Run Fatboy Run

'I'm not fat. I'm not fit.'

Azt kell mondjam, kötelező volt megnéznem ezt a vígjátékot. Brit, ez ugyebár egy, amiért alap, és Simon Pegg az abszolut főszereplő, ez kettő. Hogy aztán mégsem vagyok maximálisan elégedett vele, az már persze más kérdés.

Pegg egy tökéletes lúzert alakít a filmben, aki egy női ruha üzlet biztosnági őre, albérletben él és éppen öt éve az oltáenál hagyta el terhes feleségét. Azonban öt év után - ki tudja, milyen indíttatásból - beléhasít a felismerés, hogy mekkora hülye volt, és elhatározza, ha törik, ha szakad, visszaszerzi gyermeke anyját, Libby-t. Csakhogy akad egy (nem) kis gond, Libby éppen foglalt, aktuális párja, Whit pedig mindenben Dennis ellentéte, okos, intelligens, jó állása van, gazdag, sportos, amit bizonyítandó éppen arra edz, hogy - nem előszőr - lefussa a London Maratont. Ígyhát szegény Dennis-nek nincs más választása, apró pocak ide, apró pocak oda, három hét alatt a tökéletes puhányból mataroni futóvá kell átképeznie magát, hogy bebizonyítsa Libby-nek, ezúttal lesz valami az életében, amit végigcsinál, s persze, hogy megmutassa Whit-nek, hogy Dennis Doyle-t nem lehet csak úgy leírni....

David Schwimmer rendezése ( A Jóbarátok Ross-a) nem tudott elszakadni a rendező "amerikaiságától", viszont jócskán kapott a brit humorból is. Afféle jópofa keverék, rengeteg idétlen képi- és éppen annyi nagyon jó verbális poénnal. Külön örömömre szolgál, hogy egy rövidke szerepben feltűnik David Walliams is, aki pontosan azt az "idegesítő vásárló" karaktert hozza, amit az imádott Little Britain-emben is. Persze, van még a filmben egy nagy adag London, pár különleges barát, és egy az apját rajongásig imádó kissrác. Úgy nagyvonalakban ennyi.

Egy igazi brit vígjáték, némi amerikai giccsel, amiért nagyon kár. Ha nem Simon Pegg lenne a főszereplő, soha többet nem akarnám megnézni. Így azonban bőven jogosult egy második esélyre. Nagyon messze van a Hot Fuzz-tól, eleinte fura is volt, talán Pegg miatt azt kerestem benne, de nem rossz. Egy átlagos, kellemes kikapcsolódást nyújtó vígjáték. Hozzám hasonló anglománoknak kötelező!

Wie Feuer und Flamme - Tűzön-vízen át

Néha, teljesen véletlenül meglepően jó filmekbe tud botlani az ember. Soha korábban nem hallottam a Wie Feuer und Flamme - Tűzön - vízen át című német filmről, viszont mikor a sors az utamba sodorta, a tartalmát elolvasván úgy éreztem, látnom kell! Az egyetlen dolog, ami visszatartott az volt, hogy a film nem szinkronos és én, hogy is fogalmazzam finoman és nőiesen, utálok feliratokat olvasni. A kompromisszumos döntésem az volt önmagammal, hogy belenézek s aztán meglátjuk. Legközelebb már csak az Ende feliratnál jutott eszembe az én hatalmas kompromisszumom....

A történet a 80-as évek elején játszódik, az akkor még fallal kettéosztott Berlinben. A két főszereplő pedig ennek a falnak a két oldalán él. Nele, a lány Nyugat-Berlinben, az akkori NSZK területén, míg Captain, a fiú Kelet-Berlinben, az akkori Német Demokratikus Köztársaság ifjú polgáraként. (Demokratikus.... milyen röhejes ezt így most, ennyi év után mondani....)

A két fiatal egy véletlen folytán találkozik Kelet-Berlinben, egy rögtönzött koncerten, amin Captain punk zenekarával "lép fel". Nele-t elbűvöli a srác és a zene, így kézenfekvő a döntése, bárhová is megy lógni a csapat, velük tart.

Nele és Captain - tűz és víz. Nele egy gondtalan világban él, éppen Amerikába készül egy nyári cserediák programra, ha zenét akar hallgatni, bemegy a boltba és megvesz akármiylen nyugati lemezt, azt csinál, amit akar. Szabad.Captain egy zárt világban él, ami ellen a maga kamasz módján, punk zenével, rendszerellenes dalszövegekkel, és nem mindennapi öltözködéssel "harcol". A harcban pedig eltökélten hisz. Hisz abban, hogy a zenéje, a szövegei megválthatják a világot és a belőlük nyert különös "erővel" akár a Stasi-val is szembemehet, mindezt egy olyan világban, ahol - ahogy énekli - "kamerák figyelnek mindenhol".

Nele a végtelenségig naiv, Captain a végtelenségig elszánt. Eleinte nehezen értik meg egymás vágyait és céljait, hiszen míg Nele egyszerűen és szimplán látja a világot és benne a kettejük lehetséges viszonyát, addig Captain-t csak az érdekli, hogy az ő "NDK"-ja szabad ország legyen és ebben neki része lehessen.

"Veled akartam lenni, de ez a szar ország mindig veled van.Te onnen nem jössz ki, én oda nem jutok be" -mondja Nele Captain-nek. Ebben a mondatban benne van a film lényege, azt hiszem. Persze, ezen a ponton nem állhat meg a történet, ugyanis a "Nagy Tesó" mindent figyel és Nele már ha akarna sem szállhatna ki Captain-nel való kapcsolatából....

