Kaméleon

A 2005-ös vígjáték, a Csak szex és más semmi és a 2006- ban készült történelmi eseményeket megidéző Szabadság, szerelem után Goda Krisztina tavaly ismét nagyjátékfilmmel jelentkezett, melynek műfaji meghatározása vígjáték, dráma, thriller és szélhámosfilm, így nem meglepő, hogy nem igazán tudhatjuk, milyen címke illene leginkább a Kaméleonra, feltéve hogy egyeltalán kell műfaji megnevezéssel illetnünk.

Farkas Gábor mániákus hazudozó. Nem orvosi eset, inkább rendőrségi. Vagy az sem, hiszen semmi mást nem tesz, minthogy elhiteti néhány nem túl vonzó nővel a valóság ellenkezőjét, azaz, hogy szépek és kívánatosak, s ezt az illúziót mindaddig fenntartja bennük, amíg az „ami az enyém, az a tiéd is” filozófiáját követve a kiválasztott hölgyek nem osztják meg vele mindenüket és a mindenen természetesen pénzt értünk. Ezen a ponton Gábor higgadt eleganciával eltűnik a hölgyek életéből, mit sem törődve a hátrahagyott lelki sebekkel, sőt mélyen meggyőződve arról, hogy a helyzetért csakis az illúziókat akár vagyonok kockáratételével is kergető nők a hibásak. A remekül jövedelmező üzletben Gábor társa Tibi, akivel együtt nőttek fel állami gondozásban, és aki megbízható hátországként támogatja Gábor „a legjobb befektetés a lefektetés”- elven működő vállakozását. Mindaddig rendben is mennek a dolgok, amíg Gábor a fejébe nem veszi, hogy ezúttal „nagy vadra megy” és olyan lányt szemel ki magának, akit látszólag nem lesz könnyű az ügyfelévé tennie. Hanna becserkészése valóban nagyobb feladat, mint hitte, a kihívás nagysága messze nem mérhető össze a korábbi rapid-melók fajsúlyával, az eszközigénye is lényegesen nagyobb ráadásul a Gábor által generált hazugságháló szépen, lassan elkezdi behálózni a sebezhetetlennek hitt küldetést és az egymást ingatag dominóként ledöntögető igaztalanságok, úgy tűnik, könnyedén a visszájukra sülhetnek el.

Mielőtt követ vetnénk Farkas Gábor profi szélhámosra, álljunk meg egy röpke pillanatra és gondolkodjunk el azon, hogy vajon melyik fél az, aki vétkesebb: a nő, akinek mindent megér az illúzió és akinek naivságánál csak a péztárcája vastagsága nagyobb, vagy a férfi, aki varázstükröt tart az elhanyagolt lányok, asszonyok elé, melyből, mint a gonosz mostoha tükréből, áradnak a dicsőítő – s nem mellesleg rendkívül hitelesnek ható - szavak? Mert bármennyire is elítéljük a főszereplő cselekedeteit, melyeknek bumerángként visszaütő következményeivel idővel neki is szembesülnie kell, ebben a moziban nincsenek hősök és antihősök, csak van egy oldal, aki hinni akar és egy másik, aki elhitetni. De egyvalami közös bennük: mindannyian hazudnak. Előbbiek önmaguknak, utóbbiak pedig másoknak. Azt pedig már óvódás korban megtanuljuk, hogy valótlanságot mondani nem helyénvaló cselekedet. A Kaméleonból felőttfejjel pedig azt, hogy sosem lehetünk abban biztosak, hogy akinek hiszünk, akit szeretünk, az éppenséggel melyik oldalon is áll. 

A főszerepben az Állítsátok meg Terézanyut! után ismét együtt láthatjuk Nagy Ervint és Hámori Gabriellát, míg a harmadik főszereplőt, Tibit a talán a nagyközönség számára kevésbé ismert Trill Zsolt alakítja. Szintén a Terézanyuban ismerhették meg sokan László Zsoltot, aki ezúttal egy pszichiátert alakít, és újfent egészestés filmben üdvözölhetjük - már elnézést a profán jelzőért-, az elmaradhatatlan Csányi Sándort. A 2006-os A herceg haladéka után ebben a filmben tért vissza a mozivászonra Kulka János, aki noha ismét orvosi köpenyt húzott, ez a szerep a paneldoki Mágenheim után most egy kicsit mégis más.

Képi világában a Kaméleon az Overnight rideg, steril profizmusát idézi, és pontosan ez az az atmoszféra, ami nagyszerű játékteret biztosít a vérprofi, céltudatos szélhámos ténykedéséhez. A mozi zenéje Madarász Gábor remek dinamikával megkomponált és a feszültség fokozására kiválóan alkalmas alkotása, mely a már említett letisztult fényképezéssel együtt kitűnő audiovizuális élményben részesíti a nézőt.

