Gyerekek vagy egyebek

Ajajjaj ... Ez nem jött be. Ritkán mondok ilyet francia filmre, hát most igen. Megnéztem, ha már elkezdtem, volt benne pár vicces pillanat, elismerem, klassz lett a szinkron, okés, de ki is fújt a "mellette" listázása.

A nagy számok törvénye alapján bele kellett már futnom egy nem túl jó francia filmbe. Ez volt az.  Ennyi, jó?

Up In The Air - Egek ura (frissítve!)

2001-ben megjelent egy könyv az Egyesült Államokban, s bár kiválóak voltak az eladási mutatók, a szeptember 11.-i események hatásai lesöpröték az országon repülővel keresztül-kasul utazó üzletemberről szóló regényt a boltok polcairól. Akkortájt a repüléshez nem nagyon társítottak pozitív jelzőket az óceán túlpartján, egy olyan könyv esetében pedig végképp nem, aminek a borítóján üzletemberek repkedtek az égben, majd zuhantak alá égő tűzgolyóként a földbe csapódva. Így már talán érthetőbb, miért kellett nyolc évnek eltelnie ahhoz, hogy Walter Kirn művéből film születhessen, bár a baljós rajz ellenére már 2002-ben többen is fantáziát láttak egy esetleges filmadaptációban, de a forgatókönyv jogai körüli huzavona és a rendező, Jason Reitman egyéb elfoglaltságai miatt (hiszen időközben megrendezte a Köszönjük, hogy rágyújtott és a Juno című mozikat), csak a 2009-2010-es díjszezonban kezdhetett el potyogni a szoboreső az angol címében egy frappáns szójátékot rejtő Egek urára.

Ryan Bingham (George Clooney – Syriana, Mint a kámfor) hivatásos „kirúgóember”, akit beosztottaikkal szembenézni gyáva vezetők alkalmaznak, hogy hideg profizmusával végezze el a piszkos munkát. A repülési mérföldeket megszállottan gyűjtő, kapcsolatok nélküli ember precízen megformált frázisokkal hárítja a távozásra kényszerített ügyfelek olykor szélsőséges reakcióit, majd igazít egyet a nyakkendőjén és máris nagyszámú hallgatóság előtt tart előadást – képtelesen (?) – hátizsákba csomagolt életekről. Az méregdrága öltönybe bújtatott elszigeteltség védőburka azonban gyorsan leomlik, amikor Ryan félúton A-ból B-be összetalálkozik szoknyába bújtatott lelki hasonmásával, Alex-szel (Vera Farmiga – 15 perc hírnév, Halálos hajsza), akivel városról-városra szeretkezve szorosabb kötelekét kezd kialakítani,mint azt valaha is szerette volna. Eközben útitársat és egy kezdetben hiperambiciózus tanoncot is kap maga mellé, a frissdiplomás Natalie (Anna Kendrick – Alkonyat-Újhold) személyében, akinek a Ryannel való utazások során kártyavárként dőlnek össze az egyetem vigyázó falai közt kialakult világmegváltó tervei és álmai, miután szembesül vele, milyen is a valóságban óránként tucatnyi emberrel közölni, hogy attól a perctől kezdve az állása megszűnt létezni. Az American Airlines gépeinek első osztályán és a hotelszobákban Natalie-val és Alex-szel eltöltött idő, mint ahogyan az várható is volt, gyökerestől forgatja fel Ryan Bingham precízen felépített értékrendjét, csúful arculcsapva a mindaddig tökéletesen keményített önhittel rendelkező élmunkást.

Pontosan a leforrázott lelkű profi elbocsájtó maga elé révedő tekintete, majd replikaként gyors vágással a közvetítésével lenullázott egziszetnciájú emberek monológjai azok, ahol – ha előbb nem – végérvényesen nyilvánvalóvá válik a néző számára a történetben rejlő kettős tragédia és a tény, miszerint úgy tűnik, mindent egyszerre nem kérhetünk a sorstól, igaz, a választás jogát sem.

