedtek, őket a nagyérdemű talán soha sem ismerheti meg.
A Párizs, Szeretlek! olyan, mint 18 virtuális képeslap, amiket egy városnéző túrán markolunk le az ajándékboltok polcairól, s aztán mikor tüzetesebben átnézzük őket, ráébredünk, hogy néhányat talán meg sem kellett volna venni, merthát annyira mégsem tetszenek, míg néhányról azonnal megfogadjuk, hogy még a legkedvesebb rokonunknak sem küldjük el, mert magunkank akarjuk megtartani őket, emlékül. A 18 fejezet megtekintése után szinte biztosan ugyanígy találunk azonnali kedvenceket, olyanokat, amikre később is szívesen emlékszünk vissza és olyanokat, amiket legszívesebben rögvest elfelejtenénk. S nincs ez máshogy a színészekkel sem. Találkozunk régi, kedves ismerősökkel, akik ismét elvarázsolnak, kedvencekkel, akik némi csalódást okoznak, új arcokkal, akiket elsőre kevésbé zárunk a szívünkbe, és persze, felfedezünk magunknak nagyszerű, eddig számunkra ismeretlen színészeket. Natalie Portman, Steve Buscemi, Juliette Binoche, Nick Nolte, Maggie Gyllenhaal, Bob Hoskins, Fanny Ardant, Elijah Wood, Gérard Depardieu, valóban csak néhány a „nagy nevek” közül, de hogy mennyire nem csak ők azok, akik a film megnézése után nyomot hagynak a nézőkben játékukkal, arra hadd álljon itt példaként egy név, Catalina Sandeno Moreno neve, aki pár perces jelenetével egy életre felírta magát az ” érdekes és figyelemmel kísérendő színésznők” fejléccel ellátott listámra.
Ahogy ismerősek vagy épp ismeretlenek, kedvesek vagy éppen kevésbé szimpatikusak a mozi szereplői, pontosan annyira közhelyesek és újdonságként hatóak Párizs utcái, házai, nevezetességei. A Párizs, szeretlek! nem utifilm, nem célja a város bemutatása, néhány jelenetnél tulajdonképpen ki sem derül a környezet láttán, hogy éppen a francia fővárosban vagyunk, tán csak a hangulat engedi ezt sejtetni – vagy néhol még az sem, sajnos - , de mégis, azok sem fognak csalódni, akik szívesen látnák viszont a jól ismert nevezetességeket, melyek alázattal szolgálnak háttérként a filmetűdökhöz.
Különös, de noha ebben a moziban nem Párizs, mint látható, kézzel fogható helyszín a lényeg, mégsem készülhetett volna máshol, csakis ott. Ritkán szól a harmonika, nincsenek Dior és Chanel kosztümökben tipegő dámák, nem látjuk, ahogy a Montmartre-on a művészek portékájukat kínálják a turistáknak. Amit látunk, azok univerzális érzések, amiket csakis ezen „díszletek” által inspirálva lehetett ilyen sok-sok bájjal bemutatni. S tán pont a film egészének hangulata és a város különös atmoszférája az, ami miatt szemet lehet, szemet tudunk hunyni a gyengébb epizódok felett, s azt mondani, hogy szinte tökéletes közel két órát kapunk ettől a nem mindennapi alkotástól.
Az ötletgazda társaival már elkészítette a film „folytatását”, New York, Szeretlek! címmel és az internetes filmes adatbázis szerint tervei között szerepel 2010-re a Sanghai, Szeretlek! című harmadik mozi is. Csak remélni tudom, hogy az első film nagyszerűségét sikerül majd a későbbiekben is minimum megismételni, s hogy idővel a (most még nem) „sorozat” nem lényegül majd át egy sokrészes „Szeretlek! –sokadológiává”, feledtetve a nagyérdeművel az alapötlet - a szkeccsfilmek között is - egyedi mivoltát.
Úgy legyen.
