Feast of love

Vegyes érzéseim vannak a Feast of love –val kapcsolatban. Pont annyira tetszett, mint amennyire nem. A történet viszonylag egyszerű és majdhogynem átlagos, egy baráti/ismerősi kör tagjainak életét, párkapcsolatait meséli el a film, három fő szálon, váltakozva. A szereplők közt van férj, akit a felesége egy másik nőért hagyott el (Kinnear), bölcs, idős tanárember, akinek a fia drogtúladagolásban halt meg (Freeman), és kávéházi alkalmazott fiú, hatalmas tervekkel és egy kolleganő kedvessel. Egy ponton, a kávéházban összeér a három történet, és mégis külön szálakon szalad aztán tovább. S miközben a felváltva élhetjük a szereplők mindennapjait, időként megszólal az idős tanár (Freeman) és „nagy igazságokat „ mond, olyanokat például, minthogy „Néha nem is tudod, hogy átléptél egy bizonyos határt, mindaddig, amíg nem vagy a túloldalon”. Jó kis mondások ezek, csak néhol túl szájbarágósak.

A történet(ek) sem minden ponton a legjobban megírtak, bár nagyrészben realisták és „veled is megtörténhet”-ek. Ettől jó a film. És attól, hogy folyamatosan leköt, figyelmet követel, mert folyamatosan szól valamiről. S mégis, miért nem tetszik annyira? Nem is tudom. Talán mert nem szórakoztat, de el sem gondolkodtat. Nem tudok vele mit kezdeni. Nevetni sem lehet rajta, sírni sem, töprengeni sem, a nagy hatásúnak szánt narratív idézetek ellenére sem.

Morgan Freeman bölcs és elfogadó, mint a Remény rabjaiban, Greg Kinnear szenvedős és szerelmes, és pont úgy vágyik a kutyáját visszakapni, mint a Lesz ez még így se-ben. Szeretem mindkettőjüket, de ebben a filmben nem kaptam tőlük semmi különöset.

Csekély , vagy nem is annyira csekély magyar vonatkozása is van a mozinak, jelesül, hogy Bradley (Kinnear) a Marozsán Erika által megformált Margit oldalán leli meg az igazi boldogságot. Kicsit irigyeltem is Marozsán Erikát, mikor hozzábújhatott Kinnear-hoz... a mázlista....:)

Szóval, a fene tudja, összességében semleges film. Egyszer megnéztem, azt hiszem, ennyi elég is volt.

Értelem és érzelem - Sokadszorra

Az esti mozi, a két Hugh - val :) Már régóta készültem újranézni rengeteg okból. A nyelvezete miatt - természetesen angolul -, az Ang Lee-féle csodás tájképek miatt, Hugh Grant miatt és azért, hogy sokkal tudatosabban figyeljem Mr.Palmer-t, azaz Mr. Laurie-t, azaz Greg House M.D-t. Régebben csak úgy néztem és pont, de most, nagy House-lázban meg kell állapítanom, hogy már akkor benne volt ez a figura. Végtelenül cinikus, szarkasztikus. Esküszöm, ma este, Mr. Palmer-ban felfedezni véltem Greg House korai angol ősét.:)

Persze, tőle függetlenül is nagyon jó volt újra látni az Értelem és érzelmet, ami tán a legjobban sikerült, sőt mondjuk csak ki, a legjobb Jane Austen filmfeldolgozás. Ismétlő mozikról, főleg ilyen sokadszorra ismétlő mozikról nehéz mit írni, jó volt megint látni, mégha Mr.Palmer volt is a célszemély, akkoris.

Ja, és- ahogy a művelt angol mondja, just for the record, vagyis a tisztesség kedvéért-, nem tudom, az A bit of Fry and Laurie teszi -e, de még mindig azt mondom - ez ma megintcsak bebizonyosodott -, hogy jobban szeretem Laurie-t britül hallgatni. Még kap egy esélyt az amúgy zseniális amerikai akcentusa a Street Kings ( Az utca királyai-ban) , s aztán döntök. De hajlok a "jobb ő britül - re":)

Na, ezt most jól megmondtam....:)
Ennyit az értelemről. Maradjunk inkább az érzelmeknél....:)))

Lélekben táncolok

Valaki, aki olvassa néha a blogot, azt mondta, hihetetlen, hogy én mindig csak olyan filmekről írok, amik teljesen ismeretlenek, mert ő ezekből bizony egyet sem látott. Meg kell védenem magam, hiszen jónéhány itt megemlített film igenis széleskörben ismert. Ugyanez nem mondható el a Lélekben táncolok-ról.

