A Jane Austen Könyvklub - másodszor

Tegnap Annával, házilag megmoziztuk, én megint, ő előszőr. Nem tudok újat írni, még mindig tetszik.:) /A korábbi írásért katt ide ./

Szerelem és egyéb katasztrófák

Fura borító, fura cím. És egy pokolian jó brit mozi. Ez a Szerelem és egyéb katasztrófák. 

Tény, csakis az tudja ezt a filmet a”pokolian jó” jelzővel illetni, aki szereti a brit filmeket. Aki szereti a néhol kicsit lassabb, néhol kicsit jobban a fantáziánkra építő történetvezetést. Aki nem bánja, hogy nincs sok látványelem, sok klisé, de van sok zseniális verbális poén és kitűnő, minden megnyilvánulásukban hiteles, kevésbé ismert brit szereplők. 

Mert ez a mozi nem hemzseg a nagy nevektől. Számomra a legnagyobb név Catherine Tate , aki noha csak félig-meddig főszereplő, legalább a főszereplőnek kijáró figyelmet vív ki magának alalkításával. S ott vannak a „kis nevek”, a fergetegesen jó karakterek, akiktől hiteles lesz ez a kicsit nehezen induló, de aztán látványosan magára találó film. 

Aki vonakodna megnézni, csakmert nem nagyon hallott róla, ne habozzon, vágjon bele. Csak két fontos kritérium van, aminek feleljen meg: ne legyen nagyon homofób és szeresse a brit mozikat. Ha pedig ne adj’ isten, még az amúgy nem szigetországi Álom luxuskivitelben-t is kedveli, na akkor aztán végképp meg kell néznie! Hogy azt nem ismeri? Majd fogja .... ezután a film után biztosan az lesz majd a követekező filmélménye.

Olyan film a Szerelem és egyéb katasztrófák, amiben Gwyneth Paltrow és Orlando Bloom nem átallottak csupán pár másodperces epizódszerepet eljátszani. Olyan film, ami különleges dramaturgiájával tán kissé megkeveri nézőjét, de idővel minden kitisztul, beindul a sztori s végül újra helyet követel majd magának a dvd-lejátszóban.

Nem a legjobb brit mozi, amit valaha láttam, de méltó a figyelemre. Nagyonis.

Billy Elliot

Ha a Billy Elliot Amerikában készült volna, azt mondanám rá, már megint egy film az Amerikai álom nevű „csodáról”. De mert Nagy-Britannia jegyzi a filmet, kicsit elnézőbb vagyok és azt mondom, már megint egy film, ami alapjaiban hasonlít az Amerikai álom nevű „csodához”.

Félreértés ne essék, nagyon tetszett az 1984-85-ös brit bányászsztrájk idején játszódó történet a fiúról, akinek apja álmát kellett volna élnie, csakhogy az övé teljesen más volt és volt mersze azt beteljesíteni, sőt még a zord apját is maga mellé állítani. Tetszett, mert minden másodpercében brit, tetszett, mert Jamie Bell , az azóta 22 éves gyerekfőszereplő egyszerűen tökéleteset alakít és tetszett, mert mind a zenéi, mind a fotózása hiba nélküli.

Tudom, hogy bennem van a hiba, mert egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a „semmiből-minden” filozófiája irányába bennem rejlő szarkazmustól. Nem erősen, nem mélyen beleégve a lelkembe, de sajnos a Billy Elliot alatt is éreztem a történetben olykor-olykor az említett sablon túlzott jelenlétét.

S van nekem még egy aprónak annyira nem is nevezhető bajom ezzel a mozival, ami talán nagyobb baj is, mint amiről fentebb írtam. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni Billy barátjával, Michael-el. Valahogy az az érzésem, hogy csakis azért került be ő a filmbe, úgy, ahogy bekerült, hogy a rendező megértesse a nézőivel, nem minden balettos fiú meleg, s hogy az ő segítségével mutassa meg Stephen Daldry rendező, hogy lám, ilyen egy meleg kissrác és nézzük meg Billy-t ,na ugye, hogy ő nem ilyen, ergo ő nem meleg, noha a balett jobban érdekli, mint a box. Nem tudok Michael karakterével mit kezdeni, egyszerűen túlontúl erőltetettnek és feleslegesnek érzem.

