Dedication

'I've spent my whole life wanting something and doing my very best not to find it. Never even going near the places it might be.'

Kegyes volt hozzám a talán nem is létező véletlen, amikor az utamba sodorta a 2007-es Sundance Festival egyik filmjét, Justin Theroux első rendezését, a Dedication-t. Már a trailer megnézése után tudtam, nagyon fogom szeretni, már akkor érezhető volt, ez a film nem egy szokványos mozi. Igazam lett, valóban nem az.

A történetet vagy valami hasonló mesét már sok képíró elmesélt, hiszen mi szokatlan van abban, hogy két ember kényszer szülte közös munkája kicsit vagy tán nagyon többé érik puszta munkakkapcsolatnál? No igen, valljuk meg, semmi. Csakhogy a Dedication két főszereplője két nem akármilyen ember. A Billy Crudup által megformált főszereplő, Henry Roth cseppet sem mondható hétköznapi srácnak. Mesekönyveket ír, de nem kifejezetten szereti a gyerekeket, egyetlen barátja van, az illusztrátora, Rudy Holt, meglehetősen erősen kényszerbeteg, ami többek közt olyan „apróságokban” nyilvánul ,meg, minthogy nem képes semmit az óramutató járásával megegyező irányban elforgatni, betegesen retteg bizonyos számoktól, s alkalmanként késztetést érez arra, hogy lefeküdjön a földre és mindeféle nehéz tárgyat magára tegyen. És ez messze nem a kényszer-cselekvéseinek teljes listája.Mindemellett felettébb szókimondó, ám szarkasztikus és azt hiszem, összességében embergyűlölő. Valóban csak Rudy-t viseli el maga mellett, őt azonban rajongásig szereti, tán pont úgy, ahogy egy bölcs, idősödő barátot szeretni illik és kell is. A sors azonban elveszi Henry-től Rudy-t, ami akkora törést jelent Henry életében,hogy szerződés ide, szerződés oda, úgy érzi, képtelen megírni egy újabb könyvet. Csakhogy a kiadója hajthatatlan és kerít neki egy másik illusztrátort, a lelketlen anyjától szenvedő és magányos Lucy-t. Henry azonban gyorsan eléri, hogy Lucy ne akarjon vele dolgozni.Nem tesz mást, mint önmagát adja.A kiadó viszont nem adja fel, hiszen neki kell a könyv, mégpedig határidőre. Ígyhát jobb híján összezárja Henry-t és Lucy-t, akiknek három hetük van előállni a kész könyvvel, kerül, amibe kerül .....

Ha csak ennyit tudnék a Dedication-ről, nem feltétlen rohannék megnézni. Csakhogy, ez a mozi nem attól különleges, amit mond, hanem ahogy mondja, azt amit mond.

Egy zseniális és általam eddig soha nem látott dramaturgiai csavarnak köszönhetően Rudy bár meghalt, mindig Henry-vel van, s terelgeti az úton, hogy végre képes legyen megnyílni és teljes szívvel és lélekkel ÉLNI. Ez a különös dramaturgia a film egyik nagy erénye.

S aztán ott van a kiváló forgatókönyv és a tökéleteset alakító színészek, Billy Crudup fürdik ebben a szerepben, s azt kell mondjam, ez érthető is, hiszen az ő karaktere talán a legkidolgozottabb a filmben, a jellemfeljődés pedig, amit megél a film másfél órája alatt, az utolsó gondolatig hibátlanul átgondolt és következetesen felépített.

A másik két kiemelkedő pont a fényképezés és a vele teljes mértékben összhangban lévő zene. A Dedication télen játszódik, ennek megfelelően dominálnak a hideg színek, rengeteg a kékes árnyalat, a fekete és a fehér. Tulajdonképpen szinte végig ez a három alapszíne a filmnek. Mindemellett a külső felvételek csodás tájképeket tárnak elénk, legyen azon a képen egy téli park kopasz fája vagy a kihalt tengerpart. S mindehhez csatlakozik a briliánsan megválogatott zene. A Cashback óta ennyire tökéletes filmzenét nem hallottam, azt pedig, hogy a zene és a képek ilyen tökéletes összhangban legyenek, talán még soha nem láttam.

