Szerelem a végzeten

Szakadó eső, álmos vasárnap délután, polcról találomra levett film. Szerelem a végzeten. 

Szögezzük el, kétféle ember létezik: az egyik, aki hisz a New Age és az ezoterika rejtelmeiben, tanaiban és a másik, aki nem. S aztán rögvest tegyük hozzá, vannak a félutasok, az olyanok, akik valaha hittek az Elixír hasábjain található tanok esetleges létjogosultságában vagy legalábbis érdeklődtek a téma iránt, de aztán mára már messze áll tőlük mindez, és a világot már nem a véletlen történések halmazaként élik meg. Az első csoportnak, a „hívőknek” a Szerelem a végzeten igazi kötelező film lesz, azoknak azonban, akik (már nem) veszik egészen komolyan a „minden véletlen” és az”ennek valamiért történnie kellett” tanait, azoknak egy egyszerű, délutáni popcorn mozi lesz csupán ez a nem egészen másfél órás romantikus vígjáték. Akárhogyis van és akármelyik oldalról is nézzük, valóban kellemes szórakozást nyújt majd az egymás útjait egyszer keresztező, de aztán elválni kényszerülő pár története, akik évekkel később mégis egymás keresésére indulnak. Kedves kis csajfilm, dicséretet érdemlően válogatott zenékkel és katasztrófálisan rossz szinkronnal. 

Egynek jó volt. 

Ízlések és pofonok

A tucatremake/tucatfilm biztos receptje:Végy két ismert színészt, a hölgy legyen a férfiak szemének kedves, az úr pedig a hölgyekének. Adj hozzá egy árván maradt gyereket, az összes létező filmes közhelyet, amit ismersz, spékeld meg egy nagy adag kiszámítható fordulattal, majd a tetejét hintsd meg egy halom végtelenül elnyűtt frázissal és kamera-beállítással, és máris kész a garantáltan átlagos, egyszer nézhető tucatmozi. Röviden és velősen ennyit az Ízlések és pofonok című filmről.

Easy virtue

Noel Coward színdarabját még némafilm formájában maga Alfred Hitchcock is feldolgozta már–kimondani is hihetetlen- nyolcvan évvel ezelőtt. A mostani BBC-s feldolgozás, csillagos ötöst érdemlő módon bizonyítja, hogy lehet egy, az 1920-as években játszódó darabot huszonegyedik századi kívánalmak szerint filmre vinni, afféle jut is, marad is alapon, hiszen miközben a történet megőrzi hűségét az eredeti műhöz, addig olyan elemekkel gazdagodik, melyek a mai kor nézőjének szimpátiájára bizton számíthatnak.                                                                                             

A rémísztően egyszerű és tagadhatatlanul brit történet középontjában anyuci pici fia áll,aki konzervaítv – lássuk be, fősznob-értékeket valló vidéki mamájához nem átall beállítani újdonsült – és most jön egyből három rosszpont- másodszor házasodó, amerikai, autóversenyző arájával. Mrs.Imádom az egyetlen fiamat, bár szültem leányokat is, de minek kishíján repülősóért kiállt első döbbenetében, csakhogy őt nem olyan fából faragták, aki egykönnyen hagyja, hogy egyszem fiúcskája csak úgy, holmi nagyvilági amcsi nő kezei között végezze, távol a szülői háztól. Így aztán, noha az újdonsült ara mindent megpróbál megtenni a kedves mama kegyeinek elnyeréséért, elkezdődik az alternatív Rózsák Háborúja, melyet az örömapa szinte némán követ, közben – evidens módon- az ifjú arának szurkolva, akiért nem csak azért lelkesedik annyira, mert végre borsot tört amúgysem imádott neje orra alá, hanem azért is, mert, mint az jól tudjuk, vén kecske, ha csak szemmel is, de szívesen nyalogatja a sót....