Nem hiszem, hogy kishazánkban sokan láttak volna ezt a filmet és ezzel nem magamat akarom fényezni, hogy én mekkora „különc” vagyok, mert igen,én láttam, hanem hangsúlyozni szeretném, hogy bizony, itthon igencsak ismeretlen filmről van szó. Egészen véletlenül, a Cinemax tegnap esti kínálatában bukkantam rá, s amint elolvastam a tartalmát, nyilvánvalóvá vált, hogy látnom kell.

Noha itthon nem túlzottan ismert az eredetileg „Itt járt Rory O’Shea” azaz „Rory O’Shea was here” című ír film, hazájában számos díjjal büszkélkedhet, 2005-ben például az év ír filmalkotása lett. Hogy nálunk miért nem kapott szélesebb nyilvánosságot, talán magyarázza egyrészt a film témája, másrészt az a hozzáállás, ahogy ezt a témát az alkotók feldolgozzák. No és persze, ne felejtsük el, nem egy afféle „populáris” filmről van szó, jócskán nyitott szív és elfogadni – tudás szükségeltetik hozzá, hogy élvezni tudjuk ezt a különös alkotást, de ha rendelkezünk ezekkel a tulajdonságokkal, akkor kivételesen felemelő filmélményben lesz részünk.

Tekintve, hogy a történet nem ismert, hadd másoljam ide a port.hu – ról a „hivatalos” tartalmat:

Rory O'Shea egy huligán, egy örök lázadó. Élete tragikus fordulatot vesz, amikor izomsorvadása miatt az egyik dublini intézetébe kerül. Itt találkozik Michaellel, akit szélütés ért. A fiatalember beszéde a betegsége miatt szinte teljesen érthetetlen környezete számára. Különös kapcsolat alakul ki kettejük között. Rory az egyetlen, aki megérti mit mond Michael, valósággal a tolmácsa lesz. Ráadásul éppen Rory elviselhetetlen stílusa, lázadó természete az, ami ösztönzést ad Michael számára, hogy megpróbáljon felülkerekedni önmagán és betegségén.

Bevallom őszintén, nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam, látnom KELL a filmet. És nem bántam meg. Sőt!Legfőbb érvemként tudnám felhozni, hogy a két – ha máshonnan nem, hát a Vágy és Vezeklésből – ismert név, James McAvoy és Romola Garai mellett egy olyan színész, Steven Robertson játsza a főszerepet, akinek a játékát, - úgy vélem – nem lehet eléggé dicsérni. Olyan zseniálisan alakítja a szélütést kapott Michael figuráját, hogy – és ebben biztos vagyok – aki egyszer látja őt játszani, az legközelebb, ha a való életben egy hasonló helyzetben lévő emberrel találkozik, soha többé nem azt fogja benne látni, hogy ő egy szerencsétlen rokkant hülye, - már elnézést – hanem az érző, gondolkodó – igen, gondolkodó !!– és igazi, valós életre vágyó embertársat.

A másik, kettes számú, legfőbb érvem maga a történet életigenlése. Rory O’Shea – McAvoy – bámulatos „Carpe Diem”-életszemlélete, az, hogy nem ül begubózva és várja, hogy az izomsorvadás végleg eleméssze a testét, hanem kiélvezi az élet minden egyes pillanatát, annak utolsó cseppjéig.

Rory O’Shea a dublini intézet McMurphy-je. Noha ő a legbetegebb az ápoltak között. De ő az egyetlen, akinek a teste beteg, a lelke pedig mindannyiunknál jobban akar élni és él is. Ha az ő szavaival kellene kategóriába sorolnom ezt a filmet, azt mondanám:nyomorék-komédia. És miközben ezt írom, látom, ahogy Rory O’Shae elmosolyodik, tán nevet is, s közben meghív két csinos lányt egy sörre, lazán odavetve ,csak úgy mellékesen, hogy : Ti nyertétek meg mára a két kretént. Mi fizetjük a sört, ti tartjátok a korsót, benne vagytok?