A majd' egy évtizedet felölelő történethez hol német-, hol angol nyelvű dalok, hol instrumentális felvételek adnak remek hátteret, s közben a kitűnő fényképezésnek köszönhetően egy kicsit Berlint is megismerhetjük, úgy, ahogy túristaként aligha láthatnánk valaha is.

Kordokumnetum, kamaszfilm, zenés film. Egyik sem és egyszerre mindegyik.

Nagyon örülök, hogy megismerhettem ezt a filmet, ugyanakkor nagyon szomorú vagyok, hogy itthon szinte elérhetetlen és beszerezhetetetlen. Mostmár tudom, németül kell látni, egyszerűen így tud hiteles lenni.

Úgy tűnik, újabb filmmel bővült a "jó német filmek, amiket láttam" listája. S a Tűzön - vízen át ( tán találóbb az eredeti cím, bár meg kell hagyni, ez is tökéletesen illik a filmhez) dobogós a listán.

Muss sehen. ( ... remélem, így helyes...)

A remény rabjai

Mit is írhatnék róla? Csak két tény: a mai esti mozim és az imdb örökranglistáján minden idők második legjobb filmje - de erre szavaztak a legtöbben, több, mint 300 ezren. Oly' mértékben kifogásolhatatlanul tökéletes, hogy sem okom, sem jogom bármiféle kritikával és közhelyes "X.Y. de jól játszott" jellegű frázisokkal illetni. Tökéletes. And stop. Full stop.

Andy: There are places in this world that aren't made out of stone. That there's someting inside... that they can't get to, that they can't touch. That's yours.
Red: What're you talking about?
Andy: Hope.

Utóirat:szeretlek

Egy korábbi xpress-es írás, amíg végre filmhez jutok ezen a rohanós héten...

Nagyon – nagy várakozással tekintettem a film elé és körülbelül pont akkora csalódást is okozott. Előszőris az a baj ezzel a filmmel, hogy kissé téves a kategória-besorolása. Számomra ugyanis egyletalán nem vígjáték. Hogy mennyire romantikus, csak nézőpont kérdése, én annak sem tartom. Imdb-n olvastam róla olyan kategória-megnevezést is, hogy fantasy. No, az aztán végképp nem, hacsak nagyon nem olyan beállítottságú valaki, hogy valamiféle összeesküvéselmélet megalkotásával ráhúzza erre a filmre a fantasy megnevezést. Én egyszerűen csak egy rosszul sikerült filmnek nevezném, nem másnak.

(Talán enyhén spoileres lesz, amit írok, de csak nagyon enyhén és semmit sem fog elvonni a film élvezhetetlenségi értékéből)Adva van a filmben egy boldogtalan, magányos 30-as nő, akinek van egy drogos ( leszokóban lévő) öccse, aki sokkal világosabban látja az élet nagy kérdéseit, mint a józanéletű nővére, aztán van a filmben egy ex-férj, aki képtelen elszakadni ex-feleségétől s ez vélhetően és láthatóan fordítva is így van, ami abban testesül meg, hogy rendszeres közös vacsora és „fussunk össze”-szeánszokat tartanak, aztán van még egy barátnő a képben és a kulcsfigura, egy fiatal srác, akivel Lou pár órányi ismeretség után máris vad szeretkezésbe kezd, nem lévén tekintettel sem a korkülönbségre, sem arra, hogy ő egy egyetem alkalmazotja, míg a fiú egy potenciális hallgató. Nagyjából ennyi a szereplőgárda, a film pedig nem más, mint az ő életük egy darabja, meglepőnek szánt, ám inkább kiszámítható és szánalmasan közhelyes fordulatokkal.

Amiért a gyenge történet mellett már nagyon korán halálra ítéltem magamban ezt a filmet az az, - és ez tudom, nagyon szubjekítv dolog - , hogy Laura Linney magyar hangja Kubik Anna, akit én magyar hangként legutoljára Isabelle Huppert hangjaként hallottam a Zongoratanárnő című zseniális moziban és mivel sokszor láttam azt a filmet, képtelen voltam elvonatkoztatni a karaktertől – persze, van is bennük némi párhuzam -, és így teljesen más hatást ért nálam el a film, mint valószínúleg másnál fog.

Mindettől függetlenül számomra ez a film egy kategóriák közt vergődő, unalmas, vontatott mozi, egyetlen pozitívumként a fényképezését és a zenéjét emelném ki.

Párszor elhangzik a filmben az a kifejezés, hogy „lábvíz-szagú élet”. Én inkább a filmre mondanám, hogy lábvíz-szagú... és egyszer is nehezen nézhető.

Gideon's Daughter

A ma esti moziélmény. De mekkora élmény! Anno mindent megtettem, hogy megszerezzem ezt a filmet, és micsoda öröm volt Hollandiából megkapni, s azóta sem néztem meg. Szégyen! Ha tudtam volna, mit hagyok ki, azonnal a lejátszóban végezte volna. Dehát ma került rá sor végül csak.

A film tulajdonképpen egy tv-film, amely 2005-ben készült, és amelynek rendezője a BBC - talán szabad ezt mondanom - házi-rendezője, Stephen Poliakoff, három főszereplője pedig Bill Nighy, Emily Blunt és Miranda Richardson.

