2009. február 22., vasárnap

Benjamin Button különös élete


Szeretném már az elején leszögezni, ami itt, most következik, az nem kritika. Csak egy jegyzet, közvetlenül a film megnézése után. Nem fogom és akarom kritikának hívni, mert ezt a mozit nem tudom kritizálni. Ha csomót kellene keresnem a kákán, azt mondanám, hosszú, monumentálisan hosszú. De nem zavaróan. Olyan észrevétlenül beszippant a történet, hogy ripsz-ropsz eltelik a két és fél óra. 

Hogy van –e a filmben morális tanulság, nem tudom. Ha akarom van, ha akarom, nincs. Mondhatnám, hogy naná, persze, hiszen a vak is látja, mit akar üzenni David Fincher mozija. Éld az életet, élvezd a pillanatot, ne rágódj azon, ami lesz, szeresd, ami van. De ha nem akarom, nem látom mindezt bele és beérem azzal, hogy megnézem egy ember meséjét, aki „különös körülmények között született” és aki, míg mások öregedtek, egyre fiatalabb lett. Sőt, ha akarom, még a Forrest Gump is felsejlik bennem egy pillanatra a film egy – egy pontján, azt hevesen hessegetem el magamtól, mert bár van egy csekély áthallás, a csekély szó milliószor hangsúlyosabb az áthallás szónál. Úgyhogy ezt felejtsük is el, de gyorsan. 

Jelen pillanatban úgy gondolom, nem kérem a tanulságnak látható frázisokat, ha már többnek kell lennie annál, hogy "jó film", akkor hadd említsem meg, hogy mindaz, amin Benjamin lelkiekben keresztül megy és ahogy mindezt kezeli, az olyan példa lehet mindannyiunk előtt, amit sokkal inkább érdemes megfogadni és észbentartani, mint a Carpe Diem eszméjét. 

Rendben van ez a film, na. Pitt sokkal jobb, mint remélni mertem volna, Blanchett pedig egyszerűen nagyszerű, kissé hiányolom a nevét az Oscar – jelöltek listájáról. 

Nem vág fejbe, nem akar az ember csendben ülni aztán, hogy megnézte, nem rágódik a tanulságon napokig. Szimplán csillagos ötös és puntkum. 

/Kicsit később majd, ha ülepedett, tán jön egy "kritikább" szösszenet is./

Elcserélt életek


Az idei díjszezonban némileg a háttérben ugyan, de azért ott van a Clint Eastwood által rendezett Elcseerélt életek (Changeling), Angelina Jolie és John Malkovich főszereplésével.

Húztam, halaszottam, hogy megnézzem, hosszú is, gondoltam, Jolie is ... Aztán csak sorra került, megelőzve sokkal jobban várt filmeket. A történet már ismerős volt, eltűnik egy gyerek, az anyja annak rendje és módja szerint hívja a rendőrséget, akik meg is találnak egy gyereket, csakhogy nem az anya elveszett fiát, hanem egy „na, itt egy gyerek, legyél boldog vele” kissárcot. Azonban Collins anyukát nem abból a fából faragták, aki ennyivel beéri – még jó! – és harcot indít a gyerek megtalálásáért és egyben a rendőrség ellen. 

Az Elcserélt életek nem egy elveszett fia után síró anya története, aki – ahogy azt nagyjából egy édesanyától várnánk – naphosszat gubbaszt a fia szobájában és emlékezik, hanem egy előremenkülő, és a végtelen fájdalma által generált erejét a korrupt rendőrség elleni küzdelemnek szentelő asszony kálváriája. Talán egy kicsit hosszasan elmesélve, de – mentéségre szolgáljon a filmnek – töményen-hosszan, vagyis nem üresjáratokkal kitöltve, hanem végig eseménydúsan,a néző figyelmét megkövetelve. 

Színészi játék tekintetében a filmnek nincs főszereplője, Angelina Jolie az Oscar-jelölés ellenére sem az. Elvégezte a zseniális Eastwood mester által rá kiszabott feladatot, de semmi extra, semmi plussz nincs abban, amit látunk tőle. Nem egy nyom nélkül elmúló mozi az Elcserélt életek, de ez csakis a rendezőnek és az általa feszesre szabott történetvezetésnek köszönhető. 

Majdnem tökéletes. Csak ne 144 perc lenne ....  

2009. február 14., szombat

Vicky Cristina Barcelona


'I see no reason to label everything. I am me."