Második nekifutás, mostmár DVD-ről. És a második gondoltasor, ami a film kapcsán eszembe jutott, rögtön a film megnézése után. Ime:
Egy film, ami eléri nézőjénél, hogy összeszoruljon a szíve egy guminő lelkéért. Egy film, amihez fogathóan sok szeretettel megírt filmet régen láttam már. És egy film, amit mindenkinek látnia kell.
Ezúttal kihagynám a mélyreható elemzéseket motivációkról, dramaturgiáról, vagy a szereprőkről. Csak annyit mondanék, hogy a Plasztik szerelem egy igazi "szeretet-film", amiről nekem elsősorban az jut eszembe, hogy bár mindannyiunknak annyi törődés és elfogadás jutna az életben, mint Larsnak, s bárcsak mindannyian annyi segítséget kapnák a környezetünktől, hogy életünk nehéz periódusaiban, a mélypontokon könnyebben át tudjunk lendülni, mint amennyit egy kisvárosnyi ember ad ennek a végtelenül magányos, zavart, s ugyanannyira szeretetéhes fiúnak. S még az is eszembe jut, hogy ha aztán, hogy valaki megnézi ezt a filmet, úgy érzi, kicsit nagyobbra tárja a szíve ajtaját mások előtt, akiket korábban tánt nem tudott vagy nem akart kitüntetni odafigyelésével, akkor már megérte elkészíteni ezt a mozit. Azt pedig - és engedtessék meg, hogy naivan ezt higgyem- nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen alkotás ne mozgatna meg lelkeket és ne indítana meg embereket. Remélem és őszintén bízom benne, hogy így lesz, mert - s ezt már a Moulin Rouge előtt is tudtuk, mégha sokunknak akkor is égett igazán az emlékezetébe ez a gondolat -, szeretni és szeretve lenni a legnagyobb dolog a világon.
Múlt vasárnap este rámtört a „néznék egy kis könnyed francia filmet” hangulat, aminek, megmondom őszintén, már ideje volt, merthogy meglehetősen régen nem láttam francia filmet. Így került elő egy régóta halogatott mozi, az Egyedül nem megy.
Azt kell mondjam, akitől ez a film a magyar címét kapta, nagyon jól tette, hogy Sándor Pál 1980-as Ripacsok című filmjének méltán híres dalára utalva választotta ki azt. Amiről az a dal szól, arról szól ez a film. Ilyen egyszerű. De továbbmegyek, a német cím : Zusammen ist Man weninger allein- ami konyhanémetem szerint annyit tesz, együtt az ember kevésbé van egyedül, majdhogynem méginkább illik Claude Berri filmjéhez.
A történet ugyanis három fiatalról szól, akik a mai világ oly’ „divatos” életformáját, a társas magányt élik meg nap, mint nap. Van munkahelyük, vannak emberi kapcsolataik, csak EMBERI kapcsolataik nincsenek.
Camille – Audrey Tautou - , takarításból él, családjával megromlott a viszonya, tulajdonképpen csak telnek körülötte a napok, érzelmek, szeretet és törődés nélkül.
Franck, a szakács – Guillaume Canet – heti egy szabadnappal, reggeltől estig dolgozik, egyszem pihenőnapján pedig beteg nagyanyját látogatja meg a kórházban, majd a szociális otthonban. Magánéletre, szeretetre, törődést adni vagy kapni nincs sem ideje, sem ereje. A „szerelem” számára egy-egy gyors numera, csakhogy túllegyen rajta.
Philibert, a nemesi származású gyerekkorában mélységesen elnyomott fiatal fiú a lelke mélyén színpadi szerepekről, népszerűségről álmodik, de beszédhibája és a szerető, támogató barátok hiánya arra ítéltetik, hogy álmát fojtsa el magában olyan mélyre, amennyire csak bírja.
S hogy a mérhetetlen magányon túl mi köti össze ezt a három embert? Nos, mindhárman ugyanabban a párizsi bérházban élnek, ráadásul a két fiú közös lakásban is, bár ez semmit nem változtat a korábban elmondottakon, miszerint egyikük életében sincs senki, aki törődne velük vagy akivel törődhetnének. Mi hát a legkézenfekvőbb megoldás? Egymásban megtalálni azt, amit másban eddig nem sikerült. Így kezdődik el a három fiatal közös élete, az a közös élet, amiből egyértelműen kiderül számukra, hogy valóban, együtt az ember kevésbé van egyedül.