Úgy ültem le megnézni, hogy semmit nem tudtam a történetről, csak azért esett ma éppen erre a filmre a választás, mert brit akcentusra vágytam....

Az első körülbelül 10 percben tényleg nem is tudtam ki kivel van s aztán kezdett csak lassan tisztulni a kép. Gideon Warner ( Nighy) egy rendkívül befolyásos PR-tanácsadó, akinek tanácsaira nem kisebb személyek, mint magasragú politikusok kiváncsiak többek közt. Fényűző körülmények közt él aktuális kedvesével és a lányával, Natasha-val ( Blunt), akivel szinte semmilyen kapcsolata nincs, tökéletesen elidegenedtek egymástól, még Natasha gyerekkorában, amikor édesanyja meghalt.

Gideon kegyeit mindenki keresi, Gideon véleménye mindenkinek etalon, Gideon a társaság középpontja. Épp a közelgő Millenium alkalmábóül rendezendő ünnepségsorozat megrendezését kellene tető alá hoznia, - a történet 1997-ben játszódik, -de ahelyett, hogy kinyílna a világ felé, élne, szervezkedne, azt tenné, amiben annyira tökéleteset képes alkotni, inkább befele fordul, és lányával való viszonyán emészti magát. Képtelen elfogadni, hogy Natasha nem szereti őt úgy, ahogy szeretné és hogy kizárja az életéből. A kegyelemdöfést Natasha iskolai fellépésén elénekelt dala adja meg számára, melyben a lány egy apához írt dalt énekel, de nem győzi hangsúlyozni, hogy az csak egy dal, s nem kell semmit beleérteni. Pedig Gideon nagyon szeretné azt hinni, hogy a dal neki szól. Natasha hamarosan elhagyja a szülöi házat, Gideon pedig tán örökre elveszíti, ha nem tesz valamit. Ebben hatalmas segítsége a sors által az útjába sodort Stella ( Richardson ), aki bár életvidám és minden percben művel valami váratlant, súlyos terhet cipel a lelkén, így a mindig öltönyös, talpig elegáns, London gazdagabbik részén élő Gideon és a mindent magára aggató, harsányan öltözködő, London szegényebb részén élő Stella hamar megtalálják azt a közös hangot, ami mindkettőjük életét gyökeresen megváltozatatja.



Csodás, remek és nemistudommégmitmondhatnékmilyen film a Gideon's Daughter, de nem lenne ilyen Bill Nighy nélkül. Igaz, elfogult vagyok vele szemben, tényleg nagyon szeretem, de csakhogy igazoljam, mások is tökéletesnek látták az alakítását, 2006-ban ezért a szerepért Golden Globe-ot nyert. Ugyanebben a filmben nyújtott alakításáért Emily Blunt is megkapta az aranyszobrot, ugyanabban az évben.

Van ebben a filmben valami különös. Elkezded nézni és kiragad a világodból, megszűnik minden körülötted és benned, és csak a film van és csak Gideon van. Bill Nighy olyan tökéletesen játsza Gideon-t, hogy csakúgy, mint a filmben rengeteg embert, úgy minket is elragad különös személyisége, és már nekünk is csak az a fontos, hogy mit gondol, mit mond, mit érez Gideon.

Miranda Richardson pedig a kimért és mégis szeretetre méltó Nighy mellett olyan mérhetetlen energikussággal játsza a szeretettel teli Stella-t, aki Gideon üres és gépies életének éppen az ellenkezőjében él, hogy az ember nem is érti, őt vajon miért nem jelölték semmilyen díjra ezért a szerepért?

Csak felsőfokban tudok mesélni a filmről. Minden cselekéményszál, mind Gideon életének fordulópontja Stella révén, mind a lányával való viszonyának alakulása olyan tökéletesen ábrázolt, hogy csak annyit tudok mondani, taps! Dehát ki is vagyok én, hogy egyetlen rossz szóval is illesem Stephen Poliakoffot? Nem is teszem, nincs is miért.

A történetet egyébként olykor egy narrátor tolmácsolásában halljuk, aki nem mellesleg Gideon barátja és aki napjainkban emlékszik vissza 1997 nyarára. Ő fogalmazta meg tökéletesen azt, amit mi is érzünk miközben a filmet nézzük:"Hallgattam, ahogy Gideon beszél és nem is akartam mást, csak hallgatni és vele lenni." Mi sem. De azt akár tovább is, mint 105 perc.

Tudom, elfogult vagyok Bill Nighy alakításával, tessék ezt nekem elnézni. Vele is, és mindennel, amit a filmben tesz és ahogy a filmben teszi. Mondtam már, szuperlaítvusz. Hiába Emnily Blunt szintén minden ízében tökéletes játéka, Nighy mellett nem könnyű érvényesülni... Ez az ő filmje.

És persze a miénk. Ha akarjuk. Ha át akarjuk és tudjuk élni, hogy válik egy szeretettelen élteben élő milliomos PR-guru olyan emberré, aki megtanulja meglátni az életben a szépet és ha át akarjuk élni, ahogy egy apa és a kamasz lánya szépen, lassan megvívja egymással a csatáját, hogy aztán képesek legyenk szeretni tudni egymást.



