The Social Network

Az ember, aki a billentyűzetedbe adta a lájkolás lehetőségét. Bővebben hamarosan. (?)

Emlékezz rám!

Az utolsó pár percért megéri. Egyébként felejtsd el!

Bővebben hamarosan (?)

Minden vilángol

Vegyes érzelmek, csodás napraforgók. Bővebben hamarosan. (?)

Szerettem másképp is ...

Egy igen jó norvég film. Bővebben hamarosan.(?)

Sas kontra cápa

Az egyik legbájosabb különcfilm.

Bővebben hamarosan.(?)

Szex és New York 2

Mintha  Garfieldet elvinnéd  egy fitness szalonba...

Bővebben hamarosan. (?)

Csereüvegek

Nagyon elvárások, kicsi csalódás. Bővebben hamarosan.(?)

Spancserek

Egy jó kis vígjáték, egyelőre képben. Szövegben hamarosan.(?)

A nyomozó

Ismét egy kiváló magyar film. Bővebben hamarosan.(?)

Prima primavera

Erről csak felsőfokban. Bővebben? Hamarosan?

Élek és szeretek

Az igényes európai filmek kedvelőjeként tán nem meglepő, ha azt mondom, a hazai mozik meglehetősen mostohán bánnak a spanyol filmalkotásokkal, éppen ezért különösen nagy öröm a magamfajtának, hogy augusztus 19-étől a CornerFilm forgalmazásában a mozikba kerül a tavalyi év egyik legsikeresebb spanyol mozija, az Élek és szeretek /Yo, también/, melynek mindkét főszereplője, Lola Dueñas /Volver, Melegkonyha/ és Pablo Pineda kimagasló alakításáért díjat nyert a San Sebastian-i Filmfesztiválon.



A két író-rendező, Antonio Naharro és Álvaro Pastor nehéz feladatra vállalkozott, amikor úgy döntöttek, egy Down-kóros színész főszereplésével - aki egyeltalán nem mellesleg Európa eddig egyetlen Down-szindrómás betege, aki diplomát szerzett- forgatnak közönségfilmet, hovatovább egy nagyon víg játékot. Hiszen akár a már említett betegség, akár más egyéb fogyatékosság középpontba állítása egy egészestés moziban magában rejtheti annak a veszélyét, hogy a könnyed kikapcsolódásra vágyó mozinézők a magukkal hozott vélt vagy valós előítéleteik miatt nem tudják kellően élvezni a filmet. Ugyanakkor mindezt cáfolni látszik az Esőember, vagy a Forrest Gump –illetve megannyi hasonló témájú-film viharos közönségsikere. Amiben azonban az Élek és szeretek ezekől a filmektől jelentősen különbözik, az az,hogy míg Dustin Hoffmann és Tom Hanks „csak” eljátszották a karaktereket, addig Pablo Pineda – és több más szereplő is – ahogy már említettem, valóban Down-kórosak. Talán éppen ez a tény az, ami miatt az Élek és szereteket nézve másodlagossá szelídülhetnek az előítéletek és messze föléjük kerülhet a mozi valós értéke, a szív mélyéről a vászonra kiáltott életszeretet,vagy ha úgy tetszik, a spanyolos temperamentummal az átlagostól eltérő társainktól torkuk szakadtából felénk üvöltött szavak: vegyétek már észre, hogy mi is itt vagyunk és mi is tudunk úgy szeretni, mint ti!


A 34 éves Daniel /Pablo Pineda/ frissdiplomásként egy segélyszervezetnél vállal munkát, ahol első látásra beleszeret a zűrös lelkivilágú és magánéletű Laurába /Lola Dueñas/, aki nem ellenzi Daniel közeledését, ám a kettejük közt kialakuló kapcsolatot környezetük egyeltalán nem nézi jószemmel.


Az Élek és szeretek talán legnagyobb erénye, hogy mer és végtelen természetességgel tud őszintén beszélni egy betegségről, ugyanakkor ahelyett, hogy mindezzel szánalmat ébresztene a nézőkben, észrevétlenül elfogadást generál bennük. Mindeközben pedig óvatosan egyensúlyoz a kőkemény realitás és a „fiú szeret lányt” filmek örök csapdájaként előbukkanó gicss között. Ha valamiért feddni kell a két írót, az éppen ennek az egyensúlynak az olykor a szentimentalizmus irányába való elbillenése, ami nélkül tán hitelesebb tudott volna maradni a történet.


Az Élek és szeretek igazi filmcsemege az igényesen szórakoztató filmek kedvelőinek, és egy hatalmas nagy boldogságigenlés, amiből tanulni nemhogy illik, de egyenesen kell!

Ausztrália

Ez de rossz volt! Bővebben hamarosan. A többi elmaradással együtt ....

Valentin-nap

Bővebben hamarosan.

Van barátod?

Elég csak Patrice Leconte vígjátékának "szlogenjét" elolvasni és rögtön pontosan fogjuk tudni az egész forgatókönyvet, hiszen ha valaki egy vígjátékban arra vállalkozik, hogy 10 nap alatt kerít magának egy legjobb barátot, akkor evidens, hogy ez így is lesz. Az azonban messze nem mindegy, hogyan jut el a történet az ígérettől a megvalósításig.

Nem lehet különöset írni  erről a könnyed délutáni szórakozást ígérő - és azt maximálisan meg is adó - moziról, hiszen éppen olyan, mint sok más francia "habkönnyű". Nem a legmesszemenőbbekig logikus, néhol túlzóan meseszerű, de végül mégis kellemes érzésekkel toljuk félre a popcornos tálat a mozi végén és örülünk, hogy kicsit kikapcsolódhadtunk. Hiába a barátságot több oldalról is körbeszaglászó, komolyat is mondani akaró forgatókönyv, tény, hogy ez a film ahhoz kevés, hogy rögtön a telefon után nyúljunk, miután kivesszük a lemezt a lejátszóból és biztosítsuk szeretett barátainkat arról, hogy mennyire fontosak nekünk. De az biztos, hogy akik szívesen nézték a Best Hollywood által kiadott korábbi francia vígjátékokat - Topmodell a barátnőm, Drágaságom, Egyedül nem megy -, azok a Van barátod?-ban sem fognak csalódni.

Poligamy

Próbálok finoman fogalmazni: borzalmas. Esküszöm, azt hittem, nem bírom végignézni. Világos volt, amit mondani akar, node az "ahogy".. Ne higgyetek a poszternek, ez nagyon nem az, aminek látszik. Egy Csányi mosolyára és sármjára apelláló dögunalmas, vontatott kaotikum, tökéletesen nyilvánvaló és éppen ezért előre borítékolható befejezéssel. Elpazaroltam nyolcvan percet az életemből. Nézhettem volna egy filmet is.

