Szeretném már az elején leszögezni, ami itt, most következik, az nem kritika. Csak egy jegyzet, közvetlenül a film megnézése után. Nem fogom és akarom kritikának hívni, mert ezt a mozit nem tudom kritizálni. Ha csomót kellene keresnem a kákán, azt mondanám, hosszú, monumentálisan hosszú. De nem zavaróan. Olyan észrevétlenül beszippant a történet, hogy ripsz-ropsz eltelik a két és fél óra.
Hogy van –e a filmben morális tanulság, nem tudom. Ha akarom van, ha akarom, nincs. Mondhatnám, hogy naná, persze, hiszen a vak is látja, mit akar üzenni David Fincher mozija. Éld az életet, élvezd a pillanatot, ne rágódj azon, ami lesz, szeresd, ami van. De ha nem akarom, nem látom mindezt bele és beérem azzal, hogy megnézem egy ember meséjét, aki „különös körülmények között született” és aki, míg mások öregedtek, egyre fiatalabb lett. Sőt, ha akarom, még a Forrest Gump is felsejlik bennem egy pillanatra a film egy – egy pontján, azt hevesen hessegetem el magamtól, mert bár van egy csekély áthallás, a csekély szó milliószor hangsúlyosabb az áthallás szónál. Úgyhogy ezt felejtsük is el, de gyorsan.
Jelen pillanatban úgy gondolom, nem kérem a tanulságnak látható frázisokat, ha már többnek kell lennie annál, hogy "jó film", akkor hadd említsem meg, hogy mindaz, amin Benjamin lelkiekben keresztül megy és ahogy mindezt kezeli, az olyan példa lehet mindannyiunk előtt, amit sokkal inkább érdemes megfogadni és észbentartani, mint a Carpe Diem eszméjét.
Rendben van ez a film, na. Pitt sokkal jobb, mint remélni mertem volna, Blanchett pedig egyszerűen nagyszerű, kissé hiányolom a nevét az Oscar – jelöltek listájáról.
Nem vág fejbe, nem akar az ember csendben ülni aztán, hogy megnézte, nem rágódik a tanulságon napokig. Szimplán csillagos ötös és puntkum.
/Kicsit később majd, ha ülepedett, tán jön egy "kritikább" szösszenet is./
