Fel!

Azt hiszem,immár hivatalos: a PIXAR filmjei – tisztelet a kivételnek (L’ecsó) – és én nem egymásnak vagyunk termetve. Ezt a keserű konklúziót hozta elő belőlem a Fel!. A magányos, idős léggömb árus, a lepcses szájú ifjú kalandor, a beszélő kutya és a repülő házikó kalandjainak tizedik perce volt az a pont, ahol a felismerés megmásíthatatlanná vált. Mert ahogy sokan mások, az első percekben én is azt hittem, a stúdió megalkotta a valaha volt legjobb animációs filmet. Menetrendszerűen én is elmorzsoltam a kötelező könnycseppet a tizedik perc szomorú katarzisánál, s aztán véget ért a varázs.Csak a teljességgel hétköznapi alapötletre felfűzött átlagos történet maradt, súlytalan karakterekkel, unalmas történettel, egy kézen megszámolható mennyiségű poénnal.

Értem én a mondanivalót, de csak azért, mert a garantáltan nyerő öregember-gyerek-kutya csapatra épít, még nem biztos, hogy tényleg sikerrel tudja hozni a várható hatást. Gyerekmesének sem elég ennek a történetnek a lendülete, nemhogy felnőtt tanmesének. Hiába a mélyértelmű üzenet, ha nem elég inspiráló a köré kerekített történet.

Bármilyen oldalról is nézem, csak egy szerény „egynek jó” lesz a végkövetkeztetésem, mégha ezzel a megjegyzéssel a színes lufikkal átszőtt történetért feltétel nélkül rajongó tömegekkel megyek szembe, akkor is.

Hiszek a megvalósult kis és nagy kalandokban, és hiszek abban, hogy az utolsó cseppjéig meg kell élnünk az élet minden percét. És a (felnőtt)mesékben is hiszek. De ebben nem. Ahhoz ez nagyon kevés.