Bizsergés

Három magányos negyvenes nő. Kettő elvált, egy sosem volt férjnél. Egy iskolaigazgató, egy rendőrfelügyelő és egy orvos. És mindhárman egyet akarnak:megtalálni a magány ellenszerét, persze, mindhárman más megoldást tartanának ildomosnak. Röveiden és tömören ennyi a Bizsergés alapszituációja amikor megismerkedünk a hölgyekkel, akik egymás barátságába szorosan kapaszkodva – bár olykor mindent felrúgva – próbálják megtaláni a férfit, akit nekik szánt az ég. Aztán tévedések, melléfogások, igaznak tűnő szerelmek,drámák és a szemekbe könnyeket csaló boldog pillanatok után, immáron messze nem magányosan rájönnek, hogy a legfontosabb dolog az életben a barátság.

Efféle idealista csajfilm a Bizsergés, amit nem is értem, miért nem kapott még Hollywood és konvertált át 21.századi nagyvárosi szingli-sztorivá. Sietve leszögezem, mindez nagyon nem baj. A csodás angol tájakon játszódó sztorit vétek volna betonkockák közé zárni. Ez így jó, ahogy van, és mégha nem is lesz a negyvenes korosztály alapfilmje, biztos vagyok benne, hogy sok a főszereplőkhöz hasonló helyzetben lévő hölgy DVD-lejátszójában lesz gyakori vendég a Bizsergés. Jó vendég lesz.

Svindler

Könnyed szélhámosos. Bővebben hamarosan, a többi elmaradással együtt. De tényleg.

Flammen og Citronen

Dán történelem, nemcsak dánoknak.

Bővebben hamarosan.

Ő még csak tizennégy

Nem szoktam tévében látott filmekről túl gyakran írni ezen a blogon, de most figyelemfelkeltésképpen kivételt teszek, és arra buzdítok mindenkit, ha belefut ebbe a filmbe a tv-műsorban (két hete vetítette a Duna Tv, de nyilván felbukkan még valamelyik adó műsorán), ne hagyja ki! A kritikusok minden idők legjobb svéd ifjúsági filmjének titulálták - jogosan. Csak felsőfokban tudok róla nyilatkozni. Talán később jön kritika is, most egyelőre "csak" egy rendkívüli poszt és egy ajánlás.

Egy lányról

A tény, hogy Nick Hornby ezúttal a diáklányként egy nála majd’ kétszer idősebb szélhámossal szerelembe eső Lynn Barber visszaemlékezéseit dolgozta fel az Egy lányról forgatókönyének megírásához, és hogy ezáltal ismét egy olyan mozi köszön vissza a vászonról, amihez odabiggyeszthető a „megtörtént események alapján” cetli, ezúttal teljesen mellékes. Az Egy lányról ugyanis olyan történet, amihez hasonlót memoárok nélkülis is sokan el tudtak volna mesélni a szerzőnek, feltéve, hogy voltak gimnazista lányok, akik idősebb férifakban vélték meglátni a jövőjük kulcsát. Márpedig – és nem túlzok – tízből úgy hatan biztosan ilyenek vagyunk. Így aztán bátran állíthatjuk, szinte minden középiskolás lánynak van saját története párnába sírt éjszakákról a tiltott – olykor mégis kélyes jóérzéssel megkóstolt - gyümölcsről.



Jenny Mellor története egy picit mégis más. Ugyanis Jenny Mellor szülei vele együtt szerettek bele az életükbe pezsgést hozó csábítóba, s így képtelenek voltak önnön naivságukon átlátva észrevenni, hogy a kislánykájuk a vesztébe rohan. Könnyűszerrel dőltek be David (Peter Sarsgaard) meséinek, melyek hatására Jenny az amorózóval és barátaival végre eljuthatott Oxfordba és Párizsba, de elkölthetett egy vacsorát egy a magafajtának egyébként elérhetetlen étteremben és lecserélhette az unalmas iskolai uniformist a nagyvilági hölgyek kosztümjeire. Természetes volt, hogy a harmincas David mindezt nem merő önzetlenségből kínálja a kamaszlánynak, bár Jennynek nem volt ellenére hálásnak lenni a kényeztetésért. Nyilvánvaló, hogy a vöröstéglás leányiskola, a konzervatív tanári kar a véget nem érő latin fordítások és a langaléta kamasz udvarló végtelenül unalmasnak és szánalmasnak tűnnek, ha azokat valaki Chanel parfümmel befújva a Szajna partjáról nézi. Csakhogy sokszor a parfüm bódító illata és a szerelem ködje úgy elhomályosítják a valóságot, hogy mire valaki felocsúdik, már nem gyereklány többé, de messze nem is felnőtt még, a lélek senkiföldjén egyedül járni pedig tizenhét évesen pokoli nehéz. Jenny Mellornak így aztán magának kellett ráébrednie az értékrendek helyességének mibenlétére és egy életre megtanulnia, hogy a felnőtté válás rögös útját kiskapukon keresztül lerövidíteni nemcsak hogy nem szabad, de nem is lehet.


Ismét egy coming – of –age mozi, ezúttal azonban – éppen a másmilyen szülői hozzáállás miatt – egy teljesen más látószög és mint ilyen, semmi szájbarágás, semmi „tanulj, édes lányom”, csak egy válaszút elé állított – és elengedett kezű – lány, majd a keserű tapasztalat árán megtanult és a nagybetűsbe a hamuba sült pogácsa mellé becsomagolt nagy bölcsesség. Ettől emelkedik ki zsánertársai közül az Egy lányról, bár kétségkívül különössé teszi a tér és az idő is, - a hatvanas évek eleje és London külvárosa-, valamint Lone Scherfig (Olasz nyelv kezdőknek, Wilbur öngyilkos akar lenni) dán rendezőnő dogmafilmeken edződött látásmódja is. És ugyancsak különössé teszi az alakításáért BAFTA-val díjazott Carey Mulligan, aki természetes bájával és egy pazar kontyremekkel végérvényesen a 21.század Audrey Hepburnjévé lépett elő. (És még el sem játszotta a 2012-re tervezett My Fair Lady remake főszerepét, melyet a forgatókönyvíró, Emma Thompson – akivel az Egy lányrólban is együtt szerepelt – neki szánt.)


Ezt a cirka másfélórás tanmesét minden mai tizenhét évesnek megmutatnám. Valószínűleg kisebb részük értene velem egyet abban, hogy noha Jenny fél évszázaddal korábban koptatta az iskolapadot, minden, ami vele ebben a filmben történt, teljességgel hiteles, manapság az msn-szerelemek korában is. Mert az igazságot kinek-kinek saját magának kell megtapasztalnia, majd pedig kicsit idősebb fejjel bölcs tanácsokat osztva azt mormogni az ifjúságnak, hogy ne siettessék a felnőtté válást, hadd jöjjön akkor, amikor jönnie kell és hadd legyen az a pillanat minél később.


Nagyszerű filmélmény a mozinézőknek, megszívlelendő útravaló a mai kor Jennyinek.

Coco Chanel és Igor Sztravinszkij - Egy titkos szerelem története

A szenvedély teremtő ereje. Bővebben hamarosan.