Nem különlegsen jó film az Egyedül nem megy, de a "nagyon jó" titulus könnyedén megadható neki. Tény, hogy itt-ott nem érjük, egy-egy szereplő mit miért tesz, mintha csak a vágósasztalon felejtették volna a szereplők motivációját a nézőkkel megértetni szándékozó képkockákat és tény, hogy a szereplők sem nyújtanak különösen emlékezeteset, de az is ugyanúgy tény, hogy egy jórészt párbeszédekre épülő filmben nem is feltétlenül lehet kimagaslót alakítani, bár erre is láttunk már példát a filmművészetben. Azt írtam az imént, hogy a film jórészt párbeszédekre épít. Nem is akármilyenekre! Nagy erénye ugyanis a dramturgiának a realizmus, a „velünk is megtörténhetne”-ség. Ettől az előnytől válik hitelessé, amitől pedig nagyon jóvá a mozi.
Külön köszönet az illetékesnek, hogy végül nem az eredetileg tervezett Charlotte Gainsbourgh kapta a női főszerepet, mert Tautou még csutkára nyírt, fiús hajjal is bájos, amihez a jól megszokott Györgyi Anna –féle szikron még egy adag kedvességet hozzátesz. Guillaume Canet nálam már egy életre bizonyított a Szeress, ha mersz-ben, a Philibert alakító Laurent Stocker pedig új név ugyan a „számomra kedves francia színészek” fejléccel ellátott listán, de méltán kiérdemelte helyét rajta. Pont úgy, ahogy a film is az „ezt még párszor megnézem” listámon. Csak ajánlani tudom ugyanezt mindnekinek, aki szereti a kicsit realistább, nem helyzetkomikumokra építő francia filmeket. Nem fog csalódást okozni, ígérem!
A ma esti házilagos moziélmény, hosszas iromány nélkül, mindössze megjegyezve, hogy végre megnéztem egyben a sok, tv-ben elkapott darabka után. Összeállt a történet, hála a régóta polclakó DVD-kiadásnak. Jó volt nézni és látni. Külön piros pont a zenéért! Erről, most csak ennyi, a képzeletbeli filmes naplóba bevésett ötöske mellé ezúttal nincs beírás.
A filmzene egyik - számomra legkedvesebb - dala:
Még mikor Magyarországon be sem mutatták, már akkor nagyon akartam látni ezt a filmet. Már nem emlékszem, mi motivált akkor annyira, talán Kidman, akit kedvelek, tényleg nem tudom, hiszen Diane Arbus-ról sem tudtam semmit a tegnapi napig. Aztán jött itthon is, már DVD-n is és én még mindig nem láttam. Bemutatta az HBO, átkerült az HBO2-re, végül pedig a Cinemax-ra, mire úgy alakult, hogy megnéztem. S ilyenkor jön a szokásos fejet a falba dolog. Miért nem előbb, ha valami amúgyis azt mondatta velem, hogy látnom kell?? Merthogy a suta, bár a film megnézése után teljesen érthető „kín-cím” ellenére, ez a közel két óra engem teljesen levett a lábamról.
Tény, ha valakinek egy film ennyire a szívébe harap, akkor annak nem annyira filmművészeti, mint inkább személyes okai vannak. Ez most sincs máshogy. De kérdem én, hát nem mindegy? Ezúttal bánom is én, ha X vagy Y nem úgy játszott, ahogy kellene vagy amit jónak lehetne mondani, bánom is én, hogy ez a film egyeltalán nem visz közelebb Diane Arbus valós életének megismeréséhez, hiszen a címében a „képzeletbeli” szó a hangsúlyos, szóval, bánom is én, ha másnak ez a mozi középszerű – bár nem értem, hogy lehet az, - nekem egyszóval és nyugatiasan: WoW!