Ha Jason Reitman az eredeti tervek szerint évekkel ezelőtt elkészíti az Egek urát, nem biztos, hogy a világ ugyanígy felkapta volna a fejét az időközben a gazdasági válság következtében fikcióból emberek millióit közvetlenül érintő könyörtelen valósággá való történetre. 2010-ben azonban a filmet 6 Golden Globe-ra és ugyancsak 6 Oscar-díjra jelölték, köztük mindkét alkalommal a Legjobb férfi főszereplő és a Legjobb női mellékszereplő kategóriában – jelölték a filmben testdublőrt használó Vera Farmiga-t és a szerény véleményem szerint nála sokkal inkább díjat érdemlő Anna Kendricket is - , a Golden Globe-on azonban egyetlen nominálást tudott csak díjra váltani (Legjobb forgatókönyv), arra pedig, hogy ennél több elismerést kap-e az Oscar-gálán, - Clooney pályafutásának eddigi legjobb alakításáért nagyon megérdemelné az Arany szobrot - március 7.-ig várnunk kell.

Ami azonban a film időzítésétől, időbeniségétől teljesen független, az két kérdés : vajon a jónak mondott állás és az azzal járó kiváltságok elegendőek-e a teljes, boldog élethez, ha közben az otthonnak nevezett szobát minden városban más kulcs nyitja és az ajtón belépve csak egy „Ne zavarjanak” tábla és egy minibár vár a (haza)betérőre? És vajon a napi rutintól a munka elvesztésével megfosztott emberek el tudnak –e mosolyodni a hó végén kínos kompromisszumok árán beosztott betévőre gondolva, ha egy társ fogja a kezüket?

Azt gondolom, mindkét kérdésre a válasz egyértelmű nem. Ahogy a már említett szójáték az eredeti címben – és a film végén elhangzó második dalban, melyet Kevin Renick a rendezőnek ajánlott - mondja, mindketten a levegőben élnek. Ryan Bingham azért, mert félve az elkötelezettségektől ezt választotta, míg az „áldozatai” azért, mert a sorra csődbe menő vállalatok elbocsájtási hullámai kirántották a lábuk alól a talajt. Így viszont fura módon mindketten egyetlen dolgot szeretnének csak – ki deklarátan, ki pedig önmaga előtt is tagadva -, megtalálni a talajt a lábuk alatt, ki ilyen, ki olyan formában.

Az Egek ura a gazdasági nehézségek után lassan-lassan ébredező amerikai társadalom két hanyatt-homlok ellentétes karakterét ülteti le az íróasztal két oldalára. De bármennyire is tragédia egy ember életében a munkahely elvesztése, korántsem biztos, hogy a moziból kifele jövet az egyébként amatőr, valóban állástalan szereplők által megformált munkanélküliek iránt fogunk nagyobb szánalmat érezni. Talán mert pontosan tudjuk, hogy ha este felnézünk az égre és a csillagok közt észreveszünk egy villogó kis pontot, az nem lesz más, mint az egek ura repülőgépének jelzőfénye.

Sherlock Holmes

Mondok három nevet: Guy Ritchie, Sir Arthur Conan Doyle, Gregory House. Hogy mi bennük a közös? Mi sem evidensebb ennél:Sherlock Holmes.

Nem tudom, szomorkodnom kell-e, hogy ehhez a bizonyos Holmeshoz nekem mindössze egyetlen kapcsolódási pontom van a három említett úriember közül, aki – mondanom sem kell tán – a mogorva House doki, akinek a karakterét nem titkoltan az angol detektív személyiségének határozott figyelembe vételével alakította ki az írói csapat. Egyéb előztes ismeret hiányában azonban aligha várhattam mást, mint egy magának való, morcos, borostás zsenit, akit csakis a rejtélyek megoldása érdekel. És bingo, ezt is kaptam! Az eredeti mű elkötelezett rajongói, csakúgy, mint Guy Ritchie korábbi kultmozijainak tisztelői kórusban fejezték ki nemtetszésüket a huszonegyedik századi Holmes láttán, egy olyan embernek azonban, aki eddig kifejezetten idegenkedett Ritchie filmjeitől és aki egy sor erejéig sem lapozott bele a detekítv-irodalom egyik legnagyobb gyönyszemének tartott regényfolyamba, marad az egyetlen ismerős pont, a kulcsfigura, akit az én előéletemmel nem lehet nem szeretni. Tény, hogy a Holmesból lett Houseból visszatransformálódott Holmes (ez lenne Downey Jr) –mert ne mondja nekem senki, hogy a Ritchie-házban nem nézték a sikersorozatot –haloványabb, mint az orvostudományt hűen szolágló sánta utódja/elődje/, de ahogy az ő személyisége is, úgy hű társának, Watsonnak a karaktere is magánviseli a dokiktól ismerős jegyeket, sőt a kettejük közt tomboló visszafojtott, mégis acéllánc erősségű kémia is erősen hajaz a két gyógyító közti viszonyra.