Mindent egybevetve, a Billy Elliot egy olyan brit mozi, amit –akár többször is – látni kell. Viszont ha a film típusánál maradunk – brit film, falusi élet, kisvárosi élet – akkor ezerszer inkább kell látni az Ízig-vérig Annie Mary-t. Sokkal kevésbé ismert, mint a Billy Elliot, de pont annyival jobb.

Flört a fellegekben

Ha valaki komolyan akarja venni ezt a filmet, az elképesztően nagyot fog csalódni, az impozáns szereplőgárda ellenére is. Ha viszont megpróbáljuk úgy nézni, mintha egy paródia lenne, akkor egész kellemes majdnem másfél órában lesz részünk. Az egyetlen bibi csak az, hogy sajnos az alkotók ezt a filmet nem paródiának szánták ... Ezt tudván viszont elmondhatjuk, egy felületes, a benne szereplő színészek által talán legszívesebben megtagadandó mozi a Flört a fellegekben. (A magyar cím is megér egy misét, köze nincs ahhoz, ami az eredeti és köze nincs a filmhez. De amúgy jó ... )

Ha nekem nem kötődne ehhez a filmszerűséghez személyes élményem és ha nem Gwyneth Paltrow lenne a főszereplő, akiknek még ezt a botlást is meg tudom bocsájtani, akkor az életbe nem vettem volna meg dvd-n ezt filmet. (Hamarosan egyébként újra kiadja a Fórum Hungary)

Egyszóval, Paltrow, Applegate és Myers fanatikusoknak kötelező, csakhogy lássak, a kedvencüknek is voltak rosszabb pillanataik, stewardess-aspiránsoknak alapfilm, mindenki másnak felejtős. Még mielőtt megnézi....

Ezt miért kellett? - Szex és New York, a mozifilm

A nők millió körében önmagát kultusz-sorozattá kinőtt Szex és New York sem kerülhette el a végzetét, négy évvel a hatodik és egyben utolsó évad befejezése után a mozikba került a mozifilm- változat. Azt kell mondjam, sajnos.

Sajnos, mert ez a borzasztóan hosszú, több, mint két órás képhalmaz lerombolta mindazt, amit korábban a 94, egyenként 25 perces epizód felépített. Mert kár lenne tagadni, a Szex és New York sorozat, amióta képernyőn van/volt és amíg képernyőn lesz, ikonokat nevelt /nevel ki magából, olyan nőtípusokat, akiket utánozni, követni lehet, de legalábbis a gondolataikkal azonosulni mindenképpen. /Bár nem mindenkinek, ezt is sietek leszögezni./

A végtelenségig naiv Charlotte, a karrierista Miranda, a nimfomán Samatha és a kapcsolatból- kapcsolatba ugráló Carrie olyan hat évvel ajándékozták meg nézőiket, ami a női lelkekben örökre és kitörölhetetlenül ottragadt és öröklődik tovább generációkon át. Ráadásul, univerzálisan. Mert ahhoz, hogy a sorozatot élvezni tudjuk, nem kellett tudni, ki a fene is Louis Vuiton vagy Manolo Blanik, anélkül és tökéletesen a mienk volt a történet.

És akkor jött a „húzzunk le róla még egy bőrt” materialista ideája és elkészült a mindent leromboló mozifilm. Egy körülbelül és maximum két epizódnyi időre való ötlet és történet felturbózott, s ettől a végtelenségig unalmas életre keltése a Szex és New York mozifilmváltozata. Harmatgyenge sztori, vérszegény poénok, erőltetett történések. Csak egy dolog lett intenzívebb. A Blanik-ok és Vuiton-ok világa. De az intenzív alatt ne tessék feltétlenül ízlésest érteni.

