Wilbur öngyilkos akar lenni

Valószínűleg velem együtt sokan vannak, akiknek semmit nem mond Lone Scherfig neve, sőt a 2002-ben készült filmjének, a Wibur öngyilkos akar lenni –nek a címe sem. Ha nem olvasom a tartalmát, én is elmegyek mellette, bevallom őszintén. Mostmár hálás vagyok a véletlennek, hogy az utamba sodorta a leírását és magamnak, hogy szinte ismeretelenül megvettem dvd-n.

A rendezőnő azt mondta a filmjéről, hogy ő maga sem tudná megmondani, milyen kategóriába is tartozik valójában, mert a rá aggatható címkét nagyban meghatározza nézőjének lelkiállapota. Nos, azt hiszem, ezzel maximálisan egyet kell értenem. Ha nekem kellene most,- miután megnéztem -felcímkéznem, azt hiszem a „rendhagyó szerelemi történet” titulusát aggatnám rá.

Alapjaiban véve, az a bizonyos rendhagyó szerelmi történet nem attól rendhagyó, hogy effélét soha, senki korábban nem írt még meg vagy nem vitt filmre. Azért nevezném rendhagyónak, ahogy mesél egy testvérpár, egy lány és a kislánya kapcsolatáról. Mindenféle sablon, mindenféle közhely és mindenféle szájbarágás nélkül tár elénk egy tanmesét arról, hogy mi az, amitől az élet szép. Hiába volt Lone Schefig szándéka az, hogy Wilbur öngyilkossági kísérletein át értjük majd meg az élet értelmét, mert nem így van.A film kapcsán értjük meg azt, s amitől nagyszerű a történet, az az, hogy egyszercsak ott van a fejünkben a gondolat – amit persze, már tudtunk a film megnézése előtt is, csak tán mélyen elrejtettük a lelkünkben, hogy még gondolni se kelljen rá - , nem kaptuk készen, maguk ébredtünk rá. S ez talán a Wilbur legnagyobb erénye.

Ugyancsak nagy pozitívum, hogy a karakterek – ha a cselekedeteik nem is mindig – a végletekig kidolgozottak, s mindannyian olyan meghatározóak, hogy tulajdonképpen bátran állíthatjuk, ennek a filmnek csak főszereplői vannak.

Szintén dicséretes a dialógusokba csempészett fanyar,ám finom humor, ami talán hasfogós nevetésre nem is fog inspirálni bennünket, de mosolyt mindenképpen csal az arcunkra, nem is egyszer.

Sajnos sok másban nagyonis hiteltelenre sikerült a Wilbur öngyilkos akar lenni.Fontos szálak maradtak elvarratlanul, és sajnos azt kell mondjam, az öngyilkosság kérdését sem sikerül helyén kezelni, sokkal inkább jócskán elbagatellizálni, ami inkább ad bosszankodásra, mintsem dicséretre okot. Ugyancsak kár azért, hogy mind a pszichiátriai kezeléseket, mind a kemoterápiás kezelést elnagyoltan és dilettánsan kezeli a film, hiába a sok erény, ezek az apróságnak nem nevezhető hibák bizony jócskán elvesznek a film értékéből.

Mégis ... mégis hagy valamit a lelkünk mélyén, miután megnéztük, és ez az, amiért feltétlenül érdemes egy esélyt adni neki. Ez az apró, megmagyarázhatatlan valami, ez a gondolatmorzsa.

A gyerekek azt mondják a kiállhatatlan, sokszor rendkívül antiszociális Wilburnek, nem kevés cinizmussal a hangjukban: „Aztán nehogy hagyd magad megkedvelni!” Nagy szerencse, hogy Wilbur nem fogadja meg a „tanácsot”. Nagy szerencse, mert így Wilbur is és mi nézők is kapunk száz percnyi életigenlést, gyakori,de megbocsátható elnagyolásokkal és tökéletes karakterekkel.

Sok-sok ilyen történetet láttunk már, és mégis, ilyet még soha nem láttunk!