Sokszor hangoztattam már, hogy nem szeretem Woody Allent. Aztán egyszercsak jött egy film, a Match Point, amit – csakmert London –megnéztem, s lám, kéz csattan a homlokon: ez jó! Akkor sokaktól hallottam, hogy az a Woody Allen már nem AZ a Woody Allen, de bánja kánya, nekem akkor ,az , ott tetszett. Mégsem volt elég mindez arra, hogy a Fülest és a Kasszandra álmát meg akarjam nézni. Arra viszont igen, hogy az idei díjszezonban oly’ sokat emlegetett és nem mellesleg Golden Globe-bal is kitüntetett Vicky Cristina Barcelona-t mindenképpen látni akarjam, majd. A „majd” tegnap volt, s ezennel jelentem: „le vagyok vedve a lábamról.” /sicc!/

Ebben a másfél órás moziban ugyanis nekem egyszerűen minden tetszett, az egész film, egyben,úgy, ahogy van. A két legfontosabb és legnézőfogóbb , ha szabad ilyet mondanom, eleme a dramaturgiának a zene és a narráció. Ezektől lesz az egész film feszes és pörgős. A karakterek kidolgozottáságtól és a jellemfejlődésüktől pedig végtelenül érdekes és elgondolkodtató. Igaz, színészi játékban túl sok csodát ezúttal nem lehet várni, de talán ez nem is az a film, ahol kellene. Itt tényleg sokkal fontosabb az, hogy Cristina (Scarlett Johansson) és Vicky (Rebecca Hall) egy Barcelona-ban eltöltött nyár alatt a kapcsolataik és a velük történtek hatására hogyan és mennyire változnak meg. Hogy vajon a mediterrán hangulat, Juan Antonio (Javier Bardem) és Maria Elena (Penelope Cruz) hatására mennyire lesznek képesek merni az addig meg nem élt vágyaikat és álmaikat megélni, s ha megteszik, vajon képesek lesznek –e örökre a megváltozott világukban élni, vagy inkább visszatáncolnak oda, ahol ha boldogság és szabadság nem is, de biztonság mindenképpen vár rájuk.

Szórakoztató, elgondolkodtató és minden mozzanatában átgondolt mozi a Vicky Cristina Barcelona. Hosszas beszélgetések témája lehet majd tán minden egyes karakter életútja és döntései, noha az, hogy ennyire erős a jellemábrázolás egyeltalán nem teszi nyomasztóvá a filmet, mégcsak túlságosan komollyá sem, de annyit elér, hogy beleégjen a nézőbe a mondanivaló, az örök dilemma, a választás az Élj a mának és a Csak óvatosan között. 

Nagyszerű film emberek egymáshoz való viszonyáról, kölcsönhatásokról és hatásokról, elsőrangúan megválogatott zenei betétekkel, meleg tónusú képekkel és-véleményem szerint – hibátlan befejezéssel. Ha még pár ilyet rendez a Mester, esküszöm, Woody Allen – fan leszek!


2009. február 9., hétfő

Hajlakk - 2007


Utólag visszagondolva, nem értem az őrületet, ami ezt a mozit a bemutatójakor, s aztán a DVD-kiadás környékén övezte. Bár talán hozzájárult a tény, hogy remake-ről van szó, és hogy Travolta nőt alakít benne. (az eredetiben, ha jól tudom, Divine játszotta az anyukát.) Node, ettől jó egy mozi? 

Jócskán az örület lecsengése után, az HBO-s bemutató alkalmával néztem meg a - hadd mondjam ezt - musical-filmet, és hatalmasat csalódtam. Nagyjából 80% zene, 20% beszéd, körülbelül öt mondatban összefoglalható történet, ésszerűtlenül belekavart rasszizmus elleni harc....jaj, de sok(k) ez! 

Kérem szépen, nekem a Grease az etalon ebben a műfajban, ahhoz képest - és önmagában nézve is - a  Hajlakk pedig egy soványka - hoppsz, ez a film és a soványság...:) - próbálkozás, aminek a játékideje még a másfél órát sem éri el. Utoljára zenés mű megtekintése közben a Cherbourgi esernyők alatt szenvedtem ennyire.

Travolta maradjon meg Danny-nek, és ne avanzsáljon át holmi "Gagyi-maminak", aki pedig jóféle zenés-tiniset akar nézni, ragaszkodjon a Grease-hez. Mert ez ... felejthető. 

Top Secret


Nem ragozom. Elkaptam a Cinemaxon és nem tudtam abbahagyni. A paródia-filmek alfája és omegája, az abszolút alapfilm, percenkénti, mint percenkénti, másodpercenkétni poénhalommal. 

Mást, mélyet, komolyat a Top Secretről nem lehet. Imádom!