Nem tudom, fentebb mit írtam, elnézést, ha ismételtem magam, csak írtam, ami jött. Túlságosan nagyot hatott az okos gondolatokhoz. S persze, túlságosan elfogult vagyok vele nemcsak a színészek,de a "britsége" miatt is.Remélem, egyszer lesz olyan dvd-kiadó, vagy tv csatorna, aki / ami bevállalja ezt a filmet, és megmutatja a magyar közönségnek, mégha 990-es olcsó dvd is lesz az a dvd és mégha tán csak az M2 vagy a Duna Tv esti kínálatában is kap csak helyet a film. De szeretném, ha megoszthatnám veletek. Azt hiszem, az ilyen filmre írják a kritikusuk angol nyelvterületen, hogy BIG THUMBS UP!

Igazi érték, csodás film!

Végül pedig ,afféle zárszóként, és ezt a film ismerete nélkül is érdemes - nagyon érdemes !!! - meghallgatni, íme Emily Blunt dala a filmből:

Rejtély

Besokkalva a sok vígjátékból tegnap este, bár fáradt voltam, muszáj volt komolyabb és értékesebb filmet néznem. Két jelölt volt, az M1-en a Mephisto vagy dvd-ről Rejtély.Elviekben a Mephisto nyert, de miután egy darabig néztem, rá kellett jönnöm, tisztább agy kell hozzá, vagy nem is tudom, lényeg a lényeg, lecseréltem a Rejtély-re. S aztán ma ezt írtam róla:

Michael Haneke 2001-ben már meglepte a közönséget egy szokatlan hangvételű filmmel, a Zongoratanárnővel, mellyel a rendező 2001-ben Cannes-ban a zsűri Nagydíját nyerte. Négy évvel később ugyanő kapta a legjobb rendező díját, ezúttal azonban a Rejtély című, szintén hétköznapinak egy cseppet sem mondható alkotásáért.

A Rejtély teljes valójában rejtély nézője számára. A történet főhőse, Georges Laurent (Daniel Auteuil) és felesége, Anne (Juliette Binoche) egy nap egy videokazettát kapnak, amire valaki felvette a család látszólag jelentéktelennek tűnő mindennapjait, mindezt a házukkal szemközti utcácskából, valahonnan. Az értetlenségből felócsudni sincs idejük, máris érkezik az újabb küldemény, ezúttal már egy rajzba csomagolva, s aztán az újabb, s megint egy ... Georges azonban kap némi segítséegt ahhoz, hogy rájöjjön, ki az az, akinek köze lehet a felvételekhez, s ezen segítség nyomában elindul kideríteni, mi is zajlik körülötte.

A hosszú, vágás nélküli percekkel, az aláfestő zene teljes hiányával és az így keletkező súlyos csenddel a rendező olyan mértékű feszültésget teremt a film első felében, hogy noha semmi olyasmit nem látunk a képen, végig feszülten várjuk, hogy valami hirtelen történjen, hogy oldódjon végre az a rettenetes feszültség. Egy percre nem tud az agyunk kikapcsolni, folyamatosan és nagyon erősen akarjuk tudni, mi a megoldás kulcsa, és néha már azon kapjuk magunkat, hogy minden apró részletet megpróbálunk észrevenni a képen, mert úgy érezzük, itt később még bármi fontos lehet. Apró adagokban kapjuk a segítséget, hogy közelebb jussunk a rejtély megoldásához, és folyamatosan várjuk a nagy csavart a történetben. S talán ez a baj. Az elvárások. Az első közel másfél órában olyan magasra teszi a rendező a mércét, annyira titkozatos az egész történetvezetés, hogy eztán nagyon hiányoljuk a katarzist, ami sajnos elmarad. Még a film jó kétharmadánál sem tudjuk, mi és miért történik, s az egyébként kissé hosszú játékidő utolsó harmadára maradna a titkok teljesmértékű leleplezése. Csakhogy ez elmarad. Értetlenül ülünk a végefőcím alatt és még mindig nem tudjuk, mi is történt valójában. Gyárthatunk teoriákat magunknak, de a rendező ebben már nem segít.

Ami biztos, egy nagyon erős, valóban hátborzongató első rész után után egy családi drámába átcsapó filmet kapunk Michael Haneke-től, ami komolyan hiányérzetet hagy maga után. És nem csak azért, mert igazából nem értjük, hanem azért is, mert nem élhettük meg azt a mértékű katarzist, amit ez a film kívánt volna.

Egy könnyen széthulló, sok titkot őrző család életének bemutatáshoz sok ez a film, feszültséggel teli thirillernek pedig kevés. Egyszer nézhető, s tán egyszer látni is kell, de a számomra szinte tökéletes Zongoratanárnő után sajnos csalódás.

Nagyon rejtélyes és kicsit csalódás.

( A film hivatalos honlapja érdekességképpen ITT )

9 és 1/2 randi

Kishazánk aktuális önjelölt Valentin-napi rendezőjének tavalyi vígjátéka, az S.O.S Szerelem már az újságosbódék polcain hever papírzacskóban, potom pénzért, ígyhát ideje volt előrukkolnia az újabb műremekkel, nem mellesleg, mert idén is – sokunk ellenérzései ellenére – megtartották nálunk is a szerelmesek ünnepét. S ha már így van, hát nem maradhatnak a fiatalok a plüss macis-plüss szívecskés ajándékozás után szerelmesfilm nélkül. Hála Sas Tamásnak nem is maradtak, hiszen itt van a 9 és 1/2 Randi.