Nyilván egy magamfajtától mást várni aligha lehet. Én csak itt és csak így tudtam fogást találni a 2010-es év eddigi legintenzívebb moziélményén. De belátom, hogy nincs ez jól így, hiszen a hasonlóságok fürkészése szemellenzőt von a mozivásznat kémlelő szemek elé, és valószínűleg sok mindent nem enged látni, amit objetívabb mozinézők bizonyára észrevesznek.

A szemellenző mögül kikukucskálva annyit azért mindenképpen elmondanék, hogy a díszletetekkel nagyon nem tudtam kibékülni, borzasztóan műnek tűnt minden, az éppen készülő – és a film végén kulcszerepet kapó - Tower-híd láttán egyeltalán nem az jutott eszembe, hogy „Azta, akkor épült a híd, amin vigyorovgva fotózkodtam?”, hanem az, hogy „Vajon ebben mennyi a CGI?”.Egyszóval, London – talán most először közös életünk során – nem tudott ámulatba ejteni. Ahogy a jelentősen túlbonyolított, ám olykor mégis kissé talajtveszett és hiányos történet sem, és bár felettébb komoly megkönnyebbülést hozott a film végén Holmes által elmesélt megfejtés, legalább annyira bosszantott a túlságosan hihetetlen és a jelenkor igényeinek megfelelően populáris téma választása. Bocsánat, hogy ezt mondom, de visszasírtam Hasfelmetsző Jacket, a maga „korhű” borzalmaival.

Összességében – még mindig rajtam van a már említett szemellenző – nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett életem első Guy Ritchie filmje, de azt töredelmesen be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy azért tetszett –e, mert Holmes és Watson helyett rendre House és Wilson jutott eszembe vagy mert tényleg van ebben a moziban valami.

És hogy kicsit visszautaljak az írásban többször említett tézisemre, egyetlen kapcsolódási ponton keresztül tudtam csak látni a filmet. Így csak sejthetem – sok rafinéria persze nem kell hozzá-, hogy Sir Arthur Conan Doyle Holmes-a nem vesz rész durva bunyókban, nem ver péppé bűnözőket és viszonylag ritkán ugrál ki a Parlament ablakán. Hiába no, ez már egy új Holmes, a mi korunkhoz hű Holmes, akit nekem a rákiabált kígyó és béka ellenére is sikerült szeretnem. Azt pedig a következő részig nem elemzem tovább, ígérem, hogy mindennek vajon csakis egy ember –e az oka, az a fránya Greg vagy a komoly gépezet, akit/akiket a jegy- és egyéb bevételek busásan megjutalmaznak majd a filmért, amit sokmilliók akarnak látni majd, egyetlen név miatt, amit még az is ismer, aki valójában soha nem hallott róla: Sherlock Holmes.

Fel!

Azt hiszem,immár hivatalos: a PIXAR filmjei – tisztelet a kivételnek (L’ecsó) – és én nem egymásnak vagyunk termetve. Ezt a keserű konklúziót hozta elő belőlem a Fel!. A magányos, idős léggömb árus, a lepcses szájú ifjú kalandor, a beszélő kutya és a repülő házikó kalandjainak tizedik perce volt az a pont, ahol a felismerés megmásíthatatlanná vált. Mert ahogy sokan mások, az első percekben én is azt hittem, a stúdió megalkotta a valaha volt legjobb animációs filmet. Menetrendszerűen én is elmorzsoltam a kötelező könnycseppet a tizedik perc szomorú katarzisánál, s aztán véget ért a varázs.Csak a teljességgel hétköznapi alapötletre felfűzött átlagos történet maradt, súlytalan karakterekkel, unalmas történettel, egy kézen megszámolható mennyiségű poénnal.