Ne várjuk, hogy választ kapunk arra, hogy él, mit tud és mit nem tud egy izomsorvadásban szenvedő beteg, vagy valaki, akit szélütés ért. Nem érdekes a „technikai” háttér. Csak az, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, hogy mi is bármikor válhatunk ugyanolyanokká, mint ők és hogy bizony, mindannyiunknak, legyünk makkegészségesek, vagy olyannyira betegek, hogy csak pár ujjunkat tudjuk mozgatni, egyetemesek a vágyaink:szeretni és szeretve lenni. A végsőkig.

A Lélekben táncolok talán nem minden percében maximálisan realista. Talán bele lehet kötni egy-egy ponton, talán rá lehet kérdezni a főszereplők egy-egy cselekedetének miértjére. Egy dolgot azonban nem lehet: nem szeretni és nem akarni mihamarabb újra látni.

Őszintén remélem, hogy ha máshogyan nem, hát dvd-n sokakhoz eljut ez az életmese, és sokan fogják úgy a kedvenc filmjeik sorába emelni, ahogy én tettem.

Penelope

Azt kell mondjam, a Penelope a meglepetés erejével hatott. No nem azért, mert annyira jó vagy mert annyira rossz volt, hanem mert annyira fogalmam sem volt róla, mit fogok látni. Egy rövidke, meglehetősen régen látott előzetesen kívül semmi ismeretem nem volt a filmről, ígyhát nem meglepő: kérem szépen, meg vagyok lepve.

Meg vagyok lepve, mert egészen jó kis film volt és meg vagyok lepve, mert ugyanakkor egyeltalán nem volt egy nagy eresztés. Nosza, oldjuk fel az ellentétet!

Penelope, a gazdag lány egy réges-régi családi átoknak „köszönhetően” malacorral és fülekkel születik, amiket lehetetlen megműteni. Te jó ég, ugye? Az ám! Csakhogy a drága jó átokszóró boszorkány annyi kis utóiratot mellékelt az átokhoz, miszerint ha Penelope talál valakit, aki úgy szereti meg, ahogy van s aztán el is veszi őt feleségül, akkor megtörik az átok, és Penelope olyan lesz, mint bárki más. Ígyhát a szülök nekiállnak vőlegényt s nem mellesleg átoktörőt keresni a lányuknak, csakhát, mi tagadás, nem megy ez olyan simán.... Míg nem egy szép napon belép a házukba Max (James McAvoy) ...

Maradjunk annyiban, hogy a tartalomból ennyi elég is. Mese, nincs ezen mit szépíteni. Pedig annyira,de annyira jól indul! Tökéletes párhuzamban fut benne a mese-szál és az a nem kis tanulságot magában hordozó tanmese-féleség, hogy még a legcsúnyább, legtorzabb embert is lehet valamiért szeretni s előbb vagy utóbb el is jön az a bizonyos nagy Ő, aki a csúnya embert is őszinte szívvel fogja szeretni. Valóban briliánsan sikerül egyensúlyozni a film körülbelül feléig a két szál között, de aztán sajnos felülkerekedik a mese a történetvezetésben, nem egy megválaszolatlan kérdést hagyva maga után,sőt sajnos a tipikus amerikai giccs is nem kis teret kap, a néző legnagyobb bánatára.

A kliséktől sem sikerül innentől már megkímélni a filmet, hiszen a meseirodalom zseniális alaptézise, a „ha megcsókolsz, újra szép leszek/feléledek ..stb” vagy a megannyi filmben látott/hallott „mert Te inspiráltál arra, hogy jobb/több legyek” bizony mind előkerülnek a Penelope-ban. Sőt még az is kiderül, - okulj, bulvárvilág!-, hogy lámlám, még a paparazzo-knak is van szíve. Wow, ez igen!

Nem tudom hova tenni ezt a filmet, de valamiért mégsem írnám le egyértelműen. Talán mert két olyan remekműre is emlékeztet nyomokban, mint a Frankenstein vagy mint a Lesz ez még így se! Vagy mert - és ezt tartom valószínűbbnek – James McAvoy egyszerűen úgy tökéletes benne, ahogy van! A forgatókönyvírók megtették neki azt a szívességet, hogy egy imádnivaló karaktert írtak neki, s cserébe ő megtette nekünk azt a szívességet, hogy zseniálisan eljátszotta.