Számomra, s talán majd más számára is az lesz, rendkívüli filmalkotás a Dedication. Már ma újranézném, pedig tegnap láttam. Bátran állíthatom, az év filmje és a képzeletbeli filmes toplistám első öt helyezettjének biztos tagja, és nem az ötödik....

Minden percében tökéletes. Látni kell!

Harry és Sally

Hosszú ideje kísért már a Harry és Sally, rengeteg jót hallottam róla és ez a sok jó időről-időre olyan érzéssel töltött el, hogy valami remekművet hagytam eddig ki az életemből. Valahogy mindig az volt az érzésem, azok akik látták, szinte meg vannak rökönyödve, hogy „hogyhogy te NEM láttad a Harry és Sally-t”?Tény, 1989-es filmről van szó, tehát alkalmam bőven lett volna rá, hogy megnézzem. Igenám, csakhogy van/volt vele egy kis bibi. Jelesül, hogy rettenetesen ellenszenvesnek tartom Billy Crystal-t. Nem tudom ezen érzésemet észérvekkel alátámasztani, egyszerűen csak nem szeretem őt. Hát ezért halogattam annyi ideig ezt a filmjét, illetve ha jobban belegondolunk, az egyetlen figyelmemre esélyes filmjét. De tegnap megtörtem az ellenállásomat és belevágtam.

Az első meglepetés akkor ért, mikor szembesültem vele, hogy ennek a filmnek is Rob Reiner a rendezője. No, nem mintha meglepő lenne a tény önmagában, csakhát milyenek a véletlenek, legutóbb is Rob Reiner filmet néztem, a Szerelem a Fehér Házban-t. A második rácsodálkozás a szinkronhangoknál következett. Úgy tűnik, a 80-as évek végén minden nagyobb kaliberű rom-kom főszereplőnőjét Tóth Enikő szinkronizálta. Legutóbb a már említett, a Szerelem a Fehér Házban Sydney-jeként volt hozz szerencsém, éshát ki ne emlékezne a szintén a 80-as évek egyik nagy, ha nem a legnagyobb sikerű romantikus filmjére, a Micsoda nő-re,amiben Julia Roberts-nek kölcsönözte a hangját. Ezúttal Meg Ryan magyar hangjaként szólalt meg, meglehetősen nem odaillő módon. Viszont –és ez az egyetlen dolog, amiért én egy Billy Crystal filmet meg tudtam nézni – Rudolf Péter fergetegesen jól szinkronizálta a férfi főszereplő Harry-t /Crystal/.

Nagyjából el is mondtam mindent, ami tetszett. Esetleg még a fényképezés, na jó.... mondjuk, hogy nem voltak rosszak a Central Park-ban készült felvételek. De aztán tényleg : ennyi.

Számomra lerágott csont a téma- lehet-e férfi és nő között barátság, és bevallom őszintén a többniyre párbeszédekre alapuló „beszélgetős” filmekért sem vagyok nagyon oda, márpedig nekem ebben a filmben túl sok volt a két főszereplő közti párbeszéd, túl erős volt a főszál és gyengusz a pár mellékszál.

Elfogadom, hogy ez egy nagyszerű film – másnak. De nekem rettentően unalmas, semmitmondó és kiszámítható volt, alig vártam, hogy vége legyen. Kemény ítélet, de tényleg így érzem.

Nos rendben, lefutottam a kötelező kört, pótoltam egy hiányosságot, megnéztem a nyolcvanas évek végének egyik klasszikusát. Az „emlékét” pedig igyekszem mihamarább az „irattárába” dobni ....

Szerelem a Fehér Házban

Sokszor mondtam már, szeretem az amerikai elnökös filmeket. Legalább valamit, ami amerikai. Megmagyarázni nem tudom, egyszerűen csak szeretem nézni őket. Nem is olyan régen került sorra a Dave és a múlt héten a következő, a Szerelem a Fehér Házban.

