2009. április 26., vasárnap

Szeszélyes szerelmem - Az eredeti és a remake


Noha ez a bejegyzés két filmről szól, egy 2001-es koreai sikerfilmről és annak 2008-as amerikai feldolgozásáról, csak egy képet szúrtam be a plakát helyére, és nem véletlen, hogy nem az amerikai verziójét. Lássuk, miért is. 

2001-ben készült Koreában egy film, egy akkor már a könyves eladási listák élén álló regény alapján. A megtörtént eseményen alapuló könyv/film főszereplője egy fiú és egy lány, valamit és nem utolsó sorban a véletlenek. A lány végtelenül kiábrándult, de mindezt túláradó vidámsággal, és éppen olyan intenzív szeszélyeséggel próbálja elkendőzni a fiú előtt, aki viszont mindennek dacára kitart mellette. Nagyjából ez az alapszituáció. Végignézhetjük a kapcsolat alakulását randevúról randevúra, egészen addig, amíg a lány úgy dönt, írják le az érzéseiket, a leveleket olvasatlanul rejtsék el és egy, - az eredeti változatban két – év múlva találkozzank ugyanott, hogy akkor olvassák el őket. 


Az, hogy 2008-ban éppen a Szeress, ha mersz rendezője, Yann Samuell rendezte meg a film Hollywood-i változatát, paradox módon mondhatjuk azt, nem véletlen. Ha ugyanis a koreai változatot az ő szemével próbálom nézni, jogosan láthatta bele első filmjének játékos szerelmes párját, akiknek az életében a játék máris nem volt játék, amint nem volt más választásuk. Igenám, csakhogy míg a 2001-es ázisai alkotás egy kedves, valóban szeszélyes lányról/párról szólt, addig az amerikai feldolgozás szeszélyes lánya, Jordan inkább tűnik egy bolond tyúknak, még a Szeress, ha mersz olyakor valóban extrém mértékben túlzottan őrült Sophie-jához képest is. S amíg az eredeti változat férfi főszereplője egy szeretnivalóan szerencsétlen lúzer, addig az új verzió Charlie-ja egy unalmas, szürke karakter csupán.


Tény, az eredeti, jóval hosszabb filmből – míg az amerikai változat szűk másfél órás csak, a koreai 123, a rendezői változata pedig 137 perces - Samuell teljes részeket változatás nélkül vett át, viszont mivel kinyirbálta mellőlük a valós tartalmat, az amúgy hatásvadásszá amerikanizálódott mozzanatok egy futóbolond lány és egy sótlan srác összefüggéstelenül elzagyvált történetévé alakultak. 


Az eredeti változat zenei játékosságát- egyetlen egy szöveges dal van a filmben, a többi zenei betét instrumentális, többnyire zongorán eljátszott dal, egy rendszeresen visszatérő motívummal, mely a „szeszélyeskedések” aláfestéseként szolgál - egy az egyben nélkülözi a Hollywood-i gépezet végterméke, amiben csak néhány romantikus, szövegével a történetet megtámogatni hivatott dal szerepel – igaz- nagyszerű időzítéssel. 


A 2008 verzió nézése közben azok, akik látták a Szeress, ha merszt képtelenek lesznek elszakadni tőle, a film első felében visszaköszönő képi megoldások és a történet vezetése azt az érzést keltheti a nézőben, hogy Yann Samuell egyszer letett a filmtörténet asztalára valami nagyszerűt és egyszerűen képtelen attól elszakadni. Ráadásul a történet le- és átfaragása a hitelességen is nem kis csorbát ejtett.


A My sassy girl amerikai remake-je egy alig véginézhető idegbaj a 2001-es My sassy girl – höz képest, bármennyire kemény szavak is ezek. De ha minden erőmmel megpróbálnám legallább egy kicsit is elfelejteni a nagyszerű elődöt, akkor is azt mondanám az új verzió kapcsán, hogy egy bődületesen rosszul sikerült keveréke a francia rendező első filmjéből átmenett ideológiájának és egy sikerfilmnek, ami az évezred elején nézők tímzillióit hódította meg Ázisa szerte. 


Kevés filmmel vagyok úgy, hogy félúton kishíján abbahagyom, de a Szeszélyes szerelmem 2008-as változata ilyen volt.

Felejtős, gyorsan és nagyon.  