A mennyország kapujában

Láttad az A bakancslistát? Felejtsd el és nézd meg ezt! Bővebben hamarosan!

Testvéred feleségét ... vs Testvérek - Bier vs Sheridan

A tengerentúli filmipar mindigis kiaknázhatatlan forrásként tekintett az európai filmes „nagyhatalmakra”, azt hiszem, mindannyian számos francia, olasz vagy éppenséggel dán filmet tudnánk felsorolni, melyek idővel új köntösbe bújtatva Hollywoodi termékként váltak igazán ismertté. Valószínűleg sokan sietve azt is hozzátennénk, hogy az átformálás az esetek kisebb százalékában tett jót az adott alkotásoknak.

Így van ez Susanne Bier 2006-os Brødre /Testvéred feleségét .../ című számos díjat nyert drámájával is, melynek forgatókönyvét Anders Thomas Jensennel együtt írták és melyből 2009-ben Brothers /Testvérek/ címmel Jim Sheridan /Apám nevében, Amerikában/ készített egy újragondolt verziót. Az afganisztáni háborúba induló hivatásos katona és a börtönből frissen szabadult két testvér történetét a feldolgozás a képi megoldások tekintetében – kameraállás - szinte egy az egyben másolta le a dán verzióról, csakúgy mint számos dialógust. Míg azonban Bier színészei (Connie Nielsen, Ulrich Thomsen, Nicolaj Lie Kaas)bravúrosan használják alakításaikhoz eszközként a csendet,a rendezőnő pedig a hatás növeléséhez a néha zavaróan közeli képeket, addig Sheridan inkább a párbeszédekre és a kimondott szavakra hagyatkozva próbálja ugyanazt az érzést előhívni belőlünk.

A két film között szembetűnő a hangsúlyok eltolása, míg az európai verzióban az egyes emberek drámája áll a központban, addig a remake – érthető okokból-az egyéni drámákat ügyesen, bár zavaróan szájbarágósan helyezi el a (z amerikai) történetben.

 

Sheridan ráadásul kivett néhány a kellő mélység eléréséhez fontos momentumot az eredeti forgatókönyből, máshová pedig feleslegesen túlmagyarázó, giccses dialógusokat illesztett, mintha nem bízna színészei játékának erősségében.

Nem állítom, hogy Bier mozija minden pillanatában tökéletes, talán a sokak számára leginkább kritizálható pontja a különösen a film elején tapasztalható indokolatlanul erős dogma-hatás, ami a zavaróan heves kézikamera mozgásban nyilvánul meg.

A Testvérek /2009/ újabb példája annak, hogy ami szinte hibátlan, azt képtelenség jobbá tenni, illetve annak, hogy a kevesebb lényegesen több. Ezúttal ugyanis – nem először és nem utoljára – az újragondolt verzió vontatottan unalmas lesz mindazok számára, akik láttak az eredetit, azokban azonban, akiknek eddig kimaradt a Testvéred feleségét ..., nagy valószínűséggel komoly gondolatokat fog ébreszteni , melyek akár a híradók Afganisztánról szóló képsorainál is eszükbe jutnak majd. De ha így hat a halovány erejű remake, vajon milyen erővel préselheti a nézők lelkét a fotelbe az európai változat?

Vétek nem azzal kezdeni. Bár nem biztos, hogy aztán még igény és kedv lesz a „modernebb” verzióra....

(Mindez számokban: Testvéred feleségét ... 10/9 – Testvérek 10/3)

Hova lettek Morganék?

...NE akard megtudni! Bővebben hamarosan!

Hajrá, Bliss!

Hamarosan!

(A többi elmaradással együtt.)

Az ifjú Viktória királynő

A hosszú kihagyás után már nem könnyű erről a filmről hitelt érdemlően nyilatkozni. Így úgy döntöttem, majd a DVD-s újranézés után írnék róla hosszabban, bár abban sem vagyok biztos, hogy azon túl, hogy Emily Blunt igazán hiteles királynő ebben a szerepben, mást nagyon el lehet mondnai a sokadik Viktória - Albert filmről. Meglátjuk.

Leap Year - Szökőhév

Úgy tűnik, Hollywood még mindig nem unt rá a „kozmopolita tűsarok kietlen vidékre tipeg”-jellegű filmekre. Az elmúlt évben először Rene Zellwegert láthattuk megküzdeni a tél ürömeivel Minnesotában, majd Sandra Bullcok topánkái hódították meg Alaskát, most pedig itt van Amy Adams, aki már nem éri be az újvilág kies tájaival és egyenesen Írországig – helyebben szólva Walesig utazik – fiút kérni. (És akkor még Morganékról – Hova lettek Morganék? – Hugh Grant, Sarah Jessica Parker -nem is beszéltünk-pedig a tematika passzol a felsorolásba.)

A Szökőhév nemcsak ebben nem tudott eredetit nyújtani, hiszen gyakorlatilag minden egyes elemét láttuk már. Még messzebbre megyek, akár mi magunk is lazán meg tudtuk volna írni az egészet úgy, ahogy van. Csak fel kellett volna hozzá csapni a „Nagy klisé szótárt”és pikk-pakk összedobtuk volna a sztorit. A fura az, hogy ennek ellenére – vagy éppen ezért- mégiscsak tud aktiválódnai a szórakoztás-faktor és a pöttyös könyv-road movie hibrid egészen kellemes kikapcsolódást nyújt, hiába tudjuk már a főcím alatt, hogy mi is lesz a vége. Erre pedig jó esélyünk van, főként ha volt szerencsételnségünk az előzeteshez, hiszen a trailer gyakorlatilag mindent elmond.

Amy Adamsből bámulatos érzékkel varázsoltak Nicole Kidman hasonmást,még a gesztusokat is sikerült egy, az egyben lenyúlni a Moulin Rouge –ból, szegény Matthew Goode meg mintha ott sem lenne a filmben. Talán mert az ő karakterét nem csórták sehonnan...

Jó kis ír muzsika, csodás tájak, ordas közhelyek, mégis kellemes lazulás. Legalább nem kell a körmünket rágni azon, hogy vajh egymáséi lesznek –e a szerelmesek....

A szólista

Ki ne csodálná azokat az embereket, akiknek a sors valamiféle különleges tehetséget adott valamiben, ami más földi halandók számára elérhetetlen, megfoghatatlan csoda? Talán minden efféle „titok” a laikus számára lemegfejthetetlenebbike a zene nyelve. Jómagam mindigis csodáltam azokat, akiknek a kotta nem ákombákom és akik úgy hallgatnak meg egy dalt, hogy közben a szemük előtt máris futnak a mások számára láthatalan mollok és dúrok. A családomban három ilyen zenész is van, így tesközelből volt szerencsém látni azt, amit Joe Wright rendező megtörtént eseményeket feldolgozó filmjének főhőse, Steve Lopez (Robert Downey Jr) láthatott, amikor Nathaniel Ayersre nézett, miközben a hontalan skizofrén zenész Los Angeles utcáin, egy forgalmas alagútban előszőr a kezébe vette az ajándékba kapott csellóját.