Gyanítom, a családi ünnepeken, a „második esti főfilm” műsorsávban a kereskedelmi tévék által nem kevésszer ismételt „ámerikai mesét” szinte mindenki látta már részben vagy egészben. Azt hiszem, ez afféle bármikor bedobható és garantáltan nézőcsalogató film, mert bizonyos időközönként olyan lelkesedéssel tud nekiülni az ember, mintha még sosem látta volna. Pedig mégcsak nem is egy extra jó filmről van szó. Csak – nekem legalábbis – van benne valami.

Talán azért szeretem az elnökös mivolta mellett, mert nincs benne üresjárat, nincsenek felesleges vágóképek, nincsenek a vonósok hadát felvonultató zenei betétek, csak maga a viszonylag szimpla sztori van, teljesen kiszámítható végkifejlettel, egy halom klisével egy lélekben erős, ám érzőszívű elnökről, akiről kiderül, hogy persze, ő is csak emberből van, sok-sok „típus-szereplővel”, köztük Michael J.Fox-szal, mint ifjú titánnal és Martin Sheen-nel, mint bölcs, az elnökét és egyben legjobb barátját mindenben támogató kampányfőnökkel és végül, de cseppet sem utolsó sorban a „jesszusom, ez velem történik?” arckifejezést végig magánviselő lobbistával, Annette Benning-gel.

Mindannyian hozzák a kötelezőt, nincs semmi kiemelkedő egyikük játékában sem, s ahogy írtam, magában a történetben sem. Mégis, jó volt újra látni Andrew Shepherd, az özvegy elnök és Sydney Ellen Wade, a lobbista „lávsztoiját”.

Idétlen - időkig

Hétfői mozi-élmény. Már amennyire élmény. Nem is tudom, vegyesek az érzelmeim. Az eleje zseniális, tényleg tökéletesen megírt, tényleg tele van hatalmas poénokkal. De a közepe táján nagyon leül és kaotikus lesz. Értem én, hogy életfeladatok, meg carpe diem, de valahogy nem áll össze nekem a dolog.

Talán egy újranézésnél.... Nem mondom, hogy nem tetszett, de annyira nem tetszett. Csak egy újabb esélynyire. Majd, egyszer....

27 idegen igen

A „nézünk valami könnyedet” jegyében került elém a 27 idegen igen – szerintem az év(tized)eddigi legidétlenebb magyar címmel bíró vígjátéka. Haj, de ha csak a cím lenne idétlen!

Tény, nem vártam semmit a filmtől, nem is túlzottan ismeretem a történetet, így nem mondhatjuk, hogy a szokásos elvárásaim megölték az élményt. A film ölte meg az élményt. Ennyi klisét és sablont beletuszkolni egyszem filmbe, csakhogy a viszonylag szegényes alapötletből kikerekedjen egy egészestés mozi! Nos, kérem szépen, ez nem semmi!

Folyamatosan az volt az érzésem, hogy ezt is láttam már egy másik filmben, és ezt is láttam már valahol, s be kell valljam, isten igazából egyetlen poén sem tudott mosolyt csalni az arcomra. Egyszerűen azért nem, mert ebben a filmben semmi igazán humoros és semmi eredetiség nincsen.

Elnézést mindenkitől, akinek tetszett, nekem egyszerűen csak uncsi, uncsi, uncsi. Izzadtságszagú, tucat, és felejthető.

Igen, akarom (?) - A kis könnyed francia

Ajánlásra néztem meg az Igen, akarom – ot, amit olyan nagy vehemenciával ajánlottak, hogy meg voltam győződve róla, valami nagyon – nagyszerű vígjátékot fogok látni,no meg persze magamat ismervén tudtam, a francia vígjátékokban nem nagyon szoktam csalódni. Nos, a „nem csalódás” megvolt ezzel a mozival kapcsolatban is. De a vehemenciát már kevésbé sikerült értelmeznem, miután magam is láttam ezt az alig másfél órás, habkönnyű filmet.