A helyzetkomikumokra, angol humorra és szójátékokra építő történtben innentől kedzve állandóan kéznél van a kanál víz, hátha valamilyen csoda folytán sikerül végre a célszemélyt belefojtani, s bár sajnálatos haláleset előbb-utóbb történik, nem kanál vízbe fullás lesz a halálok és nem is a civakdó fehérnépek egyike lesz az áldozat.

A ’Megszoksz vagy megszöksz’ helyzetből, mint ahogyan az várható is, végül nem a verbálisan hajat tépkedő hölgyek kerülnek ki vesztesen, de hogy végül boldog –e a vég, s ha igen, kinek, annak kiderítésére már inkább tessék megnézni a Könnyed erkölcsöket. 

A szereplőgárdának pedig kéretik a mozi végén állva tapsolni, mert mindannyian megérdemlik - Jessica Bielnek tán két extra tapsintást is tessék adni -,hölgyeknek pedig még egy kis kedvcsinálóként annyit, hogy noha ennek a filmnek Colin Firth csak félig-meddig főszereplője, azt akkor is sikerül bizonyítania, hogy hiába a Bridget Jones által vélelmezetten Etonban a seggébe feldugott seprűnyél, még így is olyan tangót tud lejteni, ami a csajok – és pasik?-vonatkozó szerveit nem hagyja érintetlenül. /Gyk:: szem nem marad szárazon, miazmás ... :) /

És akkor most a taps!

Valkűr

Mostanában kijut a mozi- és DVD-nézőknek a náci Németországgal foglakozó filmekból. A felolvasó, a Csíkos pizsamás fiú, a Good és a Valkűr, csak nagyhirtelen néhány cím. Az említett listából ma délután sikerült megnéznem a Valkűrt, amitől, bevallom, tartottam egy kicsit. Valahol olvastam azt a pokolian találó megjegyzést, hogy hiteltelen az, amikor náci katonai egyenruhába öltözött színészek angolul beszélnek. Ha pedig – és ezt már én teszem hozzá- a főszereplő az egyenruha és angol beszéd mellett még vallási nézeteivel és párja – állítólagos- lelki – és fizikai tönkretételével került a /bulvár/lapok címoldalára, akkor bizony joggal aggódhat a mozinéző, hogy képes lesz –e elhinni a hazafias érzelmeket a von Stauffenberg-et alakító Tom Cruise-nak. Nos, jelentem, nem képes. Legalábbis nekem nem sikerült. 

Fura fintora a sorosnak, hogy szinte hibátlanul kivitelezett, történelmileg csaknem százszázalékosan hiteles, kimagasló operatőri munkát felvonultató filmben éppen a főszereplőt alakító színész a leggyengébb láncszem. Egyrészt a már említett hiteltelenség miatt, másrészt pedig azért, mert bár megtehette volna, mindezt nem tudta ellensúlyozni a játékával. Nem volt rossz, nem volt jó. Sótlan volt, ami – lássuk be – kifejezetten negatívum egy hazafitól. 
Ettől eltekintve a Valkűr fényképezése, dramaturgiája, zenei háttere olyan feszültséget képes generálni, amit a történet végének ismeretében is elegendő ahhoz, hogy a nézőt a képernyő elé szögezze. És ez nem könnyű feladat.

A történetről badarság lenne bármit is mondani, internetes oldalak százai elemzik az 1944 júliusi 20-i merényletkísérlet minden mozzanatát. Akár ismerjük őket, akár nem, bizonyosan – paradoxont fogok mondani –élményben lesz részünk, ha megnézzük a Bryan Singer rendezésében készült mozit. Gondosan elkészített életre kelt történelem könyv, picit talán szerencsétlen főszereplő választással. 

A hatásmechanizmus viszont tökéletes. Mert aki nem ül döbbeneten a záró képsorok után, az valamit nagyon nem értett meg. 

Euro Túra

Esküszöm, nem értettem mit esznek az emberek ezen a filmen. Meg voltam róla győződve, hogy valami ordas nagy baromság, aféle büfi-pisi-kaki humorral felvérzetett mozi. Nos, tegnap az utamba sodorta a sors és meg kell mondjam, mostmár minden világos.