Az újságíró Lopez egy véletlennek köszönhette, hogy megismerkedett a nemcsak a betegsége miatt különc zenésszel, akivel rövid idő alatt kialakuló korántsem hétköznapi barátságának epizódjait a Los Angeles Times hasábjain szinte élőben követhették a lap olvasói. És ahogyan az már Amerikában lenni szokott, a történetre felfigyelt a város, Ayers életét akarata ellenére többen próbálták a saját értékrendjük szerint megváltoztatni, ám ha nem vigyáz az ember, a jószándék és a segíteni akarás megszállottsággá válik és éppen az ellenkezőjét eredményezi, mint azt az önmagának konzekvensen jó úton járónak képzelő segítő hiszi.


Steve Lopez és Nathaniel Ayers urak barátsága – az úr szó fontos a történet szempontjából – túlélte a modern Kisherceg mese megpróbáltatásait, sőt végül az újságíró, aki szentül hitte, hogy ő áll a jótévők oldalán, még azt is megtanulta, hogy olykor egy kisiklott életű embertásrunktól is tanulhatunk – sokszor jóval többet, mint hinnénk.


Talán nem véletlen, hogy az A szólista nem jutott el a filmes díjak közelébe sem, ugyanis a kézenfekvően nagyívű történetből egy olykor kifejezetten vontatott és idegesítő mozi született, melyben a hosszabb komolyzenei betétek felüdülésként hatnak, egyszersmind a film legkellemesebb perceit szerzik a nézőknek. Az a fura, hogy tudjuk, mit kellene megtanulnunk a zsurnaliszta és a mentálisan sértült hontalan bizarr viszonyából – fentebb írtam is -, de ez egyszerűen nem sikerül, még a film végén konkrétan megfogalmazott tanulság ellenére sem.


Kétségkívül ez Joe Wright legerőtlenebb alkotása, amit egyszer bőségesen elegendő látni, de a komolyzene minimális szeretete nélkül meg sem szabad próbálni végignézni.

Infómorzsák: Steve Lopez honlapja , interjú Steve Lopezzel és Nathaniel Ayersszel (angolul)

Éjszaka a Földön

Ezúttal hadd maradjak meg egy nem-kritika írásánál, ugyanis ezen a filmen aligha van mit kritizálni a szó szoros értelmében, ahhoz viszont vajmi kevéssé ismerem Jim Jarmusch filmjeit, hogy hosszasabban értekezzek róluk és köztük az Éjszaka a Földönről.

Őszintén, sosem kerestem volna ezt a filmet a boltok polcain vagy az aukciós oldalakon, ha a csajos mozizás keretében Judit nem ezzel a filmmel lep meg minket.  A Párizs, szeretlek! óta szeretem a szkeccsfilm műfaját, úgyhogy ez a mozi is sikerre volt ítélve, ráadásul abban is különleges azontúl, hogy életem első Jarmusch-filmje, hogy most bírtam először elviselni Roberto Benignit, mi több, egyenesen a kedvenc részem volt az, ami gyakorlatilag nem más, mint az ő olaszosan vehemenciával az éjszakába üvöltött monológja.

Így aztán több szempontól úttörő nálam ez a film. A rendező és az olasz színész miatt is. És mert bebizonyította, hogy érdemes néha letérni a mainstream mozik útjáról olyan irányba is, amerre amúgy soha nem indulnánk el, mert kincsek ott is vannak, ahol legkevésbé számítunk rájuk.

Veronica decides to die

Paolo Coelho a mozivásznon. Érdekes és számomra ellentmondásos. Amikor először olvastam Coelho-t, éppen a Veronika meg akar halni című könyvét, ami akkor mégcsak angolul volt elérhető , a brazil író művei hazánkban még nagyon szűk réteg – hadd fogalmazzak így – kiváltáságnak számítottak, jószerivel csak az ezotéria iránt érdeklődők forgatták a regényeit, már amelyikhez akkor már magyarul hozzá lehetett férni., hisz valóságos csoda volt, ha a boltok polcaira került egy új Coelho mű. Sokan talán éppen ezért divatból kezdték el forgatni a Veronikát, az Alkimistát vagy a Tizenegy percet. Mert akkoriban sikk volt a Mestert olvasni. Azóta rengeteg regénye elérhető már idehaza, talán már a sokadik kiadásnál tart mindegyik, és talán a nagy divathullám elvonultával ismét inkább olyanok keresik ezeket a könyveket, akik valóban kellő nyitottsággal rendelkeznek és akikben van némi, akár öntudatlan, hajlandóság arra, hogy az olvasottak hatására másként lássák önmagukat.

Éppen emiatt a misztikusság miatt tartom ellentmondásosnak, hogy a „titok”, amit lapokat forgatva, nyugalomban, kettesben az íróval lehet(ett) csak igazán felfedezni, most popcorn ropogásától hangos mozitermekbe kerül, ahol két köhintés között könnyen elveszhet a valós érték, a valódi mondanivaló. Ugyanakkor értem a szándékot, a célkitűzést, hogy minél több embert próbáljon megérinteni a regényt hűen követő történet és legyen, legalább legyen esély arra, hogy néhányakhoz eljusson az üzenet, arról,hogy az élet minden egyes pillanata egy csoda.

Nyilván nem is vált jegyet olyasvalaki erre a filmre, aki ne olvasta volt a szerző valamelyik művét, vagy éppenséggel ne tartozna a „nyitottak” közé. Mégis ... Én, a nagy mozis is azt mondom, Coelho-t olvasni kell és nem látni.

Veronika története, a lányé, aki minden problémától mentes élete ellenére öngyilkosságot követ el, de túléli azt, ám a szíve olyan mértékben károsodik, hogy csak néhány napja van hátra már, s ezalatt a néhány, gyógykezeléssel töltött nap alatt fedezi fel az önfeledt, boldog élet mibenlétét, olyan történet, ami nem fogja senki életét egyik percről a másikra gyökerestől felforgatni. Ha azonban eléggé nyitottan fogadjuk a gondolatait, idővel – nálam ehhez évek kellettek -, megértjük mindazt, amit meg kell értenünk és valóban képesek leszünk meglátni minden egyes nap minden egyes percében az élet szépségét. De ehhez önmagában Coelho nagyon kevés ....

Mary and Max

Ha azt hallom, gyurma animáció, első körben Cakó Ferenc és két sikersorozata, a Sebaj Tóbiás és a Zénó jutnak eszembe. Csekély ismeret ez egy világszerte ismert és elimsert műfajról, melynek leghíresebb ausztrál képviselője a 2004-ben a Legjobb rövidfilm kategóriában a Harvey Krumpet című rövidfilmért Oscar-díjjal jutalmazott Adam Elliot.