Eleinte, úgy jó egy óráig inkább tűnt izgalmasnak, aztán kicsit „mulenrúzsosan” szürreálisnak – a hasonlat a Moulin Rouge – hoz nem Kidman miatt érezhető,hanem Diane új, a musicalbeli bohémokra sokban emlékeztető barátai miatt - , s aztán lett belőle egy csodás szerelmi történet. Valaki azt mondta erről a filmről, hogy különös hangulata van, nos valóban, valami non- konvencionális és más filmekhez nem fogható atmoszféra sugárzik belőle. Nem is boncolgatom tovább, inkább ajánlom, nagyon.
Kérem szépen, én le vagyok nyűgözve. És harapás nyomok vannak a lelkemben.
Happ-go-lucky. Melléknév, jelentése: könnyed, laza, gondtalan. Pont ilyennek szánta Mike Leigh rendező Poppy, a főszereplő karakterét, a 30 éves lányét, aki London Camden városrészében él egy barátnőjével, feltűnően sok rétegben, feltűnően színes és szokványosnak egyeltalán nem mondható ruhákat hord, soha nem bír csendben maradni, s az sem zavarja, ha éppenséggel egy idegen ember ül mellette a buszon, ő akkor is csevegést kezdeményez, és a lányét, akinek ha ellpoják a bicaját, csak annyit mond: "Hát el sem búcsúztam tőle." Hogy ilyen ember nincs? Nem tudom, a filmvásznon már van.
Elképesztően brit és fantasztikusan aranyos film a Happy-go lucky, aminek az alkotók szerint az a célja, hogy miután megnéztük, másnak lássuk az életet, könnyednek, lazának, afféle happy-go-lucky-nak. Azzal azért vitatkoznék, hogy ezt a küldetést tudja –e teljesíteni a mozi, de hogy közel van hozzá, azzal maximálisan egyetértek. Poppy mottójául a rendező Ghandi híres mondását választotatta:"Be the change you want to see in the world", vagyis te magad légy az a változás,amit a világban látni szeretnél. Talán ez a mondás kicsit magasztos egy hebrencs londoni lány mottójául, viszont Poppy válasza barátnője azon megjegyzésére, hogy nem tehet mindenkit boldoggá, már sokkal inkább az, ami ennek a filmnek a jelmondata lehetne: "Nincs abban semmi rossz, ha az ember legalább megpróbálja, nemde?"
Poppy pedig próbálja. Barátokkal, a gyerekekkel az iskolában, ahol tanít, az autóvezetés- oktatójával, a családtagjaival, mindenkivel. Kétségkivül a „Poppy vezeti tanul” szál a legmeghatározóbb a filmben, ahogy a csupa mosoly lány és az antiszociális, szorongó, elfojtásoktól pattanásig feszült oktató, Scott minden héten egy órát kénytelenek összezárva ülni egy autóban, miközben Poppy ügyet sem vet a tényre, hogy kettejük és a közlekedők életét teheti kockára figyelmetlenségével, Scott pedig kishiján agyvérzést kap ugyanettől, de Poppy csak mosolyog, csak csacsog, csak önmagát adja.Nem eredménytelenül...
Szívemnek oly’ kedves helyszínek és extra csodás brit angol, ezek még plussz jutalomfalatkák, amik a mozi mellé járnak.(ezt muszáj volt megemlítenem, nem is én lettem volna, ha nem teszem.)Az imdb –n jelenleg 7.7 ponttal áll, a szívecskémben pedig 9.5-tel, a kicsiny levonás az egy ponton hangyányit belassuló történetvezetés miatt van, de ... na jó, legyen 10-es. Alá. Kicsivel.
Nagy-Britanniában már DVD-n is elérhető a film, hozzánk szeptemberben érkezik. És őszintén bízom benne, hogy sokakhoz eljut.
Egy széles szájú, hatalmas mosoly ez film, remélhetőleg minél hosszabb szívmelengetési hatótávolsággal.