Értem én a mondanivalót, de csak azért, mert a garantáltan nyerő öregember-gyerek-kutya csapatra épít, még nem biztos, hogy tényleg sikerrel tudja hozni a várható hatást. Gyerekmesének sem elég ennek a történetnek a lendülete, nemhogy felnőtt tanmesének. Hiába a mélyértelmű üzenet, ha nem elég inspiráló a köré kerekített történet.

Bármilyen oldalról is nézem, csak egy szerény „egynek jó” lesz a végkövetkeztetésem, mégha ezzel a megjegyzéssel a színes lufikkal átszőtt történetért feltétel nélkül rajongó tömegekkel megyek szembe, akkor is.

Hiszek a megvalósult kis és nagy kalandokban, és hiszek abban, hogy az utolsó cseppjéig meg kell élnünk az élet minden percét. És a (felnőtt)mesékben is hiszek. De ebben nem. Ahhoz ez nagyon kevés.

Rózsaszín sajt

Mitagadás, elég sokáig szagolgattam jobbról is, balról is ezt a fura, rózsaszínű sajtot, mire végre merszem lett beleharapni. Tisztelettel jelentem, finom volt.

Tóth Barnabás első nagyjátékfilmje nemcsak a címével hatott üde színfoltként a 2009-es magyar filmpalettán, hanem teljes valójában is. Az önmaga és fia előtt folyamatos bizonyítási kényszerben tetszelgő és a versenyszellemet jelentős fokban túlértelmező sztár nőgyógyász apa (Bezerédi Zoltán),a szerelemhez, a testiséghez és egyben önmagához utat kereső, de apja által megfelelési kényszerben tartott fiú (Tóth Barnabás) története tényleg ékes példája annak, hogy nem kell ahhoz (sokszor ok nélkül) agyonsztárolt rendezőnek lenni, hogy az ember egy jó kis mozit megalkosson.

A két nyelven – magyaruk és franciául - forgatott és így részben feliratos film az apa-fia kapcsolat és a szex és/vagy szerelem dilemma feszegetésén túl zenei világával is egyedülálló a magyar filmek között, köszönhetően Pirisi Lászlónak, aki a hazánkban talán kevésbé ismert hang drum köré építette fel a film zenei világát. Ez a hatalmas fém UFÓra hasonlító ütős hangszer különlegességével és ámulatba ejtő hangzásával pár taktus után magába boldondítja a hallgatóságot és ezzel együtt a film nézőközönségét is.

Ennek a sajtnak minden összetevője a helyén van, tényleg nagyon ízletes darab. Kóstold meg!

Infó-morzsák: A rendező-főszereplő Tóth Barnabás blogja a filmről werkképekkel és letölthető végefőcím- dallal itt, saját blogja itt, a menüképek a készítő cutpro honlapján itt, a hang drumról pedig angolul bővebben itt.

Egyszerűen bonyolult

Ki ne találkozott volna már a közösségi oldalakon feltett kérdéssel, melyben a regisztráció során az üzemeltetők a családi állapotunkra kíváncsiak. Vannak ott ugyebár egyértelműbb válaszok, úgy, mint a „mezei” házas vagy egyedülálló, de mindig ott van a sejtelmes frázis is: It’s comlicated. Vagyis bonyolult. Aztán képzeljen bele az ember, amit akar.