Nagyjából ismert már a történet, melyben adva vagyon egy léha, nagyképű, ámde felettébb sármos író, Debreczeni Dávid, akinek egy szép napon kishiján romba dől az élete, s ettől csak az mentheti meg, ha 10 napon belül letesz egy kész kéziratot kiadója asztalára. Az ötlet – hála a kiadónak – adott, 10 nap alatt randiznia kell 10 nővel, s felderíteni a nagy titkot, miért is magányosak a nők és miért is van manapság annyi szingli nő. Ehhez az alapsztorihoz jön még pár kisebb csavar a történetben, kevéske és meglehetősen sovány poén, jónéhány remek és kevésbé remek színész, köztük Sas Tamás „házi-színészei”, Fenyő Iván, Kovács Patrícia és Hevér Gábor, remekül válogatott zenék, extra adag arcunkba dőlő reklám, sablonos operatőri munka, és a fejünk búbjáig érő rózsaszín romantikus-nyál massza. Ezzel kész is az idei Valentin – borzalom.

Unalmasra, vontatottra és gusztustalanul nyálasra sikerült a 9 és 1/2 randi, a színészek egyhangúak,minden eredetiséget nélkülöz a játékuk, az egyetlen mosolyt fakasztó színfolt a kisebb mellékszerepben feltűnő Stefanovics Angéla, alias „Zoltán Emeséje”. A párbeszédek hosszúak, közhelyesek, minden fantáziát nélkülöznek, s a végére olyan mértékben túllépnek a Romana és Júlia regényújságok nyelvezetének keretein, hogy az ember azt érzi, most áll fel és hagyja ott a filmet, de azonnal.

Nem tudom, kinek merjem ajánlani a filmet. Extra pink- lelkivilágú hölgyeknek és velük végtelen mértékben toleráns uraknak, esetleg Fenyő Iván elkötelezett rajongóinak. Talán. Mindenki más legyen nálam sokkal okosabb és kímélje meg magát ettől a filmtől. Én szóltam ...

Sorozat-szösszenet

Nem film, sorozat. De blogra kívánkozott a jelentősége miatt. Csak éppen véletlen, kapcsolgatás közben láttam, két héttel ezelőtt. Elöszőr. Addig egyetlen szeletkét sem láttam belőle. Az első fél-rész óta addict lettem. Ez az ürge fantasztikus!!!! Ha nem sorozat lenne, azt mondanám, eddig ez az év filmje. :)

Nézem szorgosan azóta Tv2-n ,s az első két évad berendelve dvd-n. Tudom, illene szépen sorban, de amíg nem lesz dvd, addigis marad a 3 évad közepe és onnantól ez a szarkasztikus mégis imádnivaló figura.

Youtube-on megnéztem pár riportot vele, Hugh Laurie-ként is felettébb szimpatikus. Nincs mese, Gregory House M.D., a rajongód lettem én is. :)))

Kutyátlanok kíméljenek - a "véletlenül" megnézett vígjáték

Meg lehet véletlenül nézni egy filmet? Akár igen, akár nem, nekem sikerült. Abban a reményben, hogy az HBO állja a szavát és valóban élőben adja a BAFTA díjátadót, gondoltam, hagyom a tv-t HBO-n és ha már ott voltam, hát megnéztem az éppen akkor kezdődő filmet, a Kutyátlanok kíméljenek-et.

Eleinte egy nagyon kellemes kis vígjátéknak indult, kicsit Bridget Jones szellemében, némileg korosabb kiadásban. A Diane Lane (Napsütötte Toszkána) által játszott negyvenes Sara-t elhagyja a férje egy fiatalabb nőért, de hála népes családjának és az igazi sarmos öregúr apjának, nem sikerül teljesen az önsajnálat tavának legmélyére lesüllyednie. Megszületik a testvérek zseniális ötelet is, internetes társkeresés!!! No, eddig a pontig maximálisan vicces a film, tényleg remekbeszabott vígjáték, annak minden kötelező elemével, apróbb poénokkal, kisebb helyzetkomikumokkal és odaillő zenével.

Itt azonban a klisék és a sablonok tengerébe veszik a film. A kegyelemdöfést a következő mondat adja a "lehet ebből még valami" - teoriájában hívőknek : "Hidd el, van valahol valaki, aki csak Rád vár, aki méltó hozzád." Jujjjj!

Innentől már nem tud nem sablon-vígjáték lenni a Kutyálanok kíméljenek. Sara megfogdaja a család tanácsát, elindul a randi-piacra, találkozik a netes pasikkal, s persze, közben az útjába sodor a sors egy "hús - vér" változatot is. Mondjam, vagy evidens? Naná,hogy jön a bonyodalom, a szerelemi háromszög, a "jaj istenem kit válasszak" dilemmája, majd a rossz választás, a dráma, a lassú zene, a magány és szomorúság - mondtam már, hogy sok a klisé? - s a végén persze tökéletes happy end. Mert minden jó, ha a vége jó. És mert, aki a kutyákat szereti, rossz ember nem lehet. S hogy ebben a filmben csak pont annyi kutya van, mint bármely átlagos vígjátékban? Hát érdekes ez, ha mindenki boldog és dúl a love?

A kutyát sem érdekli....