S hogy írhatunk-e egyeltalán jópontot a film címe mellé valamiért is? Töprengenem kell a válaszon. Talán Kim Catrall, alias Samatha napozós monológja az egyetlen, amiért örültem, hogy láttam ezt a mozit. Azon tényleg lehetett jóízűen nevetni.

Kedves Uraim, ne tessék megnézni. Semmiképpen sem. Elég ostobaságot csinálunk mi, nők a való életben, nem kell még a filmvásznon is a női nem hisztérikus és szánalmas viselkedését lesni. Már kettessel kezdődő személyi számú egyedként is ott tartottam, hogy szégyellni kezdtem, hogy nő vagyok. Már ha ilyen egy nő, amilyennek ez a film lefesti.

Hatalmas csalódás a Szex és New York moziváltozata. S a legnagyobb baj az, hogy eztán már a sorozatot sem fogom tudni jószívvel nézni. Kár. Nagy kár.

Once - - - Egyszer

Két évvel ezelőtt, Írországban, 160 ezer dollárból, két kézikamerával és két amatőr főszereplővel született meg a Once című, hát minek is nevezzük, romantikus film? Zenés film? Független film? Nem, legyen inkább csak csudajó film. Azt hiszem, ez a besorolás a legtalálóbb.

A történet egyszerű, semmi mesterséges probléma, semmi felesleges érzelem és műbalhé. A Once letisztultan, egyszerűen mesél egy porszívójavító mellesleg utcazenész srácról és egy virágáruslányról, aki Csehországból költözött Dublinba. És hogy mi a közös bennük? A zene. Elég egyetlen közösen eljátszott dal és máris mindketten tudják, láthatatlan kapocs szövődött közöttük.

Rövid, nagyobb részben zenés mozi a Once. Ha tetszenek a dalok, tetszik a film. Ilyen egyszerű. Márpedig ezek klassz kis dalok – a Falling slowly az év legjobb filmdalaként Oscar-t nyert idén - , igényesen megírt szövegekkel. A film megnézése előtt magukban nemigen tudtam velük mit kedzeni, most, hogy láttam a filmet, nagyon jó őket újra meg újra hallani, érteni, átérezni.

Nincs kifejezetten erős történet, maga az élet van, a csontig hatoló realitás. Mégis zseniális romantikus film a maga egyszerűségével.

Sablon – és klisémentes, értékes alkotás.

A férfi főszereplő, Glen Hansard, mikor átvette az Oscar-t, nagyon találóan azt mondta: Make Art!

Ők megtették.

Trailer:



Az Oscar-díjas dal:



A számomra legkedvesebb dal:

Egy becsületbeli ügy

Az elmúlt időben kevesebb filmre jutott időm, de abból a kevésből éppen tegnap néztem meg a harmadik Rob Reiner filmet. Nem, nem szeretem ennyire a rendezőt, egyszerűen csak így alakította a sors. Hosszú ideje áll már a polcomon az Egy becsületbeli ügy, és mivel tegnap este alapkitétel volt a filmválasztásnál, hogy ismétlő –film legyen, viszont nem vágytam vígjátékra, valahogy erre esett a választás.

Azt hiszem, ez az a film, amit minden alkalommal más szemmel lehet nézni. Minden alkalommal mást ad a nézőnek. Korábban, mikor még tv-ben vagy rongyos vhs-ről láttam, tátott szájjal figyeltem a tacskó ügyvéd és a mindenható ezredes szópárbaját a tárgyalóteremben, elámultam az ügyvéd-csapat oknyomozásán , s a film minden egyes percében feszült tekintettel szorítottam a két megvádolt kiskatonának, hogy végül felmentsék őket és az álmukat, a haditengerészetben való szolgálatot is tovább élhessék.