Hat évvel az Oscar után és tíz évvel azután, hogy Elliot befejezte az Unlce(1996), Cousin(1998), és Brother(1999) című rövidfilmekből álló trilógiáját, elkészült az első egész estés mozifilm, a Mary and Max. A részben önéletrajzi ihletésű családi trilógia és az annál jóval kiforrottabb és komplexebb Harvey Krumpet után egyenesen „kellett” követekeznie valami nagyobbnak, valami többnek, valami még összetettebbnek, miután az első négy film(ecske) olyan mértékű fejlődést, eszköztár gyarapodást és ötlettel teliséget mutatott, amit már nem követhetett volna egy újabb 10-20-30 perces kalitkába bezárt alkotás. Minden adott volt arra, hogy megszülessen a Mary and Max.

Az 1976-ban kezdődő és 18 évet felölelő történet egy,a film kezdetekor 8 éves ausztrál kislány, Mary Daisy Dinkle és egy ugyancsak akkor 44 éves, túlsúlyos amerikai ateitsa zsidó, Max Jerry Horowitz levelezésének története, melyet egy narrátor segítségével követhetünk végig. Mary-t és Max-et az elidegenedés, a magány és az elkeseredettség köti össze az irreálisan nagynak tűnő korkülönbség és távolság ellenére, és ami igazán pikáns színezetet az a történetnek, az az, ahogy ők ketten, két különböző életkorú és szociális hátterű ember ugyanazokat a problémákat látják, és egymás számára láttatják. Elliot minden eddigi rövidfilmjének főszereplője a társadalom vagy a családja által mellőzött vagy teljességgel kitaszított figura,mindegyikük mérhetetlenül magányos, és valamilyen betegségben szenved, Harvey Krumpet például Tourette-szindrómás, Max Horowitznak pedig Asperger-szindrómája van, melynek következtében többek közt képtelen az emberek érzéseit az arcukról leolvasni illetve megfelelő emberi kapcsolatokat kialakítani. Az egyetlen nem kényszerű, - tehát nem orvosi – kapcsolata Ivy-hoz, a gyengénlátó szomszédnőjéhez fűzi, aki időnként levest főz Maxnek, problémás látása miatt néha különös levesbetétekkel.

Mary levelei eleinte komoly felfordulást okoznak Max amúgyis zavaros érzelmi világában, de idővel rájön arra, hogy a közben kislányból nagylánnyá cseperedő Mary az egyetlen barátja. A majdnem húsz évet felölelő levélváltás közben mindketten megélik az élet rossz és jó oldalát, gyarapodnak bölcseletekkel – bár Max kényszeres evése miatt inkább kilókkal – és szegényebbek lesznek illúziókkal. A folyamatos változásban egyetlen állandóság van csupán: a örömteli várakozással kinyitott levélszekrény.

Két dolgot szögezzünk le gyorsan. A Mary and Max – ahogy Elliot egyik korábbi filmje sem – nem a depresszív, lelkek sötét bugyrában turkáló alkotás, éppen ellenkezőleg, egy elképesztően humoros film, mind szövegében, mind pedig a képi megoldások terén. Néha az az érzése támad az embernek, miközben nézi, hogy szeretné mondatról mondatra kielemzni, megrágni, annyira kiváló a narráció, aztán pedig szeretné még egyszer megnézni, kockáról kockára, hogy minden egyes képkockát a velejéig kiélvezhessen. (Ahogyan például Ivy szemöldököt fest magának, az egyszerűen zseniális!)

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy a Mary and Max nem egy tucat baratság-film. És nemcsak azért nem, mert a szereplők közel sem egykorúak, hanem azért sem, amilyen nézőpontból a szeretet és az összetartozás kérdését megközelíti. Ezt a két tényezőt előtérbe helyzeve elmondhatjuk, hogy bár a rendező számtalan ötletet felhasznált a korábbi munkáiból – ilyen a szereplők már említett betegsége, az érzelmi és társadalmi problémák és a történeteket vezető narráció -, a Mary and Max lényegesen kiforrottabb az elődeinél, a film bármely aspektusát tekintve.

A tartalmi hasonlóságok mellett a  film képi világa is követi a rendező korábbi alkotásait,a főként fekete-fehér-szürke tónusok mellett azonban a barna és annak árnyalati is megjelennek, sőt fontos szerepet is kapnak a filmben, illetve feltűnik a lángoló vörös szín is, ami a sötét, visszafogott színvilágban a boldogság jelképe, - és egyben Adam Elliot tisztelgése Steven Spielberg Schindler listája című filmje előtt.

Az ausztrál komikus, Barry Humphries által narrált felnőttmesében Max Philip Seymour Hoffman, míg a már nem gyerekkorú Mary Toni Collette hangján szólal meg, de hallhatjuk a filmben Eric Banat is, aki Mary szomszédjának kölcsönzi a hangját.

A tökéletes kohézió elérését gondosan megválasztott zenei betétek segítik,melyek közül talán a legjobban megválasztott a film végefőcím dala , Bert Kaempfert Swinging Safari-ja, ami a történet végének komolyságát már a kezdő taktusaival feloldja, így mielőtt még komoly tanulságokat kezdhetnék leszűrni, mosolyogva pattanunk fel a székből és hagyjuk, hogy átjárjon bennünket az a fantasztikus érzés, hogy barátkozni jó és hogy milyen boldogok lehetünk, hogy mi és a barátaink vagyunk egymásnak.

Mert ahogy Ethel Watts Mumford idézete a film végén emlékeztet rá minket: „Isten adta nekünk rokonainkat, de hála Neki, barátainkat magunk választhatjuk.”

Dupla vagy semmi

Mégsem részletezném. Mert nem akarom szidni azt, ami valaha a top mozit jelentette. Mai szemmel nagyon semmilyen, amximum az Amerikai Álom üt át a képernyőn, más aligha. De sebaj, néha kell egy kis retró. Bár legközelebb ha J.Fox retróra vágyom, maradok a Szenzációs recepciósnál.

Bazi rossz Valantin-nap

Mi történik, ha egy matematikai egyenletek mentén szögmérővel és körzővel megszerkesztett kapcsolati görbék rendszerében tévelygő leányzó találkozik az igazinak látszó férfival? Nos, egy bazi rossz film történik.

Nia Vardalos egyszerűen nem veszi észre, hogy míg színésznőnek néha egészen elviselhető, foragtókönyvírói és rendezői képességeknek igencsak híján van. De mert a lelkesedése sokszorosa az önkritikusságának, fittyet hány a fanyalgókra és bőszen törtet előre filmről-filmre, melynek eredményeképpen nesze nekünk az eddigi legrosszabb Valentin-napot idéző vígjáték az egy kapcsolatban maximum ötször randizni hajlandó Genevieve-ről, aki fennen hangoztatja, hogy ha a szíved-lelked beleadod egy kapcsolatba, akkor abból csak lelkileg megtiporva kerülhetsz ki, ezért egyszerűbb néhány boldog együttlét után még a baj bekövetkezte előtt utilaput kötni a pasi lábára. Evidens módon éppen eme tézis moromolása közben lép be az életébe Greg, akivel aztán a kapcsolat-filozófiai nézeteltérések miatt másfél órán keresztül egyetlen valamire való poén nélkül végigagonizálják a filmet. Ilyen az, amikor egy jó alapötlet nagyon rossz kezekben kezd kibontakozni majd gyorsan felejthető mozgóképpé érni.