Én azt mondom, ez a film megér egy kört, főként - és csakis? – miatta. Igen, azt hiszem McAvoy és az igencsak jól sikerült első harminc – negyven perc az, amiért kapjon egy esélyt. A többit meg már nézzük meg, ha ott van előttünk. Jobb híján.

/A film előzetese:

(2008) Penelope Movie Trailer
Uploaded by EveryTrailer

Elizabeth

Ma este végre „igazi” mozizásra adhattam a fejem. Igazi, ha úgy tetszik, „nagy” filmet nézhettem meg. Egy pazar filmet, amit már sokkal régebben látnom illett volna. S mégis, csak most, hogy a második része, vagy tán mondom úgy, a folytatása is megjelent dvd-n, s így egyben meg tudtam venni a két filmet egy impozáns díszdobozban, szóval csak most került sor a Szűz Királynő történetére.

Azt hiszem, a történelmi, főként a teljes hitelességgel elkészült történelmi filmek esetében badarság a tartalomról beszélni, hiszen elég csak egy történelem könyvet, vagy ad abszurdum a wikipedia-t fellapozni, s máris ott a hiteles történet.

Erről a vonalról tehát csak annyit, hogy megdöbbentett a tény, mennyire hasonlóságot tudtam érezni a Királynő című filmmel, amin persze, miért is kellene meglepődni, hiszen mindkét film angol ( II.Erzsébet esetében az Egyesült Királyság) uralkodókról szól, mindketten nők, mindketten Erzsébetek, s bár a sorsuk rengeteg ponton eltér, nyilvánvalóan, egyvalamiben azonban mégis kísérteties a párhuzam köztük s így a két film között is. Tán az I.Erzsébetet megformáló Cate Blanchett fogalmazza meg tökéletesen azt, amit aztán majd’ 500 évvel később élt utóda esetében is mérhetetlenül igaznak érzek. I. Erzsébet ezt mondja a filmben: „Mostmár mindig kőnek kell lennem? Nem érinthet meg semmi?”. Azt gondolom, ez a mondat II.Erzsébet szájából éppen ugyanígy elhangozhatott volna. Aki látta a Királynő című filmet, vagy ismeri a Brit uralkodóház belső ügyeit, pontosan tudja, miről beszélek. Van valami halovány és érdekes párhuzam kettőjük személyiségében.

No persze, ennél sokkal több ez a film, mintsemhogy segít erre ráébredni. De ahogy írtam már, nem kell ide tartalom, nem kell ide hosszas elemezgetés. Egyértelműen meg kell nézni, abban a hitben – hiszen nekem még csak hit - , hogy a második rész hasonlóan kimagaslóra sikerült. Az, ahogy a rendező ehhez a témához nyúlt, és ahogy ezt az eseménydús, zavaros történelmi helyzetet bemutatta, úgy, hogy közben megfelelő tisztelettel és méltósággal kezelte Anglia talán legmeghatározóbb uralkodójának a személyét, az mindenképpen főhajtást érdemel.

Pompás kiállítású alkotás – és nem film, azt hiszem - , példátlanul jól szerkesztett zenével és remek színész játékokkal. ( S a kisördög kiszól: Daniel Craig, mint áruló pap....:)

Jó volt egyet igazi-mozizni, végre. Az Elizabeth méltó választás volt a hosszú idő után első „movie-night classic”-omhoz.

Meselelkű felnőttfej

Ciki-e felnőtt fejjel kamaszoknak szánt filmeket megnézni olykor-olykor? Szinte biztos vagyok benne, hogy a többség válasza erre a kérdésre egyértelmű igen.Főleg akkor, ha olyan film megnézésével kapcsolatban kell ítéletet mondani nézője felett, mint a Fejjel a bajnak.

Elmondom hát, miért néztem meg mégis ezer más, sokkal tartalmasabb és értékesebb film helyett Katie Holmes korai zsengéjét, amit egyértelműen nem az én korosztályomnak szánt a rendező, Forest Whitaker.