Ha kategorizálnom kellene, első lehet, hogy az ugrana be, hogy ez egy amcsi tinikomédia, de irdatlan gyorsan revidiálnám magam és azt mondanám, nem, ez nem egy mezei tinikomédia, és amicsi is csak annyiban, hogy amerikaiak készítették. De a film nagyrésze Európában játszódik, az alapkoncepciója pedig az, hogy néhány európai országot a rájuk jellemző sztereotípiákon keresztül és a négy amcsi fiatal szemén keresztül bemutasson. És annak köszönhetően, hogy baromi találóak lettek a szterotípia-válogatások és nagyon finoman, a sértőtől nagyon messze sikerült őket kezelni, egy szuper kis film kerekedett ki az ötletből.

Ehhez nagyban hozzájárulnak a kiválóan megválogatott zenék, a csattanós poénok, szóval, egy szó, mitn száz, a négy macsi körutazása Európában csillagos ötöst érdemel. Na jó, egy kis hibája van...csak 88 perc az egész.:)

/Ja, és még valami: ez egyik legjobb főcím díjára komolyan esélyes a film kezdete, bár a Zuhanás elejét azért meg sem közelíti... /

A Hercegnő

Olykor bölcs dolog nem várni semmit egy filmtől és nem tájékozódni előtte semmiről, ami vele kapcsolatos. Ezt a tézist látszik igazolni a Keira Knightley főszereplésével készült A hercegnő című kosztümös-romantikus mozi is.A brit színésznő a könyvadaptációk után – Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés – egy életrajzi filmben kapott lehetőséget bizonyítani, hogy a vélt vagy valós táplálkozási problémák és a gyakori kritikák ellenére is megállja a helyét fűzőbe csavarva, hatalmas konttyal a fején, egy 18. századi angol arisztokrata asszonyt megformázva. 

Az 1757-ben született Georgiana Spencer – asszonynevén Georgiana Cavendish - valóban filmvászonra kívánkozó, fordulatos élettörténetéből készült mozi főszereplőjeként Miss Knightley-nek sikerült az, ami – véleményem szerint – a már említett két filmben nem: megmutatta, hogy igenis tud ő, ha akar. Hálás szerep is jutott neki, lássuk be, hiszen egy olyan asszonyt kellett eljátszania, akinek az élete valóban kész regény volt, egy választási kényszerekkel terhelt komoly harc az anyaszerep, a feleségszerep és a szerelem között vívódva, mindezt úgy, hogy közben szenvedélyes szerencsejátékosként és divatikonként – ha szabad ezt a szót használni egy 18. századi úrhölggyel kapcoslatban - tekintett rá a századvég angol arisztokráciája. 

Georgiana Spencer olyan korban élt, amikor a leánygyermek nem számított áldásnak a háznál, s amikor ennek a leánynak annyi jutott osztályrészül, hogy csinos fiatallá serdülve a rangjához méltóan és a családi érdekek kívánalmai szerint megházasodjon, s a neki „rendelt” urat mihamarabb fiúgyermekkel ajándékozza meg. Mindeközben pedig legyen végtelenül lojális, hallgatag és alázatos, valamint viseljen el szó nélkül mindent, amit csak magas rangú ura tenni óhajt vele vagy nélküle. 

A többek közt Anders Thomas Jensen által írt forgatókönyv minden tekintetben megfelel a ma igényeinek, miközben nagyon hűen követi Georgiana, azaz G. életének minden fontos állomását. Éppen ezért, aki valóban élvezni szeretné ezt a fordulatokkal jócskán felvérzetett mozit, az ne olvassa el előre Devonshire Hercegnőjének élettörténetét, hisz’ az életrajz gyakorlatilag ezesetben egy hatalmas spolier, még akkoris, ha a már említett huszonegyedik századira igazítás keretében olyan történelmi hitelességükben megkérdőjelezhető elemek is került a filmbe, mint például egy nő szeret nőt- jelenet.