Csak elvakult Vardalos-rajongóknak ajánlott.

Gyerekek vagy egyebek

Ajajjaj ... Ez nem jött be. Ritkán mondok ilyet francia filmre, hát most igen. Megnéztem, ha már elkezdtem, volt benne pár vicces pillanat, elismerem, klassz lett a szinkron, okés, de ki is fújt a "mellette" listázása.

A nagy számok törvénye alapján bele kellett már futnom egy nem túl jó francia filmbe. Ez volt az.  Ennyi, jó?

Up In The Air - Egek ura (frissítve!)

2001-ben megjelent egy könyv az Egyesült Államokban, s bár kiválóak voltak az eladási mutatók, a szeptember 11.-i események hatásai lesöpröték az országon repülővel keresztül-kasul utazó üzletemberről szóló regényt a boltok polcairól. Akkortájt a repüléshez nem nagyon társítottak pozitív jelzőket az óceán túlpartján, egy olyan könyv esetében pedig végképp nem, aminek a borítóján üzletemberek repkedtek az égben, majd zuhantak alá égő tűzgolyóként a földbe csapódva. Így már talán érthetőbb, miért kellett nyolc évnek eltelnie ahhoz, hogy Walter Kirn művéből film születhessen, bár a baljós rajz ellenére már 2002-ben többen is fantáziát láttak egy esetleges filmadaptációban, de a forgatókönyv jogai körüli huzavona és a rendező, Jason Reitman egyéb elfoglaltságai miatt (hiszen időközben megrendezte a Köszönjük, hogy rágyújtott és a Juno című mozikat), csak a 2009-2010-es díjszezonban kezdhetett el potyogni a szoboreső az angol címében egy frappáns szójátékot rejtő Egek urára.

Ryan Bingham (George Clooney – Syriana, Mint a kámfor) hivatásos „kirúgóember”, akit beosztottaikkal szembenézni gyáva vezetők alkalmaznak, hogy hideg profizmusával végezze el a piszkos munkát. A repülési mérföldeket megszállottan gyűjtő, kapcsolatok nélküli ember precízen megformált frázisokkal hárítja a távozásra kényszerített ügyfelek olykor szélsőséges reakcióit, majd igazít egyet a nyakkendőjén és máris nagyszámú hallgatóság előtt tart előadást – képtelesen (?) – hátizsákba csomagolt életekről. Az méregdrága öltönybe bújtatott elszigeteltség védőburka azonban gyorsan leomlik, amikor Ryan félúton A-ból B-be összetalálkozik szoknyába bújtatott lelki hasonmásával, Alex-szel (Vera Farmiga – 15 perc hírnév, Halálos hajsza), akivel városról-városra szeretkezve szorosabb kötelekét kezd kialakítani,mint azt valaha is szerette volna. Eközben útitársat és egy kezdetben hiperambiciózus tanoncot is kap maga mellé, a frissdiplomás Natalie (Anna Kendrick – Alkonyat-Újhold) személyében, akinek a Ryannel való utazások során kártyavárként dőlnek össze az egyetem vigyázó falai közt kialakult világmegváltó tervei és álmai, miután szembesül vele, milyen is a valóságban óránként tucatnyi emberrel közölni, hogy attól a perctől kezdve az állása megszűnt létezni. Az American Airlines gépeinek első osztályán és a hotelszobákban Natalie-val és Alex-szel eltöltött idő, mint ahogyan az várható is volt, gyökerestől forgatja fel Ryan Bingham precízen felépített értékrendjét, csúful arculcsapva a mindaddig tökéletesen keményített önhittel rendelkező élmunkást.

Pontosan a leforrázott lelkű profi elbocsájtó maga elé révedő tekintete, majd replikaként gyors vágással a közvetítésével lenullázott egziszetnciájú emberek monológjai azok, ahol – ha előbb nem – végérvényesen nyilvánvalóvá válik a néző számára a történetben rejlő kettős tragédia és a tény, miszerint úgy tűnik, mindent egyszerre nem kérhetünk a sorstól, igaz, a választás jogát sem.

Ha Jason Reitman az eredeti tervek szerint évekkel ezelőtt elkészíti az Egek urát, nem biztos, hogy a világ ugyanígy felkapta volna a fejét az időközben a gazdasági válság következtében fikcióból emberek millióit közvetlenül érintő könyörtelen valósággá való történetre. 2010-ben azonban a filmet 6 Golden Globe-ra és ugyancsak 6 Oscar-díjra jelölték, köztük mindkét alkalommal a Legjobb férfi főszereplő és a Legjobb női mellékszereplő kategóriában – jelölték a filmben testdublőrt használó Vera Farmiga-t és a szerény véleményem szerint nála sokkal inkább díjat érdemlő Anna Kendricket is - , a Golden Globe-on azonban egyetlen nominálást tudott csak díjra váltani (Legjobb forgatókönyv), arra pedig, hogy ennél több elismerést kap-e az Oscar-gálán, - Clooney pályafutásának eddigi legjobb alakításáért nagyon megérdemelné az Arany szobrot - március 7.-ig várnunk kell.

Ami azonban a film időzítésétől, időbeniségétől teljesen független, az két kérdés : vajon a jónak mondott állás és az azzal járó kiváltságok elegendőek-e a teljes, boldog élethez, ha közben az otthonnak nevezett szobát minden városban más kulcs nyitja és az ajtón belépve csak egy „Ne zavarjanak” tábla és egy minibár vár a (haza)betérőre? És vajon a napi rutintól a munka elvesztésével megfosztott emberek el tudnak –e mosolyodni a hó végén kínos kompromisszumok árán beosztott betévőre gondolva, ha egy társ fogja a kezüket?

Azt gondolom, mindkét kérdésre a válasz egyértelmű nem. Ahogy a már említett szójáték az eredeti címben – és a film végén elhangzó második dalban, melyet Kevin Renick a rendezőnek ajánlott - mondja, mindketten a levegőben élnek. Ryan Bingham azért, mert félve az elkötelezettségektől ezt választotta, míg az „áldozatai” azért, mert a sorra csődbe menő vállalatok elbocsájtási hullámai kirántották a lábuk alól a talajt. Így viszont fura módon mindketten egyetlen dolgot szeretnének csak – ki deklarátan, ki pedig önmaga előtt is tagadva -, megtalálni a talajt a lábuk alatt, ki ilyen, ki olyan formában.