Első érvem: a fáradtság. Munkától és plussz munkától kifáradt aggyal két dolgot lehet tenni, vagy aludni egy jót, vagy megnézni egy gagyi filmet, ami nem igényel agyi tevékenységet nézőjétől. Nos, mivel a B-tervet választottam, kellett hozzá egy film. S mivel relatíve kevés effélét birtokolok ilyen vagy olyan formában, könnyen eldőlt, hogy Mrs.Tom Cruise egyik korábbi szárnypróbálgatása lesz a befutó. Ami még mellette szólt, tessék ezt brit-mániás lelkemnek elnézni, az az, hogy szeretem az amerikai elnökös filmeket, ahogy ezt már többször nem átallottam hangsúlyozni. Márpedig ez a film elnökös, pontosabban elnöklányos, hiszen az Egyesült Álmok , hopp, bocsika, Államok elnökének éppen 18 éves lánykájának önállósodási törekvéseiről szól. Úgy kb. a kiskamasz korosztálynak.

Lyówanna, mondtam, hogy fáradt voltam....

Második érvem: szeretem Katie Holmes-t. Félreértés ne essék, nem Mrs. Szcientológiát szeretem, hanem azt a nagy szemekkel a világra rácsodálkozó ifjú leányzót, aki Katie a Dawson és a haverokban volt. Vagy azt, akit Helen Mirren-nel pokolian klasszat játszott a Bosszúból jelesben. Márpedig ez az elnöklány az a Katie Holmes.

Tény: az Fejjel a bajnak megérdemelte az imdb 4.8-as értékelését, ugyanis kategóriájában sokkal,de nagyon sokkal jobb filmek is születtek már , no nem az elnökösökre gondolok, hanem az afféle”együtt nézheti az egész család” filmekre. Gondoljunk csak a Neveletlen hercegnőre Anne Hathaway-jel és Julie Andrews-szal. Vagy két szintén nagysikerű – általam nem ismert- másik produkcióra, a High School Musical-ra és a Walt Disney Studio önparódiájaként elhíresült Bűbáj című filmre.

Ennek ellenére, helyeske kis film a Fejjel a bajnak, egy –akkor még – szeretnivaló, igazi tinisztár Katie Holmes-szal és a kedves, „mellesleg elnök vagyok” apucit játszó Michael Keaton-nal.

Pihi-filmnek tökéletesen rendben van, csak tessék a meselélek ajtaját nagyra tárni!

Az utolsó vakáció II.

Csak egy valóban szösszenet...

Ma végre hosszú idő után lett volna időm mozizni. Csakhogy még mielőtt kiválasztottam volna a filmet, elkezdődött a TV2-n az Utolós vakáció... Nem tudtam abbahagyni....

Hiába van meg dvd-n, hiába nézhetném maaaajd... Ezt a filmet nem lehet abbahagyni!

Tehát a végre-mozizás ismétlő-mozizás lett.

(A flimről írás lentebb....)

Juno

Még harminc sem volt Diablo Cody, a film forgatókönyvírója, amikor megírta Juno történetét, és lám, mire harminc lett a tarsolyában tudhat a scipt-ért egy Golden Globe-ot és egy Oscar-t.(is) Hm.. ezek után naná, hogy érdekelt, mit tud ez a film, ami rengeteg jelölést kapott különböző díjkiosztókon mindenféle kategóriában és a jelölésekből 25-öt díjra is váltott. Nem volt mese, ezt látnom kell/ett/ nekem is!
Noha, nem kevés fenntartással ültem le megnézni, egyrészt mert valamelyik netes oldalon azt olvastam, hogy A család kicsi kincséhez hasonlították - amit ugyebár én több, mint nem kedveltem - , másrészt pedig mert tartottam tőle, hogy ez sem lesz más, mint egy vacak amcsi tinikomédia.
Bár azok nem szoktak 10/8.2-t kapni imdb-n.....
Egy szó, mint száz, hatalmas és hatalmasan kellemes csalódás volt a Juno.
Mostmár értek mindent!



