Valkűr

Mostanában kijut a mozi- és DVD-nézőknek a náci Németországgal foglakozó filmekból. A felolvasó, a Csíkos pizsamás fiú, a Good és a Valkűr, csak nagyhirtelen néhány cím. Az említett listából ma délután sikerült megnéznem a Valkűrt, amitől, bevallom, tartottam egy kicsit. Valahol olvastam azt a pokolian találó megjegyzést, hogy hiteltelen az, amikor náci katonai egyenruhába öltözött színészek angolul beszélnek. Ha pedig – és ezt már én teszem hozzá- a főszereplő az egyenruha és angol beszéd mellett még vallási nézeteivel és párja – állítólagos- lelki – és fizikai tönkretételével került a /bulvár/lapok címoldalára, akkor bizony joggal aggódhat a mozinéző, hogy képes lesz –e elhinni a hazafias érzelmeket a von Stauffenberg-et alakító Tom Cruise-nak. Nos, jelentem, nem képes. Legalábbis nekem nem sikerült. 

Fura fintora a sorosnak, hogy szinte hibátlanul kivitelezett, történelmileg csaknem százszázalékosan hiteles, kimagasló operatőri munkát felvonultató filmben éppen a főszereplőt alakító színész a leggyengébb láncszem. Egyrészt a már említett hiteltelenség miatt, másrészt pedig azért, mert bár megtehette volna, mindezt nem tudta ellensúlyozni a játékával. Nem volt rossz, nem volt jó. Sótlan volt, ami – lássuk be – kifejezetten negatívum egy hazafitól. 
Ettől eltekintve a Valkűr fényképezése, dramaturgiája, zenei háttere olyan feszültséget képes generálni, amit a történet végének ismeretében is elegendő ahhoz, hogy a nézőt a képernyő elé szögezze. És ez nem könnyű feladat.

A történetről badarság lenne bármit is mondani, internetes oldalak százai elemzik az 1944 júliusi 20-i merényletkísérlet minden mozzanatát. Akár ismerjük őket, akár nem, bizonyosan – paradoxont fogok mondani –élményben lesz részünk, ha megnézzük a Bryan Singer rendezésében készült mozit. Gondosan elkészített életre kelt történelem könyv, picit talán szerencsétlen főszereplő választással. 

A hatásmechanizmus viszont tökéletes. Mert aki nem ül döbbeneten a záró képsorok után, az valamit nagyon nem értett meg.