Az Egek ura a gazdasági nehézségek után lassan-lassan ébredező amerikai társadalom két hanyatt-homlok ellentétes karakterét ülteti le az íróasztal két oldalára. De bármennyire is tragédia egy ember életében a munkahely elvesztése, korántsem biztos, hogy a moziból kifele jövet az egyébként amatőr, valóban állástalan szereplők által megformált munkanélküliek iránt fogunk nagyobb szánalmat érezni. Talán mert pontosan tudjuk, hogy ha este felnézünk az égre és a csillagok közt észreveszünk egy villogó kis pontot, az nem lesz más, mint az egek ura repülőgépének jelzőfénye.

Sherlock Holmes

Mondok három nevet: Guy Ritchie, Sir Arthur Conan Doyle, Gregory House. Hogy mi bennük a közös? Mi sem evidensebb ennél:Sherlock Holmes.

Nem tudom, szomorkodnom kell-e, hogy ehhez a bizonyos Holmeshoz nekem mindössze egyetlen kapcsolódási pontom van a három említett úriember közül, aki – mondanom sem kell tán – a mogorva House doki, akinek a karakterét nem titkoltan az angol detektív személyiségének határozott figyelembe vételével alakította ki az írói csapat. Egyéb előztes ismeret hiányában azonban aligha várhattam mást, mint egy magának való, morcos, borostás zsenit, akit csakis a rejtélyek megoldása érdekel. És bingo, ezt is kaptam! Az eredeti mű elkötelezett rajongói, csakúgy, mint Guy Ritchie korábbi kultmozijainak tisztelői kórusban fejezték ki nemtetszésüket a huszonegyedik századi Holmes láttán, egy olyan embernek azonban, aki eddig kifejezetten idegenkedett Ritchie filmjeitől és aki egy sor erejéig sem lapozott bele a detekítv-irodalom egyik legnagyobb gyönyszemének tartott regényfolyamba, marad az egyetlen ismerős pont, a kulcsfigura, akit az én előéletemmel nem lehet nem szeretni. Tény, hogy a Holmesból lett Houseból visszatransformálódott Holmes (ez lenne Downey Jr) –mert ne mondja nekem senki, hogy a Ritchie-házban nem nézték a sikersorozatot –haloványabb, mint az orvostudományt hűen szolágló sánta utódja/elődje/, de ahogy az ő személyisége is, úgy hű társának, Watsonnak a karaktere is magánviseli a dokiktól ismerős jegyeket, sőt a kettejük közt tomboló visszafojtott, mégis acéllánc erősségű kémia is erősen hajaz a két gyógyító közti viszonyra.

Nyilván egy magamfajtától mást várni aligha lehet. Én csak itt és csak így tudtam fogást találni a 2010-es év eddigi legintenzívebb moziélményén. De belátom, hogy nincs ez jól így, hiszen a hasonlóságok fürkészése szemellenzőt von a mozivásznat kémlelő szemek elé, és valószínűleg sok mindent nem enged látni, amit objetívabb mozinézők bizonyára észrevesznek.

A szemellenző mögül kikukucskálva annyit azért mindenképpen elmondanék, hogy a díszletetekkel nagyon nem tudtam kibékülni, borzasztóan műnek tűnt minden, az éppen készülő – és a film végén kulcszerepet kapó - Tower-híd láttán egyeltalán nem az jutott eszembe, hogy „Azta, akkor épült a híd, amin vigyorovgva fotózkodtam?”, hanem az, hogy „Vajon ebben mennyi a CGI?”.Egyszóval, London – talán most először közös életünk során – nem tudott ámulatba ejteni. Ahogy a jelentősen túlbonyolított, ám olykor mégis kissé talajtveszett és hiányos történet sem, és bár felettébb komoly megkönnyebbülést hozott a film végén Holmes által elmesélt megfejtés, legalább annyira bosszantott a túlságosan hihetetlen és a jelenkor igényeinek megfelelően populáris téma választása. Bocsánat, hogy ezt mondom, de visszasírtam Hasfelmetsző Jacket, a maga „korhű” borzalmaival.

Összességében – még mindig rajtam van a már említett szemellenző – nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett életem első Guy Ritchie filmje, de azt töredelmesen be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy azért tetszett –e, mert Holmes és Watson helyett rendre House és Wilson jutott eszembe vagy mert tényleg van ebben a moziban valami.

És hogy kicsit visszautaljak az írásban többször említett tézisemre, egyetlen kapcsolódási ponton keresztül tudtam csak látni a filmet. Így csak sejthetem – sok rafinéria persze nem kell hozzá-, hogy Sir Arthur Conan Doyle Holmes-a nem vesz rész durva bunyókban, nem ver péppé bűnözőket és viszonylag ritkán ugrál ki a Parlament ablakán. Hiába no, ez már egy új Holmes, a mi korunkhoz hű Holmes, akit nekem a rákiabált kígyó és béka ellenére is sikerült szeretnem. Azt pedig a következő részig nem elemzem tovább, ígérem, hogy mindennek vajon csakis egy ember –e az oka, az a fránya Greg vagy a komoly gépezet, akit/akiket a jegy- és egyéb bevételek busásan megjutalmaznak majd a filmért, amit sokmilliók akarnak látni majd, egyetlen név miatt, amit még az is ismer, aki valójában soha nem hallott róla: Sherlock Holmes.

Fel!

Azt hiszem,immár hivatalos: a PIXAR filmjei – tisztelet a kivételnek (L’ecsó) – és én nem egymásnak vagyunk termetve. Ezt a keserű konklúziót hozta elő belőlem a Fel!. A magányos, idős léggömb árus, a lepcses szájú ifjú kalandor, a beszélő kutya és a repülő házikó kalandjainak tizedik perce volt az a pont, ahol a felismerés megmásíthatatlanná vált. Mert ahogy sokan mások, az első percekben én is azt hittem, a stúdió megalkotta a valaha volt legjobb animációs filmet. Menetrendszerűen én is elmorzsoltam a kötelező könnycseppet a tizedik perc szomorú katarzisánál, s aztán véget ért a varázs.Csak a teljességgel hétköznapi alapötletre felfűzött átlagos történet maradt, súlytalan karakterekkel, unalmas történettel, egy kézen megszámolható mennyiségű poénnal.

Értem én a mondanivalót, de csak azért, mert a garantáltan nyerő öregember-gyerek-kutya csapatra épít, még nem biztos, hogy tényleg sikerrel tudja hozni a várható hatást. Gyerekmesének sem elég ennek a történetnek a lendülete, nemhogy felnőtt tanmesének. Hiába a mélyértelmű üzenet, ha nem elég inspiráló a köré kerekített történet.

Bármilyen oldalról is nézem, csak egy szerény „egynek jó” lesz a végkövetkeztetésem, mégha ezzel a megjegyzéssel a színes lufikkal átszőtt történetért feltétel nélkül rajongó tömegekkel megyek szembe, akkor is.