Férj és férj

Valahogy úgy hozza a sors, hogy mindig belebotlok Adam Sandler filmjeibe, pedig esküszöm, nem tervezem tudatosan a teljes életművének kivesézését. Viszont ha már így van, be kell látnom, hogy minél több filmjét látom, annál inkább nem értem a hőzöngőket, akik olyan nagyon leszólják őt. Ezt a meg nem értésemet csak igazolta ez a film, amiben Sandler egy kifejezetten szerethető figurát játszik, kifejezetten szerethetően. Az a tény pedig, hogy Kevin James a partnere, csak méginkább arrafele viszi ezt a filmet, hogy az „igenis jó” kategóriába soroljuk, mivel ők ketten együtt tökéletes párt alkotnak, s ezt most bármiféle áthallás elkerülése végett a színészi játékukra mondom.

Egy hangyányit a Zöld kártya című klasszikus vígjátékra hajaz a történet, jócskán megfűszerezve „Ámerika” összes a másság témakörében fellelhető sztereotípiájával. Néhol az az ember érzése, hogy talán komolyan kellene venni ezt az egészet és átgondolni, hogy ez akkor most egy „hasfogósan nevetős” vígjáték vagy esetleg egy kicsit magát komolyan venni akaró vígjáték. Azt hiszem, ez az, amit nem sikerül a film majdnem két órája alatt eldönteni. Merthogy bizony vannak itt tényleg nagyon jó poénok, amiken igazán lehet szívből nevetni, s ami külön erénye a forgatókönyvnek, hogy a poénokat nem egy kupacba sűrítve kapjuk, hanem szépen elrendezgetve, hogy a film minden szegletébe jusson belőlük.S persze a poénokon felül van jócskán morális tanulság a barátság, a másság és szolidaritás témakörében, talán mindebből egy picit több is a kelleténél.

Sokan ráhúzták erre a filmre a „meleg –film” jelzőt. Nem kell nekik hinni. Messze nincsen erről szó. Ez csupán egy remekbeszabott vígjáték, amiben történetesen két hetero jóbarát eleinte csak „ártatlan trükk - alapon”, később pedig már mint „nincs más választás - alapon” élettársi kapcsolatra lép, csakhát történetesen a két jóbarát azonos nemű. Ennyi ebben a filmben az, amitől „meleg-film”, s persze néhány egy meleg rendezvényen játszódó résztől. De mindezeken túl csupán egy vígjáték, ami a másság témakörében hatalmas poénokat durrogtat. De azért attől még nem egy Túl a barátságon vagy egy Fiúk a klubból.

Ha nem is a legjobb Adam Sandler vígjáték, bár őszintén, jelen pillanatban nem tudom, jobb –e nála bármelyik is, de egy kétségkívül kellemes kikapcsolódést nyújtó, akár többször is nézhető, és rendkívül szórakoztató film, ami összességében nem akarja magát túl komolyan venni,s ha felhőtlenül akarjuk élvezni, akkor nekünk sem kellene komolyabbnak akarni látni, mint amilyen valójában.

Szerelemtől sújtva mégegyszer

Véletlen tévedtem ma nessuno blogjára. (katt ide) Tőle származik ez a mondat a Szerelemtől sújtva kapcsán. Tökéletesen megfogalmazza azt, amit ez a film mondani akar. Remek mondat:

"Az egyik ilyen egyszerű dolog az, hogy a másik ember nem eszközünk, nem szolgánk, nem
örömünk és bánatunk tárgya, hanem érző személyiség, aki pontosan annyi figyelmet érdemel, amennyit mi igénylünk."

The Jane Austen Book Club

Már korábban tervezett film volt, s végre tegnap sorra került. Úgy ültem le megnézni, hogy semmit, de tényleg az égvilágon semmit nem tudtam róla, sem a sztorit, sem a szereplőket, semmit.

Aztán gyorsan világossá vált a történet, 6 szereplő, 5 nő és egy "Jane Austen - szűz" férfi létrehoz egy privát könyvklubot, melyben azt tűzik ki célul, hogy hat hónap alatt elolvasnak hat Jane Austen könyvet, s mindezt úgy, hogy minden könyvenek lesz egy saját felelőse, aki kicsit komolyabban foglakozik az adott könyvvel. S aztán, mikor végeztek mindannyian az aktuális havi olvasnivalóval, akkor összeülnek, és sok-sok finomság mellett kibeszélik a történeteket, elmesélik ki hogyan látja a karaktereket, kiről mi a véleménye s így tovább.

Azt írtam, 5 nő és egy férfi. Igen, igen, egy férfi és Jane Austen. Kétségkívül az egyébként sci-fi őrült Grigg (Hugh Dancy) a kakukktojás a történetben, de ő az, aki kivételként arra hivatott, hogy erősítse azt a bizonyos szabályt. A szabályt, miszerint nem létezik "csajos" és "pasis" könyv, történet. Pedigaztán miről nem mondjuk azt, hogy ízig-vérig csajos, ha nem Jane Austen könyveiről? S mégis, ez a Grigg fiú tud valamit ....





Nem kell feltétlenül ismerni a hat regényt - Emma, Mansfield Park, Northanger Abbey ( A klastrom titka) ,Pride and prejudice (Büszkeség és balítélet), Sense and sensibility (Értelem és Érzelem),Persuasion(Meggyőző érvek) - ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudjuk a film minden percét, de tény, még érthetőbb a történet ha legalább alapjaiban tudjuk, melyik regény miről szól. ( Bár én csak hármat ismerek, mégis gond nélkül át tudtam magam adni a sztorinak, s ez akkor is így lett volna, ha soha nem olvasok-látok Austen-t.) Sőt, talán még izgalmasabb a jelen és múlt karaktereinek felfedezése előzetes ismeretek nélkül.

