Mary and Max

Ha azt hallom, gyurma animáció, első körben Cakó Ferenc és két sikersorozata, a Sebaj Tóbiás és a Zénó jutnak eszembe. Csekély ismeret ez egy világszerte ismert és elimsert műfajról, melynek leghíresebb ausztrál képviselője a 2004-ben a Legjobb rövidfilm kategóriában a Harvey Krumpet című rövidfilmért Oscar-díjjal jutalmazott Adam Elliot.

Hat évvel az Oscar után és tíz évvel azután, hogy Elliot befejezte az Unlce(1996), Cousin(1998), és Brother(1999) című rövidfilmekből álló trilógiáját, elkészült az első egész estés mozifilm, a Mary and Max. A részben önéletrajzi ihletésű családi trilógia és az annál jóval kiforrottabb és komplexebb Harvey Krumpet után egyenesen „kellett” követekeznie valami nagyobbnak, valami többnek, valami még összetettebbnek, miután az első négy film(ecske) olyan mértékű fejlődést, eszköztár gyarapodást és ötlettel teliséget mutatott, amit már nem követhetett volna egy újabb 10-20-30 perces kalitkába bezárt alkotás. Minden adott volt arra, hogy megszülessen a Mary and Max.

Az 1976-ban kezdődő és 18 évet felölelő történet egy,a film kezdetekor 8 éves ausztrál kislány, Mary Daisy Dinkle és egy ugyancsak akkor 44 éves, túlsúlyos amerikai ateitsa zsidó, Max Jerry Horowitz levelezésének története, melyet egy narrátor segítségével követhetünk végig. Mary-t és Max-et az elidegenedés, a magány és az elkeseredettség köti össze az irreálisan nagynak tűnő korkülönbség és távolság ellenére, és ami igazán pikáns színezetet az a történetnek, az az, ahogy ők ketten, két különböző életkorú és szociális hátterű ember ugyanazokat a problémákat látják, és egymás számára láttatják. Elliot minden eddigi rövidfilmjének főszereplője a társadalom vagy a családja által mellőzött vagy teljességgel kitaszított figura,mindegyikük mérhetetlenül magányos, és valamilyen betegségben szenved, Harvey Krumpet például Tourette-szindrómás, Max Horowitznak pedig Asperger-szindrómája van, melynek következtében többek közt képtelen az emberek érzéseit az arcukról leolvasni illetve megfelelő emberi kapcsolatokat kialakítani. Az egyetlen nem kényszerű, - tehát nem orvosi – kapcsolata Ivy-hoz, a gyengénlátó szomszédnőjéhez fűzi, aki időnként levest főz Maxnek, problémás látása miatt néha különös levesbetétekkel.

Mary levelei eleinte komoly felfordulást okoznak Max amúgyis zavaros érzelmi világában, de idővel rájön arra, hogy a közben kislányból nagylánnyá cseperedő Mary az egyetlen barátja. A majdnem húsz évet felölelő levélváltás közben mindketten megélik az élet rossz és jó oldalát, gyarapodnak bölcseletekkel – bár Max kényszeres evése miatt inkább kilókkal – és szegényebbek lesznek illúziókkal. A folyamatos változásban egyetlen állandóság van csupán: a örömteli várakozással kinyitott levélszekrény.

Két dolgot szögezzünk le gyorsan. A Mary and Max – ahogy Elliot egyik korábbi filmje sem – nem a depresszív, lelkek sötét bugyrában turkáló alkotás, éppen ellenkezőleg, egy elképesztően humoros film, mind szövegében, mind pedig a képi megoldások terén. Néha az az érzése támad az embernek, miközben nézi, hogy szeretné mondatról mondatra kielemzni, megrágni, annyira kiváló a narráció, aztán pedig szeretné még egyszer megnézni, kockáról kockára, hogy minden egyes képkockát a velejéig kiélvezhessen. (Ahogyan például Ivy szemöldököt fest magának, az egyszerűen zseniális!)

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy a Mary and Max nem egy tucat baratság-film. És nemcsak azért nem, mert a szereplők közel sem egykorúak, hanem azért sem, amilyen nézőpontból a szeretet és az összetartozás kérdését megközelíti. Ezt a két tényezőt előtérbe helyzeve elmondhatjuk, hogy bár a rendező számtalan ötletet felhasznált a korábbi munkáiból – ilyen a szereplők már említett betegsége, az érzelmi és társadalmi problémák és a történeteket vezető narráció -, a Mary and Max lényegesen kiforrottabb az elődeinél, a film bármely aspektusát tekintve.

A tartalmi hasonlóságok mellett a  film képi világa is követi a rendező korábbi alkotásait,a főként fekete-fehér-szürke tónusok mellett azonban a barna és annak árnyalati is megjelennek, sőt fontos szerepet is kapnak a filmben, illetve feltűnik a lángoló vörös szín is, ami a sötét, visszafogott színvilágban a boldogság jelképe, - és egyben Adam Elliot tisztelgése Steven Spielberg Schindler listája című filmje előtt.

Az ausztrál komikus, Barry Humphries által narrált felnőttmesében Max Philip Seymour Hoffman, míg a már nem gyerekkorú Mary Toni Collette hangján szólal meg, de hallhatjuk a filmben Eric Banat is, aki Mary szomszédjának kölcsönzi a hangját.

A tökéletes kohézió elérését gondosan megválasztott zenei betétek segítik,melyek közül talán a legjobban megválasztott a film végefőcím dala , Bert Kaempfert Swinging Safari-ja, ami a történet végének komolyságát már a kezdő taktusaival feloldja, így mielőtt még komoly tanulságokat kezdhetnék leszűrni, mosolyogva pattanunk fel a székből és hagyjuk, hogy átjárjon bennünket az a fantasztikus érzés, hogy barátkozni jó és hogy milyen boldogok lehetünk, hogy mi és a barátaink vagyunk egymásnak.

Mert ahogy Ethel Watts Mumford idézete a film végén emlékeztet rá minket: „Isten adta nekünk rokonainkat, de hála Neki, barátainkat magunk választhatjuk.”