2001-ben megjelent egy könyv az Egyesült Államokban, s bár kiválóak voltak az eladási mutatók, a szeptember 11.-i események hatásai lesöpröték az országon repülővel keresztül-kasul utazó üzletemberről szóló regényt a boltok polcairól. Akkortájt a repüléshez nem nagyon társítottak pozitív jelzőket az óceán túlpartján, egy olyan könyv esetében pedig végképp nem, aminek a borítóján üzletemberek repkedtek az égben, majd zuhantak alá égő tűzgolyóként a földbe csapódva. Így már talán érthetőbb, miért kellett nyolc évnek eltelnie ahhoz, hogy Walter Kirn művéből film születhessen, bár a baljós rajz ellenére már 2002-ben többen is fantáziát láttak egy esetleges filmadaptációban, de a forgatókönyv jogai körüli huzavona és a rendező, Jason Reitman egyéb elfoglaltságai miatt (hiszen időközben megrendezte a Köszönjük, hogy rágyújtott és a Juno című mozikat), csak a 2009-2010-es díjszezonban kezdhetett el potyogni a szoboreső az angol címében egy frappáns szójátékot rejtő Egek urára.
Ryan Bingham (George Clooney – Syriana, Mint a kámfor) hivatásos „kirúgóember”, akit beosztottaikkal szembenézni gyáva vezetők alkalmaznak, hogy hideg profizmusával végezze el a piszkos munkát. A repülési mérföldeket megszállottan gyűjtő, kapcsolatok nélküli ember precízen megformált frázisokkal hárítja a távozásra kényszerített ügyfelek olykor szélsőséges reakcióit, majd igazít egyet a nyakkendőjén és máris nagyszámú hallgatóság előtt tart előadást – képtelesen (?) – hátizsákba csomagolt életekről. Az méregdrága öltönybe bújtatott elszigeteltség védőburka azonban gyorsan leomlik, amikor Ryan félúton A-ból B-be összetalálkozik szoknyába bújtatott lelki hasonmásával, Alex-szel (Vera Farmiga – 15 perc hírnév, Halálos hajsza), akivel városról-városra szeretkezve szorosabb kötelekét kezd kialakítani,mint azt valaha is szerette volna. Eközben útitársat és egy kezdetben hiperambiciózus tanoncot is kap maga mellé, a frissdiplomás Natalie (Anna Kendrick – Alkonyat-Újhold) személyében, akinek a Ryannel való utazások során kártyavárként dőlnek össze az egyetem vigyázó falai közt kialakult világmegváltó tervei és álmai, miután szembesül vele, milyen is a valóságban óránként tucatnyi emberrel közölni, hogy attól a perctől kezdve az állása megszűnt létezni. Az American Airlines gépeinek első osztályán és a hotelszobákban Natalie-val és Alex-szel eltöltött idő, mint ahogyan az várható is volt, gyökerestől forgatja fel Ryan Bingham precízen felépített értékrendjét, csúful arculcsapva a mindaddig tökéletesen keményített önhittel rendelkező élmunkást.
Pontosan a leforrázott lelkű profi elbocsájtó maga elé révedő tekintete, majd replikaként gyors vágással a közvetítésével lenullázott egziszetnciájú emberek monológjai azok, ahol – ha előbb nem – végérvényesen nyilvánvalóvá válik a néző számára a történetben rejlő kettős tragédia és a tény, miszerint úgy tűnik, mindent egyszerre nem kérhetünk a sorstól, igaz, a választás jogát sem.
Ha Jason Reitman az eredeti tervek szerint évekkel ezelőtt elkészíti az Egek urát, nem biztos, hogy a világ ugyanígy felkapta volna a fejét az időközben a gazdasági válság következtében fikcióból emberek millióit közvetlenül érintő könyörtelen valósággá való történetre. 2010-ben azonban a filmet 6 Golden Globe-ra és ugyancsak 6 Oscar-díjra jelölték, köztük mindkét alkalommal a Legjobb férfi főszereplő és a Legjobb női mellékszereplő kategóriában – jelölték a filmben testdublőrt használó Vera Farmiga-t és a szerény véleményem szerint nála sokkal inkább díjat érdemlő Anna Kendricket is - , a Golden Globe-on azonban egyetlen nominálást tudott csak díjra váltani (Legjobb forgatókönyv), arra pedig, hogy ennél több elismerést kap-e az Oscar-gálán, - Clooney pályafutásának eddigi legjobb alakításáért nagyon megérdemelné az Arany szobrot - március 7.-ig várnunk kell.
Ami azonban a film időzítésétől, időbeniségétől teljesen független, az két kérdés : vajon a jónak mondott állás és az azzal járó kiváltságok elegendőek-e a teljes, boldog élethez, ha közben az otthonnak nevezett szobát minden városban más kulcs nyitja és az ajtón belépve csak egy „Ne zavarjanak” tábla és egy minibár vár a (haza)betérőre? És vajon a napi rutintól a munka elvesztésével megfosztott emberek el tudnak –e mosolyodni a hó végén kínos kompromisszumok árán beosztott betévőre gondolva, ha egy társ fogja a kezüket?
Azt gondolom, mindkét kérdésre a válasz egyértelmű nem. Ahogy a már említett szójáték az eredeti címben – és a film végén elhangzó második dalban, melyet Kevin Renick a rendezőnek ajánlott - mondja, mindketten a levegőben élnek. Ryan Bingham azért, mert félve az elkötelezettségektől ezt választotta, míg az „áldozatai” azért, mert a sorra csődbe menő vállalatok elbocsájtási hullámai kirántották a lábuk alól a talajt. Így viszont fura módon mindketten egyetlen dolgot szeretnének csak – ki deklarátan, ki pedig önmaga előtt is tagadva -, megtalálni a talajt a lábuk alatt, ki ilyen, ki olyan formában.
Az Egek ura a gazdasági nehézségek után lassan-lassan ébredező amerikai társadalom két hanyatt-homlok ellentétes karakterét ülteti le az íróasztal két oldalára. De bármennyire is tragédia egy ember életében a munkahely elvesztése, korántsem biztos, hogy a moziból kifele jövet az egyébként amatőr, valóban állástalan szereplők által megformált munkanélküliek iránt fogunk nagyobb szánalmat érezni. Talán mert pontosan tudjuk, hogy ha este felnézünk az égre és a csillagok közt észreveszünk egy villogó kis pontot, az nem lesz más, mint az egek ura repülőgépének jelzőfénye.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése