Mindenütt jó. Csak azelőtt a tv előtt nem, ahol éppen ezt a filmet vetítik. És most nem voltam szigorú, tessék nekem elhinni.
Az egyetlen jó dolog ebben a filmben – és ezt már mások is elmondták előttem – Natalie Portman. De ő sem azért, mert élete legjobbját nyújta vagy mert különöset alkot művészileg. Nem, nem. Csakis a „vakok közt félszemű a király” elv alapján. Egy ennyire vontatott, hosszú, szinte kizárólag veszekedésekkel megtűzdelt párbeszédektől hemzsegő, kín-filmben ugynais üde színfolt egy bájos, fiatal színésznő, akiben a szájába adott kiabálások és nyavalygások ellenére is végig megmarad a kedvesség, és aki miatt kibírjuk a majd’ két órás játékidőt.
Voltam én is kamasz, voltak nekem is harcaim a szüleimmel, értem én a csíziót. Csakhogy még a valóságban megélt minicsaták sem tűntek ennyire kiábrándítónak, mint mindaz, ami ebben a moziban a szülő-gyerek kapcsolatot próbálja bemutatni. Felfogtam és megértettem az „anyád csak jót akar neked”- dumát és értem a viszontválaszként Porman viselkedéséből sugárzó „ én is szeretlek, anya” –dumát, de attól, hogy értem, még nem tudom szeretni.
Mindennek ellenére voltam olyan mazochista, hogy csakazértis kivárjam a film – le mertem volna fogadni – szirupos befejezését, noha mostmár tudom, felesleges volt.
A film eredeti címe Anywhere but here annyit tesz, bárhol, csak itt ne. A magyar címben sikerült ennek pont az ellenkezőjét sugallni. Spongyát rá. De ha majd azon töprengünk egyik este, hogy mi legyen az aktuális „popcorn mellé film”, akkor jusson eszünkbe mégis az eredeti cím kicsit átnyomasekbobósított verziója: mindent, csak ezt ne.