Remekbeszabott kis film, ritka jól megválogatott dalokkal és remek karakterekkel. Árad belőle a kedvesség, a szeretet, a JÓság. Jó nézni. Mert minden Jane Austen karakter és minden The Jane Austen Book Club karakter egy kicsit mi vagyunk, s amit ők, akár a múlt hősei és hősnői, akár a film szereplő átélnek, azok a dolgok velünk is megtörténnek nap, mint nap.

Ajánlom mindenkinek, kötelezően ajánlom. De még egy hangyányit különösebben ajánlom azok figyelmébe, akik harcosan kardoskodnak amellett, hogy nincs csajos és pasis film vagy könyv. Urak, legyetek Grigg-ek, vágjatok bele, s ha ezután a film után is azt mondjátok, meghajlok az akaratotok előtt és elhiszem, hogy igazatok van. S pont úgy fogok vezekelni, ahogy Jocelyn - a főszereplők egyike -tette, a film végén, akinek épp úgy kellett szembenéznie eme teória bukásával, ahogy nekem kellhet, ha megnézitek ezt a filmet és véleményt nyilvánítotok.

Állok elébe s készülök a vezeklésre, Jocelyn-módra. A "hogyanért" tessék megnézni a filmet! :)

/Remélem, hamarosan megél egy hazai bemutatót, külhonban már a dvd-kidásnál tart.... /

A zűr bajjal jár - Nosztalgikus újranéző

... és nosztalgikus csalódó.

Mivel az elmúlt néhány nap kicsit elteltem "filmileg", evidens volt, s meg is ígértem magamnak, hogy a következő, amit megnézek, egy lazább, egy komoly agymunkát nem igénylő alkotás lesz. Végül belejátszott még a fáradtság is a dologba, így ismétlő film került terítékre. Nem is akárhányadszor ismétlő, a kertévék ünnepi nagy kedvence, a Zűr bajjal jár. Szerintem ember nincs az országban, aki nettó pont annyi időnyi reklámbetéttel, mint amennyi a film tényleges hossza, ne izgulta vagy nevette volna végig Peter Brackett és Sabrina Peterson történetét. A film 1994-es bemutatója óta erre szerintem évente egyszer biztos, hogy lehetőség volt.

A történet könnyen fogyasztható, többször nézhető, és könnyen felejthető. Kicsit krimi,de annak halovány.Kicsit vígjáték, de annak nem elég vicces és kicsit romantikus film,de annak túl romantikátlan.De ettől még kiérdemli a jó jelzőt. Mert könnyed és mert pont azt tudja, amit egy efféle filmnek tudnia kell. Várod, hogy újranézhesd sokadszor is, közben kicsit már unod, a végét előre fújod, mégis szívesen nézed újra legközelebb.

Nekem tegnap nem jött ez a "várod" érzés, csak emlékezni akartam rá, azért néztem újra, de úgy tűnik, még nem láttam elég régen s így a fent említett "kicsit már unod" "már nagyon unoddá" alakult, s a végén messze nem éreztem, hogy szívesen megnézném újra. Majd. Egyszer.

Ha már Julia Roberts és vígjáték ( -féleség), akkor egyértelműen Micsoda Nő! vagy Álljon meg a nászmenet! Tényleg.... valahogy várom, hogy újranézhessem őket....

Szerelemtől sújtva

Ez az, amit inkább egészben kellett volna újranéznem a Barátnők helyett ma este. A 38. Filmszemle kapcsán hemzsgenek a magyar filmek az M2 és a Duna Tv műsorán. A Dunán ez volt a mai darab.

Korábban láttam, tetszett is meg nem is, jó ég tudja miért, ellenérzéseket váltott ki belőlem.
Azóta tudom, ki Sass Tamás ( hajaj... ld. S.O.S Szerelem ) és ki Kovács Patrícia, láttam újabb Sass filmeket, és tudom, hogy ez az eddigi legjobbja.

Az utolsó fél órát néztem újra, és ezúttal nagyon,de tényleg nagyon tetszett! A dvd-t valakinek elajándékoztam anno, első felindulásból, bár igaz, eredetiben sosem volt meg. Mostmár sajnálom. Ahogy azt is, hogy nem ez volt a ma esti teljes mozi-élmény.

Barátnők

Sokat vacakoltam, mire kitaláltam, mi lesz a ma esti mozi. Valami újat, frisset akartam nézni, nagyon hajlottam a The Jane Austen Book Club felé,de hogy hogy nem a fene nagy frissesség helyett egy 1988-as filmet, egy önmagammal szembeni réges-régi adósságot törleszettem inkább és megnéztem a Barátnők című filmet.

Gondoltam, Bette Midler neve elég garancia arra, hogy rosszat nem láthatok és egyébként is, barátnős film, csak jó lehet, lássuk hát. A történet egymondatos, két kislány gyerekfejjel találkozik és életre szóló barátságot köt. Ennyi.
Egy ideig érdekes volt ahogy a történet kibonatkozott, de aztán szépen lassan vált kissé idegesítővé, fájó szívvel ugyan, de be kell valljam, éppen Bette Midler "sok-sága" miatt, s aztán sikerült a végére egy sablonos, "már megint" tömegtermékben befejeződnie.