Sokadszori megnézésre másnak láttam az Egy becsületbeli ügyet. Egy ízig-vérig patrióta propaganda filmnek. Propagandának az eszmék mellett, melyet olyan büszkén véd az Amerikai Egyesült Államok. A hazafiasság mellett, az „amerikainak lenniség „ mellett, az egyenruha becsületének fontossága mellett, és az amerikai álom mellett. Hiszen hogyan is ne lenne hazafias egy olyan mozi, ahol már a főcím alatt ott lobog a csillagos-sávos lobogó, s tulajdonképpen a film teljes egészében jelen van, emlékeztetve a nézőt, a tizenhárom sáv és az ötven csillag fontosságára.

Hogyan is ne lenne patrióta, ha mást sem sugároz, minthogy csoda dolog az amerikai hadsereget, jelesül a haditengerészeret szolgálni, s mily’ hősies feladat odalenn Kubában 50 fokban teljes menetfelszerelésben biztosítani a Haza nyugalmát, hogy annak szorgos népe nyugodtan élhesse hétköznapjait. Tévedés, nem én mondom ezt. Maga Nathan Jessep ezredes szájából hangzanak el ezek a szavak az amúgy zseniális szópárbajban, melyet tanúként a tárgyalóteremben Tom Cruise-zal vív.

Éshát hogyan is ne volna áttetsző az amerikai álom képe, mikor a fiatal ügyvédfiú mást sem tesz, mint megtalálja önmagát, hű próbál maradni apja álmához, hogy a kicsi fia nagy ügyvéd legyen, s lám-lám, nem is amerikai film lenne, ha végül a semmiből a csúcsra nem érne a fiúcska.

Dávid megvívja harcát Góliáttal. Ez az Egy becsületbeli ügy. Egy a Koktél bárosfiújára emlékeztető Cruise-zal, egy zseniális Nicholson-nal és egy céltudatos, ám „én is nőből vagyok” Demi Moore-ral. S bár tulajdonképpen egyszer nézhető a mozi a története miatt, mégis elérte azt hiszem nagyon sokunknál, hogy időről-időre levegyük a polcról és megint látni akarjuk.

Mert magasztos eszmék és patriotizmus ide vagy oda, az Egy becsületbeli ügy zseniálisan jó film, és ebben minden kétséget kizáróan Jack Nicholson-nak óriási szerepe van.

Látni kell és megintcsak látni kell!

Egy gésa emlékiratai

Hosszú halogatás után néztem meg vasárnap ezt a filmet. Valahogy mindig úgy éreztem, ez a mozi nagyon hangulatfüggő. Ha tudtam volna, mennyire nincs igazam!

Mondják, jobb a könyv, sokkal. Biztosan. De tény, annak is megvan a maga előnye, hogy az ember egy ennyire gazdag képi megjelenítésre alkalmas művet filmen lát és nem könyvben olvas. Tudom, tudom, olvasással is megteremthető a képi világ, a képzeletünkkel. Nos, én rábíztam magam az operatőrre és nem csalódtam. Benne. A történetben némileg igen. Erősebb, fordulatosabb történetet vártam.

Igaz, maga az egzotikus helyszín, a nyugati embereknek oly’ ismeretlen világ kétségkívül lebilincseli az embert a több, mint két órás játékidőre. De inkább az és annak megjelenítése, mint az, ami közben – amúgy – történik a filmben.

Ingatom a fejem és nem tudom, nem tudom. Tetszett a misztikussága, tetszett a pazar fényképezés, a kiemelkedően jó 5.1 -es hangkeverés a dvd-n. De nem tetszett a lapos sztori – vagy a nagyon jó sztori lapos találása (lehet, hogy mégis jobb a könyv??)-, nem tetszett a giccses befejezés és nem tetszett a narrációval nagyon drámainak hatni akarás és annak sikertelensége.

A különlegessége miatt mindenképpen újranézendő film az Egy gésa emlékiratai, de csak amiatt.