Azt, hogy egy 16 éves kamaszlány teherbe esik, kismillió módon lehet vígjátéknak, drámának, ki tudja minek megírni. Amit Diablo Cody tett, az a lehető legjobb megoldás volt. Úgy írta meg, ahogy arra senki sem gondolt volna!
Egy kicsit felnőtt, kicsit kamasz Juno-t írt nekünk, aki bölcs döntéseket ugyanúgy képes hozni, mint éretlen kamaszlányként viselkedni. Aztán írt még nekünk jópár nagyon szerethető karaktert, sőt csak olyanokat írt, aztán jött Jason Reitman rendező (Ivan Reitman rendező fia) , akinek a kezei alatt egy csudijó kis film született.
Nagyon fontos megemlíteni a zenéket, amik nem mai aktuális popdalok, szépen összeválogatva, hanem egytől-egyig gitáros alapokra épülő kellemes, igazi DALOK, amiket így utólag, a film nélkül is nagyon jó hallgatni.

Negatívum? Nincs. Keressek? Jó, rendben, talán Ellen Page Oscar -jelölése túlzó volt. De ez nem is a film negatívuma. Akkor jelentem, nem találtam negatívumot.

Különös, mert nem sablonos, mert nem azokra az eseményszálakra koncentrál,amikre hasonló helyzetben ilyen témájú filmek koncentrálnának. És ettől a különlegességtől egyedi.

Egyértelműen LÁTNI KELL!

(Ime a főcímdal, és egyben a főcím képei is, a feliratok - szereplők, rendezők, stb. - nélkül, kis ízelítőként a film zenei világából, ami végig ilyen jellegű dalokból áll:

Wilbur öngyilkos akar lenni

Valószínűleg velem együtt sokan vannak, akiknek semmit nem mond Lone Scherfig neve, sőt a 2002-ben készült filmjének, a Wibur öngyilkos akar lenni –nek a címe sem. Ha nem olvasom a tartalmát, én is elmegyek mellette, bevallom őszintén. Mostmár hálás vagyok a véletlennek, hogy az utamba sodorta a leírását és magamnak, hogy szinte ismeretelenül megvettem dvd-n.

A rendezőnő azt mondta a filmjéről, hogy ő maga sem tudná megmondani, milyen kategóriába is tartozik valójában, mert a rá aggatható címkét nagyban meghatározza nézőjének lelkiállapota. Nos, azt hiszem, ezzel maximálisan egyet kell értenem. Ha nekem kellene most,- miután megnéztem -felcímkéznem, azt hiszem a „rendhagyó szerelemi történet” titulusát aggatnám rá.

Alapjaiban véve, az a bizonyos rendhagyó szerelmi történet nem attól rendhagyó, hogy effélét soha, senki korábban nem írt még meg vagy nem vitt filmre. Azért nevezném rendhagyónak, ahogy mesél egy testvérpár, egy lány és a kislánya kapcsolatáról. Mindenféle sablon, mindenféle közhely és mindenféle szájbarágás nélkül tár elénk egy tanmesét arról, hogy mi az, amitől az élet szép. Hiába volt Lone Schefig szándéka az, hogy Wilbur öngyilkossági kísérletein át értjük majd meg az élet értelmét, mert nem így van.A film kapcsán értjük meg azt, s amitől nagyszerű a történet, az az, hogy egyszercsak ott van a fejünkben a gondolat – amit persze, már tudtunk a film megnézése előtt is, csak tán mélyen elrejtettük a lelkünkben, hogy még gondolni se kelljen rá - , nem kaptuk készen, maguk ébredtünk rá. S ez talán a Wilbur legnagyobb erénye.

Ugyancsak nagy pozitívum, hogy a karakterek – ha a cselekedeteik nem is mindig – a végletekig kidolgozottak, s mindannyian olyan meghatározóak, hogy tulajdonképpen bátran állíthatjuk, ennek a filmnek csak főszereplői vannak.

Szintén dicséretes a dialógusokba csempészett fanyar,ám finom humor, ami talán hasfogós nevetésre nem is fog inspirálni bennünket, de mosolyt mindenképpen csal az arcunkra, nem is egyszer.

Sajnos sok másban nagyonis hiteltelenre sikerült a Wilbur öngyilkos akar lenni.Fontos szálak maradtak elvarratlanul, és sajnos azt kell mondjam, az öngyilkosság kérdését sem sikerül helyén kezelni, sokkal inkább jócskán elbagatellizálni, ami inkább ad bosszankodásra, mintsem dicséretre okot. Ugyancsak kár azért, hogy mind a pszichiátriai kezeléseket, mind a kemoterápiás kezelést elnagyoltan és dilettánsan kezeli a film, hiába a sok erény, ezek az apróságnak nem nevezhető hibák bizony jócskán elvesznek a film értékéből.