Sokszor hajlamosak vagyunk megfelejtkezni az ismert mondásról, miszerint felelősek vagyunk a cselekedeteink várható következményeiért, legyenek azok számunkra kedvezőek vagy éppenséggel kedvezőtlenek. A 40. Magyar Filmszemle Közönségdíjas filmje, a Kaméleon egyszerre világít rá mindkét esetre, s közben elgondolkodtat, hogy vajon az illúziók megteremtéséért és fenntartásáért mire nem képes az ember, mire nem vagyunk képesek mindannyian, hazugok és igazak, jók és kevésbé jók egyaránt.

Kétely

Afféle 19-re lapot húzni dolog az amúgyis nagyon kevéske filmnézésre szánható időből 100 percet egy olyan mozira áldozni, aminek a tartalmát is csak éppenhogy ismeri az ember, a két főszereplőjét – Meryl Streepet és Philip Seymour Hoffmannt- pedig a legkevésbé kedvelt színészei között tartja számon. Nos, ezúttal nem haboztam és bevállaltam a Kételyt minden kételyem ellenére. Most csattanónak kellene jönni, ordas felkiáltójellel a végén, mondván, nem bántam meg. Valóban, nem bántam meg, de örömújongás sincsen. 

A viszonylag egyszerű történet – egy vallásos iskolában a rendfőnöknő (Streep) egy bizonytalan kezdő okaktó (Adams) sugallatára az egyik diák elleni az egészséges mértéknél nagyobb érdeklődéssel vádolja meg az iskola papját (Hoffmann) – átlagosnak mondható rendezéssel és kiemelkedő színészi játékkal párosul, de ez nekem most kevés volt. Ami a pozitívum, hogy végleg elismerem Streep nagyáságát, és végre belátom, hogy Seymour Hoffmann nagyszerű színész, de a filmből sokra nem fogok emlékezni. 

Csak azoknak ajánlom, akik készek 100 percen át szinte csak két színész párbeszédeit hallgatni, s közben egy hűvös árnyalatú, sötét képekkel teli filmet érdeklődéssel végignézni. Nem rossz mozi, de hangulat kell hozzá, a végén pedig azt hiszem sokan fognak bosszankodni. Engem a befejezés sokkal inkább bosszanott, mint elgondolkodtatott.  

5 Oscar – jelölés ide vagy oda, (egyet sem nyert meg), nálam ez csak egy átlagos film. Ennyi.

Hello, Dolly!

A filmtörténet egyik legmeghatóbb jelenete: Dolly Levi (Streisand) áll a Harmonia Gardens lépcsőjén, a szórakozóhely alakalmazottai néma csendben néznek fel imádott törzsvendégükre, aki hosszú idő után először teszi tiszteletét náluk. Aztán a kamera ismét Dollyt mutatja, és megszólal a jólismert dal első taktusa. Csodás jelenet.

Régen megannyiszor láttam a Hello Dollyt, emlékezetembe égett a zseniális mondat: "Horace Vandergelder, maga menjen a maga útján, én is megyek a magáén." Imádom minden percét, a szinkronját, mindent. Tán vagy 10 éve nem láttam, és most hatalmas élmény volt dvd-n, az eredeti szinkronnal megnézni. Mit mondjak még? Alapfilm, még azoknak is, akik a zenés filmeket kevésbé kedvelik.  

Made in Hungária

Kilencéves voltam, amikor a Hungária a Limbó-hintó című dallal Nagydíjat nyert a Táncdalfesztiválon. SzTK keretes, gumisszárú szemüvegem mögül a fekete-fehér Videoton tévénket bámulva egy pillanat alatt beleszerettem a dalba és az együttesbe. Egy-két évre rá kezdtem el műsoros kazettán gyűjteni a zenekra albumait, a Hotel Mentolt, a Rock And Roll Party-t és az Arénát és körülbelül ezidőtájt a Csao Marinát rongyosra hallgatva esetem szerelembe Szikora Robi iránt. Ilyen előtörténet után talán érthető, hogy a Fonyó Gergely által rendezett – a rendező neve a Tibor vagyok, de hódítani akarok és az Idegölő után akár rossz ómen is lehetne - és a Fenyő Miklós életének egyik meghatározó szakaszát bemutató színpadi musical, az azonos című Made in Hungária alapján készült mozifilm már a filmzene első taktusánál a szívembe lopta magát.