Egy nem hétköznapi asszony portréjának remek filmre vitele A hercegnő, ami ha a nagynevű elődökkel – Elizabeth – nem is veheti fel a versenyt, előkelő helyet foglal el azon filmek között, amik a brit nemesség szereplőinek életét dolgozzák fel. S tudván, hogy hány és hány különös sorsú arisztokrata koptatta a főúri rezidenciák lépcsőt a ködös Albionban az évszázadok során, biztosak lehetünk benne, hogy G. története nem az utolsó a sorban... 

Harold és Maude

Ha a Keresd a nőt!-ben Cameron Diaz nem emlegeti annyiszor ezt a filmet, azt hiszem, sosem hallok róla. /Számomra/ ismeretlen szereplők, enyhén szólva bizarr témaválasztás ...hát, nem tudom. 

Az 1971-es Harold és Maude egy különös kapcsolat története. Egy pár nap hiján 80 éves hölgy és egy kamaszfiú barátságáról szól. Mindketten magányosak, s úgy tűnik, egymásban talának meg valamit, amit Maude-nak az élet, Haroldnak pedig a családja nem adott meg. 

Maude életvidám (-nak tűnik), Harold depressziós és nemcsak annak tűnik. Az egyetlen módja ugyanis, hogy a családjától minimális figyelmet kicsikarjon az, ha öngyilkosságot színlel. Maude azonban figyel rá, egy addig számára ismeretlen világot mutat neki, ami persze a naív fiú életét és világlátását gyökerestül felforgatja. A két újdonsült barát beleveti magát az életbe, de természetesen jön a váratlan fordulat és aztán szimbólumokkal teli záróképsor - a film legjobb jelenete.

Tudom, hogy megkövülten kellett volna a tévé előtt ülnöm a film végén, de nem ment. Nálam ez a film nem hatott. Inkább idegesített. Arról, hogy az élet szép, hogy ragadd meg minden pillanatát - már megint az a fránya Carpe Diem - már sokkal jobb filmek is születettek. Körökkel jobbak....

Good

A – mondjuk így – Németország történelmével foglalkozó filmekből 2008-2009-ben jócskán kijut a nagyközönségnek, s ráadásul nem egy ezek közül magyar vonatkozással is bír. Itt van mindjárt a haznánkban forgatott Good, a tegnap esti mozi-nem élmény. 

A csábító tartalomleírás és előzetes sokkal többet ígért, mint amit aztán másfél óra elmúltával a film ténylegesen adni tudott. A néző ugyanis joggal várhatott egy olyan mozit, amiben a szerény, már-már naív irodalom professzor csendes”harca” az elkerülhetetlennel szemben, a barátság, a kegyes halál kérdésének mibenléte és sokrétűsége a néző érdeklődését felkeltve és fenntartva szőnek egy mély emberi drámáktól sem mentes,gondosan megszerkesztett és kivitelezett filmet. 

Ehelyett azonban ez a film nem adott másra okot, mint értetlenkedő karszéttárásra. Kidolgozatlan karakterek, egymást gondosan elkerülő történetszálak, le nem csapott nagyon magas labdák a drámaiságot illetően és még hosszasan sorolhatnám a Good hibáit. Olyan az egész mozi, mintha a forgatókönyv vázlata került volna megfilmesítésre, vagyis csak néhány kósza foszlány abból, ami akár egy nagyon értékes alkotás is lehetett volna. Mert a Birodalom által látszat-válasz út elé állított árja író és egy zsidó pszichiáter barátsága az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején, kiegészítve a mellékszálakkal és a kegyes halál témaköre által a Második világháború idején felvethetett etikai kérdésekkel többre lett volna hivatott egy átgondolatlan fércmunkánál. 

Remek alapanyagot elkótyavetyélő, felejthető film.