Elcserélt életek

Az idei díjszezonban némileg a háttérben ugyan, de azért ott van a Clint Eastwood által rendezett Elcseerélt életek (Changeling), Angelina Jolie és John Malkovich főszereplésével.

Húztam, halaszottam, hogy megnézzem, hosszú is, gondoltam, Jolie is ... Aztán csak sorra került, megelőzve sokkal jobban várt filmeket. A történet már ismerős volt, eltűnik egy gyerek, az anyja annak rendje és módja szerint hívja a rendőrséget, akik meg is találnak egy gyereket, csakhogy nem az anya elveszett fiát, hanem egy „na, itt egy gyerek, legyél boldog vele” kissárcot. Azonban Collins anyukát nem abból a fából faragták, aki ennyivel beéri – még jó! – és harcot indít a gyerek megtalálásáért és egyben a rendőrség ellen. 

Az Elcserélt életek nem egy elveszett fia után síró anya története, aki – ahogy azt nagyjából egy édesanyától várnánk – naphosszat gubbaszt a fia szobájában és emlékezik, hanem egy előremenkülő, és a végtelen fájdalma által generált erejét a korrupt rendőrség elleni küzdelemnek szentelő asszony kálváriája. Talán egy kicsit hosszasan elmesélve, de – mentéségre szolgáljon a filmnek – töményen-hosszan, vagyis nem üresjáratokkal kitöltve, hanem végig eseménydúsan,a néző figyelmét megkövetelve. 

Színészi játék tekintetében a filmnek nincs főszereplője, Angelina Jolie az Oscar-jelölés ellenére sem az. Elvégezte a zseniális Eastwood mester által rá kiszabott feladatot, de semmi extra, semmi plussz nincs abban, amit látunk tőle. Nem egy nyom nélkül elmúló mozi az Elcserélt életek, de ez csakis a rendezőnek és az általa feszesre szabott történetvezetésnek köszönhető. 

Majdnem tökéletes. Csak ne 144 perc lenne ....