Hiszek a megvalósult kis és nagy kalandokban, és hiszek abban, hogy az utolsó cseppjéig meg kell élnünk az élet minden percét. És a (felnőtt)mesékben is hiszek. De ebben nem. Ahhoz ez nagyon kevés.

Rózsaszín sajt

Mitagadás, elég sokáig szagolgattam jobbról is, balról is ezt a fura, rózsaszínű sajtot, mire végre merszem lett beleharapni. Tisztelettel jelentem, finom volt.

Tóth Barnabás első nagyjátékfilmje nemcsak a címével hatott üde színfoltként a 2009-es magyar filmpalettán, hanem teljes valójában is. Az önmaga és fia előtt folyamatos bizonyítási kényszerben tetszelgő és a versenyszellemet jelentős fokban túlértelmező sztár nőgyógyász apa (Bezerédi Zoltán),a szerelemhez, a testiséghez és egyben önmagához utat kereső, de apja által megfelelési kényszerben tartott fiú (Tóth Barnabás) története tényleg ékes példája annak, hogy nem kell ahhoz (sokszor ok nélkül) agyonsztárolt rendezőnek lenni, hogy az ember egy jó kis mozit megalkosson.

A két nyelven – magyaruk és franciául - forgatott és így részben feliratos film az apa-fia kapcsolat és a szex és/vagy szerelem dilemma feszegetésén túl zenei világával is egyedülálló a magyar filmek között, köszönhetően Pirisi Lászlónak, aki a hazánkban talán kevésbé ismert hang drum köré építette fel a film zenei világát. Ez a hatalmas fém UFÓra hasonlító ütős hangszer különlegességével és ámulatba ejtő hangzásával pár taktus után magába boldondítja a hallgatóságot és ezzel együtt a film nézőközönségét is.

Ennek a sajtnak minden összetevője a helyén van, tényleg nagyon ízletes darab. Kóstold meg!

Infó-morzsák: A rendező-főszereplő Tóth Barnabás blogja a filmről werkképekkel és letölthető végefőcím- dallal itt, saját blogja itt, a menüképek a készítő cutpro honlapján itt, a hang drumról pedig angolul bővebben itt.

Egyszerűen bonyolult

Ki ne találkozott volna már a közösségi oldalakon feltett kérdéssel, melyben a regisztráció során az üzemeltetők a családi állapotunkra kíváncsiak. Vannak ott ugyebár egyértelműbb válaszok, úgy, mint a „mezei” házas vagy egyedülálló, de mindig ott van a sejtelmes frázis is: It’s comlicated. Vagyis bonyolult. Aztán képzeljen bele az ember, amit akar.

Ha Nancy Meyers legújabb romkomjának szereplői, Jane (Merly Streep) vagy Jake (Alec Baldwin) regisztrálnának egy ilyen oldalra, nagy valószínűséggel mindketten többszörösen is ezt az opciót választanák. Ők ugyanis noha tíz éve elváltak, Jake újra megnősült, Jane pedig lassan – látszólag – éppen helyretette magában a dolgokat és megtalálta az „újra-szingli lét” jó oldalait, egy családi rendezvénynek köszönhetően váratlanul (?) ismét közel kerülnek egymáshoz, és a közel alatt ezúttal nagyon közelt tessék érteni. Így aztán Jane lesz az a bizonyos harmadik Jake új házasságában, míg az életébe szépen, lassan belépdelő Adam (Steve Martin) a dilemma abszolút forrása az aggszingli mindennapjaiban.

A rendezőnő nem tagadta meg önmagát, pompás lenyomatot készített a Minden végzet nehéz ideológiájáról, így aki szerette Diane Keaton és Jack Nicholson egymásra találásának történetét, az Egyszerűen bonyolultban sem fog csalódni. De, mégis fog. Csak éppen pozitívan, hiszen Meryl Streep energikus, szeretetre méltó figurája korántsem emlékeztet a kissé/hozzá képest savanykás Keaton karakterre.

Alec Baldwin komikusi vénája kicsattan a benne buzgó erőtől, Steve Martin pedig ezúttal ugyan visszafogottabb, mint korábbi kimagaslóan nagyszerű vígjáték szerepeiben (L.A Story, Roxanne), de végre megtudjuk, hogy az őszhajú sztár tud decensen kedves is lenni, nem kell a zúgó tapsért hegyes műorrot ragasztania vagy egy múzeumban görkorira pattannia.

Párbeszédcentrikus, intellektuális verbális humorral fűszerezett moziélmény az Egyszerűen bonyolult, amit egyértelműen kevés egyszer látni.

Az időutazó felesége

Nagy elszántsággal nekiültem és azt gondoltam, na majd én megírom a tutit az azonos című regény alapján készült legújabb időutazós filmről, Az időutazó feleségéről. De gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nő létemre erről a filmről azt a bizonyos nagyon tutit nem fogom tudni megírni, ugyanis bárhonnan is kezdeném el kósoltgatni a filmet, rövid úton bevillana Eric Bana igéző tekintete és a sokra hivatott tuti írás egy szóban csúcsosodna ki:romantika.

Nyilván lehet, lehetne elemezgetni, hogy miért izgalamas egy olyan film, aminek a főhőse jelenből szökken múltba, majd onnan vissza a jelenbe, hogy aztán továbbállhasson a jövőbe. Sőt biztos érdekes lenne – nyilván a tuti jegyében – a közelmúlt időutazásokkal foglalkozó Sandra Bullock filmjeit is górcső alá venni (Ház a tónál, Megérzés), de hadd tekintsek el ettől, és hadd mondjak csak annyit, hogy noha kell egy kis idő, mire az ember tisztában lesz vele, hogy térben és időben éppen merre jár Henry (Bana), amint belerázódunk az idősíkok váltakozásába – és ez tényleg nem tart sokáig -, már csak egyetlen dolog lesz érdekes: a romantika.

Az időutazó felesége az a mozi, ami az én olvasatomban kimeríti ezt a terminust. Nem tudom, a fiúk, férfiak milyennek látnak egy ilyen alkotást, de én és a végtelen idő utazója olyan pillanatban találkoztunk, hogy a nagy tuti-megmondás helyett csak annyi okosság fér ki a billentyűzetemen, ha róla akarok beszélni, hogy el vagyok varázsolva.

Noshát, tuti nincs, viszont a 2009-es év nálam toplistás filmje van. Szerencsére már DVD-n is. Most mondjam azt, hogy .... alapmű? (sicc!)

Örökkön-örökké

2010 első filmje. Persze, véletlenül - ebben, vagyis a vélelten filmnézésben én rettenet jó vagyok.  Január elseje, teljes szellemi nihil, tévé kapcsolgatása, HBO2, Örökkön-örökké. Éppen kezdődött, ottragadtam.

Viszont azóta rájöttem - no, sok ész nem kellett hozzá -, hogy erről a filmről csak annyit lehet írni: a modern Hamupipőke történet. Egyszóval egy mesefilm, szürke és agyilag fáradt napokra. Helyeske ...