A Made in Hungária – s ebben tökéletesen illeszkedik hozzá a 2+1 lemezes extra DVD-kiadás borítója– egy „hologramos” film. Ha innen nézem, nosztalgikus húrók pengenek és megette a fene, hogy nem egy filmtörténei remekmű forog a vásznon, ha onnan nézem, régi Hungária és Jerry Lee Lewis dalokhoz tákolt életrajzi ihletésű, középszerű film. A saját érdekünkben sokkal inkább érdemes innen nézni, elmerülni a nosztalgiában, együtt dúdolni a dalokat,amiknek a szövege a panel-házibulik alatt a szívünk mélyére égett és huszonévek után is kitörölhetetlenül tör elő, és persze, örvendeni, hogy a fiatal tehetségek, különösen a „róla még hallani fogunk” Szabó Kimmel Tamás mellett olyan nagyszerű színészeket láthatunk viszont egy magyar közönségfilmben, mint Hegedűs D. Géza vagy Dunai Tamás.

Kétségkívül felnőtt már pár generáció, akiknek Fenyő Miklós csak hajdanvolt előadó és jelenkori zsűritag, talán ők nem is tudják majd úgy és annak látni ezt a mozit, mint mi „öregek”, akiknek a Hotel Mentol vagy a Csókkirály a „történelmünk”részei. Ami viszont ,gyanítom, biztos, hogy amikor a DVD-lejátszóból felcsendülnek a rock’n’roll dallamai, láb nem marad egyhelyben, legyen a tulajdonosa akárhány éves is...

Szerelmem Szarajevó

Valaki azt mondja: nézt meg, jó film. Nem ígéred, de lehet, hogy belenézel. Meg is felejtkezel róla, késve kapcsolod oda a tévét. Nem baj, csak belenézel, aztán hagyod is, az eleje nélkül megette a fene. De nem vagy mérges, majd adja még a tévé. Vagy kijön dvd-n. Aztán azon kapod magad, hogy ottragadtál és a vége főcímet bámulod, a szemed meg egy kicsit homályos. És még mindig nem vagy mérges, mert az elejéről eltékozolt negyedóra nélkül is olyat kaptál a filmtől, amit már régen nem egyetlen társától sem. Aztán kicsit még hallgatod a dalt a stáblista alatt, bámulod a fekete háttérben úszkáló fehár betűket és arra gondolsz, hogy hol voltál te akkor, mit csináltál te akkor, amikor velük ez történt. És rájössz, hogy akkoriban fel sem fogtad a háborúról szóló tudósítások súlyát, csak a katonákat, a vezéreket láttad, és nem is gondoltál bele, hogy hány millió ember kényleten ilyen körülmények között élni. Vagy valami olyasmit csinálni. Kicsit szégyenkezel, aztán megtörlöd a szemed és örülsz, hogy valaki verbálisan oldalba bökött, hogy ezt a filmet ne hagyd ki.

Köszönöm, Dávid. 

A tartalom: 

Esma egyedül neveli 12 éves lányát Szarajevó Grbavica nevű negyedében. A környék még mindig magán viseli a délszláv háború emlékeit, az emberek még mindig reménykednek abban, hogy halott családtagjaik holtteste egyszer előkerülhet. Az államtól kapott segélyből nehezen tudnak megélni, így Esma kénytelen egy éjszakai bárban munkát vállalni. Az iskolában osztálykirándulást szerveznek, és az asszony feltétlenül össze akarja gyűjteni a pénzt, hogy a gyereke is utazhasson. A kamaszlány nem érti, hogy anyja miért nem kéri ki azt a hivatalos igazolást a hatóságoktól, ami bizonyítja, hogy az apja hősi halált halt a háborúban, hiszen akkor jelképes összeget kellene csak fizetniük. Anya és lánya kapcsolata egyre feszültebbé válik, és Esma nem tarthatja sokáig titokban az igazságot.

/Forrás: filmkatalógus/ 

Az előzetes, magyar felirattal: 

Ellenséges vágyak

Most jutott időm arra, hogy pár gondolatot írjak az Ellenséges vágyakról, most, három héttel azután, hogy láttam. Gondoltam, ennyi idő alatt majdcsak ülepszik az élmény és sokkal magvasabb gondolataim lesznek. De nem így lett. Egészen röviden, címszavakban annyi jut most eszembe a korábban várva-várt moziról, hogy értelmetlenül hosszú, viszont ennek köszönhetően minden egyes jelenete az utolsó levegővételig átgondolt és kidolgozott. Aztán megvillan még bennem egy olyan gondolatfoszlány is, hogy Ang Lee-től megszokott módon a képi világ ismétcsak festői, már-már művi, köszönhetően az operatőri hivatás határait feszegető – s érzéseim szerint olykor-olykor – át is lépő – tájképeknek.  

Nagyjából ez minden, ami megmaradt három hét elteltével, noha ennek dacára kellemes moziélményként gondolok vissza az Ellenséges vágyakra, de nem olyan értelemben, hogy vágynék arra, hogy mihamarabb újranézzem.
Erős közepeske.