Ha Nancy Meyers legújabb romkomjának szereplői, Jane (Merly Streep) vagy Jake (Alec Baldwin) regisztrálnának egy ilyen oldalra, nagy valószínűséggel mindketten többszörösen is ezt az opciót választanák. Ők ugyanis noha tíz éve elváltak, Jake újra megnősült, Jane pedig lassan – látszólag – éppen helyretette magában a dolgokat és megtalálta az „újra-szingli lét” jó oldalait, egy családi rendezvénynek köszönhetően váratlanul (?) ismét közel kerülnek egymáshoz, és a közel alatt ezúttal nagyon közelt tessék érteni. Így aztán Jane lesz az a bizonyos harmadik Jake új házasságában, míg az életébe szépen, lassan belépdelő Adam (Steve Martin) a dilemma abszolút forrása az aggszingli mindennapjaiban.

A rendezőnő nem tagadta meg önmagát, pompás lenyomatot készített a Minden végzet nehéz ideológiájáról, így aki szerette Diane Keaton és Jack Nicholson egymásra találásának történetét, az Egyszerűen bonyolultban sem fog csalódni. De, mégis fog. Csak éppen pozitívan, hiszen Meryl Streep energikus, szeretetre méltó figurája korántsem emlékeztet a kissé/hozzá képest savanykás Keaton karakterre.

Alec Baldwin komikusi vénája kicsattan a benne buzgó erőtől, Steve Martin pedig ezúttal ugyan visszafogottabb, mint korábbi kimagaslóan nagyszerű vígjáték szerepeiben (L.A Story, Roxanne), de végre megtudjuk, hogy az őszhajú sztár tud decensen kedves is lenni, nem kell a zúgó tapsért hegyes műorrot ragasztania vagy egy múzeumban görkorira pattannia.

Párbeszédcentrikus, intellektuális verbális humorral fűszerezett moziélmény az Egyszerűen bonyolult, amit egyértelműen kevés egyszer látni.

Az időutazó felesége

Nagy elszántsággal nekiültem és azt gondoltam, na majd én megírom a tutit az azonos című regény alapján készült legújabb időutazós filmről, Az időutazó feleségéről. De gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nő létemre erről a filmről azt a bizonyos nagyon tutit nem fogom tudni megírni, ugyanis bárhonnan is kezdeném el kósoltgatni a filmet, rövid úton bevillana Eric Bana igéző tekintete és a sokra hivatott tuti írás egy szóban csúcsosodna ki:romantika.

Nyilván lehet, lehetne elemezgetni, hogy miért izgalamas egy olyan film, aminek a főhőse jelenből szökken múltba, majd onnan vissza a jelenbe, hogy aztán továbbállhasson a jövőbe. Sőt biztos érdekes lenne – nyilván a tuti jegyében – a közelmúlt időutazásokkal foglalkozó Sandra Bullock filmjeit is górcső alá venni (Ház a tónál, Megérzés), de hadd tekintsek el ettől, és hadd mondjak csak annyit, hogy noha kell egy kis idő, mire az ember tisztában lesz vele, hogy térben és időben éppen merre jár Henry (Bana), amint belerázódunk az idősíkok váltakozásába – és ez tényleg nem tart sokáig -, már csak egyetlen dolog lesz érdekes: a romantika.

Az időutazó felesége az a mozi, ami az én olvasatomban kimeríti ezt a terminust. Nem tudom, a fiúk, férfiak milyennek látnak egy ilyen alkotást, de én és a végtelen idő utazója olyan pillanatban találkoztunk, hogy a nagy tuti-megmondás helyett csak annyi okosság fér ki a billentyűzetemen, ha róla akarok beszélni, hogy el vagyok varázsolva.

Noshát, tuti nincs, viszont a 2009-es év nálam toplistás filmje van. Szerencsére már DVD-n is. Most mondjam azt, hogy .... alapmű? (sicc!)

Örökkön-örökké

2010 első filmje. Persze, véletlenül - ebben, vagyis a vélelten filmnézésben én rettenet jó vagyok.  Január elseje, teljes szellemi nihil, tévé kapcsolgatása, HBO2, Örökkön-örökké. Éppen kezdődött, ottragadtam.

Viszont azóta rájöttem - no, sok ész nem kellett hozzá -, hogy erről a filmről csak annyit lehet írni: a modern Hamupipőke történet. Egyszóval egy mesefilm, szürke és agyilag fáradt napokra. Helyeske ...