The Visitor

Mielőtt elkezdtem volna írni ezt a blog bejegyzést, újra megnéztem a film előzetesét, és olthatatlan vágyat éreztem/érzek, hogy azonnal újra megnézzem az egész filmet. Pedig esküszöm, azt hittem, az Állomásfőnököt nem lehet felülmúlni. Meg voltam róla győződve, hogy noha az első filmje, Thomas McCarthy megcsinálta A filmet, csupa nagybetűvel. S lám, eltelt alig 4 év, és íme a Látogató, ami – nincs mit szépíteni- messze túlszárnyalja az elődjét. (Már ha szabad az Állomásfőnököt elődnek nevezni)

A Látogató főszereplője Walter, az egyetemi tanár Connecticut-ból, aki miután elveszettte feleségét, egyfajta éber lelki hibernációban éli monoton hétköznapjait, tanít, - hosszú évek óta ugyanazon tanmenet alapján, melynek a fejlécén rendre csak az évet változtatja meg -, és zongorázni tanul, egy meglehetősen vaskalapos zongoratanárnőtől, akivel közös „munkájuk” inkább hozza el Walterben a zene utálatát, mintsem azt, hogy élvezze egy hangszer megszólaltatni tudásának gyümölcsét. Egy New York-i muszáj – konferencia okán tett utazás azonban kizökkenti Waltert ebből a tetszéletből, ugyanis a Nagy Almában meglehetősen abszurd módon megismerkedik Tarek-kal, a szír menekülttel, aki életigenlő vibrálásával és a dobolás iránti végtelen lelkesedésével defibrillálja Waltert a hosszú ideje tartó nem-életből, napvilágra ébreszti Walter bóbiskoló élniakarását, s mindez kettőjük között valami nagyon különös és nagyon tiszta barátságot sző.

Tény, nagyon McCarthy-s ez a film és pontosan annyira Állomásfőnökös. De ezerszer inkább legyen McCarthy-s, mint közhelyes. Ezerszer inkább nyúljon megintcsak az emberek végtelen jóságának feltételezéséhez, és ezerszer inkább válasszon olyan történetvezetést, ami távol áll az átlagos, kiszámítható tucat történetektől. Mert Thomas McCarthy még mindig hisz benne, hogy az emberek jók, máshogy mondom, még mindig hisz benne, hogy vannak még jó emberek, hisz benne, hogy amikor semmi sem jó, amikor minden nagyon nehéz, akkor mindenki életébe beléphet egy Olivia vagy egy Tarek és örökre megváltoztathatja azt, csak ne felejtsük el nyitva hagyni a szívünk ajtaját, hacsak egy apró résnyire is. 

Nagyon szeretem ebben a filmben, hogy a sokféle lehetséges megoldás közül, minden helyzetben a lehető legrealistábbat választja a rendező, nincs elrugaszkodás a talajtól, nincs utópia, nincs rózsaszín világ. Realizmus van. A jóságban való hittel kikövezett végtelen realizmus. Ez teszi Thomas McCarthy filmjeit különbözővé az átlagos moziktól és ez teszi a Látogatót a 2008-es év egyik, ha nem a legszebben ragyogó filmes gyöngyszemévé. 

(Ezer bocsánat a rendező nevének sokszori emlegetéséért. Talán nem volt véletlen ... )