Az alapötlet nagyon jó, de pont amennyire jó, annyira kidolgozatlan. Az egyes jelenetek szinte összekötés nélkül követik egymást, folyamatosan azt az érzést hagyva bennünk, hogy valamilyen megfontolásból a film jelentős részét egyszerűen a vágóasztalon felejtették. Pedig ami maradt, az valóban kedves, bájos és nagyon francia.

Sajnos, a történet természetéből adódóan szinte a legelejétől evidens a végkifejlet, de köszönhetően az egy-egy jelenetbe belesűrített mosolyogtató megnyilvánulásoknak,még így sem bánjuk, hogy a film végén semmilyen meglepetés nem fog érni bennünket.

Az Igen, akarom tipikusan az a francia mozi, amit Amerika pár év múlva felfedez magának, tökélyre fejleszti a most még erősen hiányos történetet, felturbózza aktuális toplista vezető dalokkal valamint az álomgyár kedvenc vígjáték-színészeivel és kasszasikert csinál belőle. Azt hiszem, erre ennek a mozinak minden esélye megvan, mert van benne fantázia.

Addig pedig marad nekünk ez a másfél órás francia fércmunka, sokkal nagyobb alaposságért kiáltó alapötlettel.

Reservation Road - Cserbenhagyás

Hadd kezdjem rögtön a végén. Megrázó, hibátlanul kivitelezett, tökéletes mozi! Ez a Cserbenhagyás, Terry George – a Hotel Ruanda rendezőjének és az Apám nevében forgatókönyvírójának- legújabb filmje.

A történet egy szörnyű cserbenhagyásos gázolás utóéletét mutatja be, mindenféle felesleges sallangtól mentesen, anélkül, hogy erkölcsi tanulságokat kényszerítene nézőjére. Realista, őszinte, letisztult.

Két család és főként két édesapa a főszereplők, az egyik apa elkövetett valamit, aminek a következményével egy életen át élnie kell, a másik apa pedig a másodperc tört része alatt veszítette el a kisfiát, csak mert egy sofőr, egy édesapa figyelmetlen volt. Két apa, akiknek az élete soha nem lesz már olyan, mint régen és akiknek úgy kell egymás szemébe nézniük, hogy csak az egyikük tudja, kicsoda is az, aki vele szemben áll. Két család, akik pár utcányira élnek egymástól. Két történetszál, amelyek eleinte ritkábban s aztán gyakrabban összefutnak, végül teljesen összefonódnak és egymásba olvadva élik meg a befejezést.

Mindehhez kifogásolhatatlan színészi játékok , tökéletes alapossággal megírt történetvezetés, - amely az utolsó pillanatig nyitva hagyja a befejezés kérdését, így tartván fenn a néző érdeklődését a film legvégéig - , és az azt kiteljesítő, professzionális zenei aláfestés, Mark Isham alkotásaként. Ez a Reservation Road.

Egy igazi remekmű, amiről talán idővel többet tudok majd írni. Egyelőre, kicsivel azután, hogy láttam, még hat. Nagyon hat.

Számomra eddig a 2008-as év legjobb filmje.

Good bye Lenin!

A május elsejei retró-mozi. Nem tudatosan, csak így alakult.

Nem is tudom .... Valahogy többet vártam tőle. Magától az alapötlettől. A film kb első kétharmada valóban olyan volt, amilyennek hittem, hogy lesz, de a vége nagyon nem tetszett. Nem is tudom, mit vártam, de mintha némi hiányérzet maradt volna bennem.

Negatívum még - mégha nagyon szubjektív negatívum is - , hogy a főszereplő anyának Kútvölgyi Erzsébet volt a magyar hangja, akit én nagyon, de nagyon - nagyon nem szeretek. Ha újranézésre kerül a sor, csakis német hanggal és felirattal fogom megnézni. Ami nálam nagy szó, nem lévén a német nyelv nagy barátja.

Összességében olyan gyenge négyeske nálam a Good Bye Lenin, de azt hiszem eredeti hanggal meglesz a gyenge ötöske is, még a csalódást keltő befejezés ellenére is.