2009. április 19., vasárnap

Kanapé New Yorkban


A film tartalma az xpress-ről, vagyis innen
Egy neurotikus fejturkász: ilyet se látott még a világ! Henry-nek (William Hurt), a nagymenő, de rettenetesen visszahúzódó pszichiáternek levegőváltozásra van szüksége. Nem is áll meg Párizsig, ahol felad egy hirdetést, melyben felajánlja New York-i apartmanját egy párizsi lakásért cserébe. Beatrice (Juilette Binoche), a New Yorkba vágyó bohém táncosnő jelentkezik a hirdetésre, s minden jól megy, míg Henry meg nem unja a fények városát, s visszatér a Nagy Almába, ahol legnagyobb meglepetésére azt látja, hogy Beatrice átvette praxisát, betegestül, díványostul mindenestül. Henry úgy határoz, hogy álnéven bejelentkezik Beatrice-hez, hogy majd jól megleckézteti a pimasz nőszemélyt, de a meghallgatáson nem éppen azt kapja, amire számít, hanem annál sokkal-sokkal többet.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Vannak olyan filmek, ahol ha igazán jól szeretnénk szórakozni, a legbölcsebb dolog, amit tehetünk az, hogy elolvassuk a tartalom leírását és ezen a ponton a filmmel való ismerkedést be is fejezzük. A Kanapé New Yorkbant ettől a kategóriától csak egy hajszál választja el. A leírás itt is ígéretes, naiv néző azt hiheti, jön valami fergeteges és elsöprő mozi, helyette pedig kap két, mélyen a színészi képességei alatt teljesítő főszereplőt és egy sótlan sztorit. Egyszerűen nem lehet ezen a filmen fogást találni. Se jó, se rossz értelemben. Közönyös és közhelyes semlegességgel csak azt tudom mondani: egynek talán jó. 

2009. április 18., szombat

Mázli


Zsákfalva valahol az osztrák-magyar határ mentén, napjainkban. Kistelepülés, nagyon kis település, italozó helyiséggel, templommal, kisbolttal és hagyományos nemi szerepekkel: az asszonyok sütnek-főznek, a férfiak pedig az italboltban megváltják a világot. Munka nincs, szegénység van. És olaj, egyszercsak, hirtelen. Az erő egységbe forr:olajban az igazság, olajban a vígasz. Node meddig? Mert hamar jönnek az osztrákok és jönnek a kommandósok visszavenni azt, ami a másé, de mit számít az Ógyarmat lelkes népének, akiknek a tányérjában még a könnygázgránátok árnyékában is aranysárga a húsleves és akik nem akarnak mást, csak egyszer szívből eljárni a Kacsatáncot a miliárdosok asztaláról ellopott morzsa felett...

A nagynevű cseh és szerb elődök nyomdokain íme hát a mi kis falunk, a mi kis magyar abszurdunk.

15 perc hírnév Zsákfalván. 87 perc a DVD-lejátszó előtt.

Vétek lenne kihagyni!


2009. április 6., hétfő

Büszkeség és balítélet


A 2005-ös verzió újranézése után egy kis szösszenet az új feldolgozás kontra a korábbi BBC-s változatról. Tényleg csak röviden. 

Nem tagadom, nekem a BBC feldolgozása ezesetben sokkal jobban tetszett. Sietve teszem hozzá, nincs ez így minden Jane Austen művel, mert történetesen az Értelem és érzelem Ang Lee-féle változata lényegesen jobb véleményem szerint, mint a BBC adaptációja.

De visszatérve a Büszkeség és balítélethez. Míg a BBC verziója hosszabb - 5 részes és tán megvan 300 perces is -, addig a filmvászonra készült változat nincs két órás, ami értelemszerűvé teszi, hogy a sorozat sokkal alaposabb, részletgazdagabb, mint a mozifilm. Éppen ezért sokkal jobban követhető a történet, és hatásvadász jelenetekre sincs szükség - gondolok itt az új változat hosszas táncjeleneteire-, mert maga a történet is tud hatni, ugyanis van rá ideje.

Tény, a moziflm szereplői ismert színészek, akiknek a nevével még Amerikában is eladható lett Austen, igaz, ehhez kellett egy alternatív befejezés is. Valószínűleg az USA-ban kevés tévénéző küzdötte volna végig magát az ötrészes, brit akcentussal készült - még szép!-, sorozaton. 

Ami a szinkronokat illeti, ne is beszéljünk az új változatról, emeljünk csak kalapot a régebbi előtt. Az ugyanis messze magasan viszi a pálmát.

Summa summárum,mindkettő afféle "ne má', hogy te még nem láttad", de igazán a szívünkbe zárni - gyanítom -, csak a sorozatot fogjuk.