Mégis ... mégis hagy valamit a lelkünk mélyén, miután megnéztük, és ez az, amiért feltétlenül érdemes egy esélyt adni neki. Ez az apró, megmagyarázhatatlan valami, ez a gondolatmorzsa.

A gyerekek azt mondják a kiállhatatlan, sokszor rendkívül antiszociális Wilburnek, nem kevés cinizmussal a hangjukban: „Aztán nehogy hagyd magad megkedvelni!” Nagy szerencse, hogy Wilbur nem fogadja meg a „tanácsot”. Nagy szerencse, mert így Wilbur is és mi nézők is kapunk száz percnyi életigenlést, gyakori,de megbocsátható elnagyolásokkal és tökéletes karakterekkel.

Sok-sok ilyen történetet láttunk már, és mégis, ilyet még soha nem láttunk!

Tűzfal

Egy korábbi xpress-es írás, bár inkább hívnám egyszerűen csak szösszenésnek. Erről a filmről szebbet, vagy jobbat nem fogok tudni írni, tekintve, hogy egyszer láttam és az pont elég is volt, noha Ford-ot nagyon szeretem.

Miután megnéztem ezt gondoltam róla, még tavaly októberben:

Különösebben nem terveztem megnézni ezt a filmet, mikor az HBO-n vetítették, de mivel szeretem Harrison Fordot, gondoltam, miért ne? Akkor még nem tudtam, hogy előszőr és utoljára fogom látni.
Ugyanis egyszer pont elég volt.

1997-ben, kilenc évvel azelőtt, hogy ez a film elkészült, már láthattunk egy Harrison Ford filmet, amihez a Tűzfal sokban hasonlít, csakhogy az sokkal jobban sikerült. Az a bizonyos film Az elnök különgépe. Ott is adott egy fontos ember – persze, fontosabb, mint egy bankszakember- és az ő kis családja, meg persze a gonoszok, akik túszul ejtik őket – igaz, ott a fontos embert is, de ő később eltűnik a túszejtők szeme elől és minden létező eszközt megragadva harcol a családjáért. Itt is adott a fontos ember karaktere– a túszejtőknek kétségkívül fontos – és adott a családjáért harcoló apa karaktere is, aki csakúgy, mint Az elnök különgépében egymaga veszi fel a harcot a gonoszokkal, mindenféle csavaros logikai trükköt bevetve – emlékezzünk csak a repülő csomagterében lévő telefonra, amin keresztül géppisztollyal a fejének szegezve is bravúros utasításokat adott az elnök a csapatának - . Az efféle okosságok itt is megvannak, de sokkal gyengébben, sokkal kevésbé eredetien. Itt is ugyanaz az alapszituáció, csak a kivitelezés lényegesen elmarad a másik filmétől.

Tulajdonképpen semmi extra és eredetiség nincs ebben a filmben, ennek ellenére végig lehet izgulni - egyszer. Ez nekem is sikerült, de onnantól kezdve, hogy előszőr meghallottam Végvári Tamás hangján a „Mi van a családommal?” mondatot, nem tudtam szabadulni a korábban említett filmtől, mivel ott is ez az egyik központi Ford-mondat.

Ennek ellenére lekötött, még úgy is tudott izgalmas lenni itt-ott, hogy sejthető volt a vége. Persze, az aligha volt sejthető, hogy sikerül a filmnek, akciófilm mivolta ellenére egy giccses és nevetséges befejezést kreálni, ami inkább illett volna az Óz, a csodák csodájába, mint ide.

Mivel a film 80%-a sötétben, esőben vagy belső térben játszódik, ez meghatározza a hangulatát, talán ezzel próbálták a készítők a drámaiságot fokozni. A zene és az effektek nem különösebben meghatározók , tévén is tökéletesen élvezhetőek voltak, nem hiányoltam az 5.1-es hangzást.

Egyszer nézhető film, erős utóérésekkel, egy megszokott, semmi újat nem nyújtó Ford-dal és egy nevetséges befejezéssel. Kapjon egy esélyt, de arra ne, hogy a polcra tegyük.