Tudom, hogy értékelni kellene egy kedves kis történetet, ami egy ilyen erős - már-már valószerűtlen - barátság története, mert bezony, jaj de szép dolog is a barátság, csak sajna nem ebben a filmben. Az életben, az életemben igen. Aminek nagyon örülök és végtelenül hálás vagyok mindazoknak, akiket a barátaimnak tudhatok. Sőt, azt mondom, sokan ezerszer többet és szebbet élünk meg, mint amit ez a sztori bemutat.

Nekem legalábbis nem sikerült vele azonosulnom, főként a szokásos "jaj de szép minden"-ből a még annál is szokásosabb " tegyünk valamit meglepőt a végére" -be átcsapó résztól nem. Uncsi, ezerszer hallottam, kiszámítható, már megint ugyanaz.

Tudom, a film egy regény alapján készült, noshát akkor uncsi regény alapján. Vagy könyvben sokkal jobb. Vagy én vagyok érzéketlen már erre a sablonra.
Azt hiszem, a közeljövőben vagy megnézek egypár nagyon idétlen vígjátékot, vagy közel 25 év után ( Jesssssszusom!) újranézem végre az Indiana Jones filmeket, vagy egyszerűen csak végre megnézek pár friss mozibemutatót, de elég a sokat mondani akaró filmekből egyelőre.

Jelentem, megtelt a lelkem.

Jöjjön Indy, vagy Borat újra vagy az új kihívások. Ez a film pedig mehet a tucattárba.

Egyetleneim

A tegnap esti maraton másik fele, szó szerint csak fele, mert fél óráig bírtam. Ez két okból lehetséges:

• Egy: nem volt jó a film
• Kettő: nem voltam elég friss ehhez a filmhez.

Nem tudom. Egy biztos, egy állítólagos sikerkönyv - az állítólagos annak szól, hogy én nem ismerem s abban sem vagyok 100%-ig biztos, hogy valóban akkora siker volt, de mintha ezt olvastam volna - meglehetősen rendhagyó adaptációja, amiben - néha az volt az érzésem - nagyobb szerepe van a zenének, mint az effektív történetnek.

A koncepció egyszerű, csajozni kéne, de hogyan? Körülbelül ennyi a sztori. Én idáig jutottam benne. Mert zavart a zene - túl tempós, túl pörgős, túl alternatív este fél 11-kor - , mert zavart a sok, számomra olykor értelmetlennek tűnő gyors vágás és mert nem tudtam mit kezdeni a képi világ egyes elemeivel sem. Összességében semmivel sem. A filmmel sem.

A tavalyi Filmszemle óta kíváncsi vagyok erre a filmre, de azt kell mondjam, csalódtam. Ha szabad ilyet egy nyolcvan perces film 30 percének megnézése után mondani. Pedig nulla elvárással ültem le megnézni. Persze, akkor miben is csalódtam? Jó kérdés.

A film trailer-e pazarra sikerült, ha ezt látom előbb, akkor tuti, hogy még nagyobb a csalódás, merthát ezt az előzetest nézve ez egy jó film. Pedig nem az. Talán majd kap még egy esélyt, frissebben, ha megjelenik dvd-n és az olcsó árkategóriába kerül. Mertbár nem tetszett, motoszkál bennem. Talán csak mert félbehagytam, ami nagyon , de nagyon ritkán fordul velem elő. ( Én még a Monte Carlo-ról és a Rap, revü, Rómeó-ról sem jöttem ki a moziból, pedigaztán...)

Újabb esély megszavazva. De ráérünk az újranézéssel ....

( Az említett tariler:)

Miss Daisy Sofőrje

A tegnap mozis félmaraton első filmje. Hogyhogy ezt én eddig nem láttam? Illetve valamikor mintha tv-ben találkoztam volna vele, de erre nem mernék megesküdni.

Bájos egy film. Talán ez rá a legjobb szó. A csodás nem illene a film hangulatához, a fantasztikus pedig aztán végképp nem. Szimpla történet, szimpla kivitelezés, semmi extra, semmi trükk, semmi, semmi, semmi csak két remek főszereplő és egy - hadd mondjam megint ezt - bájos történet.

A film sztorija, mint utólag megtudtam eredetileg színdarab formájában létezett, Alfred Uhry a saját darabját írta át a filmvászonra. A történet egyszerű, mindeféle szerteágazó, felesleges mellékszáltól mentes. DaisyWerthan egy kissé zsörtölődő, gazdag 72 éves hölgy, akinek bizony egyre inkább kezd kihívást okozni a vezetés, ígyhát a fia úgy dönt, ideje a mama mellé egy sofőr. Csakhogy Miss Daisy-t nem olyan fából faragták, aki ebbe ripsz-ropsz beleegyezik, s csak a fia által alkalmazott sofőr csodás természetének köszönhető, hogy a terv végül beválik. Így indul Miss Daisy és Hoke, a sofőr 25 évre szóló barátsága,két nagyon különbőző ember, egy keresztény és egy zsidó, egy gazdag és egy szegény, egy színesbőrű és egy fehér barátsága, 1948-ban.

Ha azt mondom, ez egy jó film, valószínűleg úgy hallják meg mások, hogy a filmnek jó a sztorija, a szereplői, a zenéje, a kivitelezése. De aki látta a Miss Daisy sofőrjét, az tudni fogja, ezen film esetében a "jó" mást jelent. Jó, mint JÓ nézni. Szívmelengető, kedves történet két rendkívüli emberről és egy, az életüket meghatározó őszinte, igaz szeretettel teli barátságról. Látni kell!