Miss Jones alias Miss Potter

Amikor életrajzi filmet nézek, mindig azon gondolkodom, miért pont ő, miért pont róla készítenek filmet, és legtöbbször, mikor végignézem a filmet, úgy állok fel a tv elől, hogy azt mondom, hogyhogy én róla eddig semmit sem tudtam?

Pontosan így voltam Beatrix Potter-rel is, akiről, bevallom őszíintén , mielőtt ezt a filmet megnéztem volna, semmit sem tudtam. Egészen véletlen jutott el hozzám az angol dvd-kiadás, de akkor sem tudtam még többet, minthogy biztosan érdekes lesz Reneé Zellweger-t újra brittül beszélni hallani és hogy lám-lám, ha már egyszer magánórákat vett brit angolból annak idején Bridget Jones kedvéért, hát ime, egy újabb alkalom kamatoztatni a megszerzett tudást.

Ez vonzott a legjobb ehhez a filmhez, ez a kíváncsiság, hogy vajon mennyire fogom Miss Jones-t visszahallani és viszontlátni Miss Potterben. Nos, egy hangyányit igen, egy-egy gesztus, egy-egy hanglejtés okán, de mindez messze nem zavaró és messze nem von le a film élvezeti értékéből, már amennyiben valaki eredeti nyelven nézi.

Az első perctől az utolsóig lebilincselő és nagyon-nagyon szerethető film ez a Miss Potter, meseszép angol tájakkal, fanatsztikusan jól játszó szereplőkkel – a két főszereplőn Reneé Zellwegeren és Ewan McGregoron kívül hadd emeljem ki Emily Watson-t, aki brilliánsan játszik véleményem szerint -, szeretnivaló rajzfigurákkal és az 1900-as évek elejének Angliájával, annak minden bájával.

Az 1900-as évek szigorú Angliájával, ahol gardedám nélkül nem lehetettek kettesben a fiatalok, ahol egy kéz megérintése már vadul fűtött erotikának számított és ahol a nem-házas hölgyek egyetlen társadalmilag elfogadott időtöltése a facér urakkal való ismerkedés céljából szülői felügyelet mellett eltölött teadélután volt.

Ebben a környezetben élte ifjúkorát Beatrix Potter, akinek mesekönyvei a világ legtöbbet eladaott mesekönyveivé váltak azóta. És hogy hogyan élte meg a fiatalkort egy szabadságvágyó, önálló értéket teremteni vágyó, zsarnokian el nem engedő anyával rendelkező határozott fiatal nő, hogyan lett Angliában kisebb fajta nemzeti hős a mai napig, nos erről szól ez a csodás mese, néha tovaszökkenő nyuszikákkal , néha félénken elszaladó kacsával a képernyőn. Egy megintcsak – mint a Moulin Rougeban – félénk férfit játszó (és milyen hitelesen játszó!) Ewan McGregorral és egy brilliánsan alakító Reneé Zellwegerrel, akinek az olykor Bridgetre hajazó pillanatait is könnyű szívvel elnézzük. (Hogy ezt szinkronnal mennyire lehet észlelni, nem tudom.) Sőt, még azt is elnézzük a filmnek, hogy a tényleges életrajzhoz képest apróbb eltéréseket is tartalmaz, de ki bánja azt, hiszen ez egy mese, és egy mesébe még ez is bőven belefér.

Ajánlom ezt a filmet mindazoknak, akik a szívük mélyén tudtak gyerekek maradni és azoknak is, akik már felnőttek szívben és lélekben, de a felnőtt lelkük nyitott másfél órányi utazásra egy mesés, ám mégis nagyon is valós világba, Beatrix Potter világába.

A tintahal és a bálna

Ismét egy régebbi írás, bár már születőfélben van az új..:)

Egy "csatorna-szörfözés" eredményeképp kötöttem ki ennél a filmnél - az M2 mindig tartogat értékes meglepetéseket - és mert szeretem Laura Linney-t (ő volt többek közt a Love Actually Sarah-ja, reménytelenül szerelmesen Carl-ba:), szóval miatt megnéztem a filmet. Azóta tudom már, hogy 2006-ban a forgatókönyvírót a legjobb eredeti forgatókönyvért Oscar-ra jelölték, a két főszereplőt, Linney-t és Jeff Daniels-t pedig Golden Globe-ra.

Korábban, az xpress-en ezt írtam a filmről, amit az első szótól az utolsóig tartok, mégegyszer hozzátéve, hogy tessék megnézni!! Nem egy talpig happy vígjáték, hanem 77 percnyi elgondolkdotató történet, ami elvált szülőknek és elvált szülők gyermekeinek alapfilm! (Én is az vagyok....)
Az az érdekes benne, hogy ugyan egyszer láttam, már rég el is felejthettem volna, mert semmi extra nincs benne, mégis motoszkál bennem azóta is. No, íme a korábbi vélemény:





Ez a film egy csodás édesbús mese, egy elvált párról és két fiukról, arról, hogy ők és a srácok hogyan élik meg az elválást, a különköltözést és mindeközben a saját kamasz- és kiskamaszkorukat.

Van ebben a filmben egy hibátlannak látszani akaró anya és egy hibásnak nem annyira látszani akaró apa,aki mindent elkövet, hogy két fia kedvében járjon a lepusztult új otthonában, ahol semmi sem tökéletes. Keményen igyekszik, hogy megmutassa a srácoknak, ő igenis jó apa,de a nagy igyekezet egyfajta versennyé alakul a lelkében, és minél jobban akarja megmutatni, hogy jó, jól
cselekszik és nagyon szereti a fiait, annál kevésbé sikerül ezt velük elhitetni, legalábbis az egyikükkel.

Merthát a srácoknak megvan a maguk baja, a kamaszkor minden jó és rossz oldalával együtt, a csajozásban való szárnypróbálgatással és a „nagy gitáros énekes sztár akarok lenni” jellegű célkitűzéssel. És ebben a kissé kaotikus családi háttérben egyik sem olyan könnyű feladat.

Úgy hangozhat, mintha ez egy depresszív és nyomasztó film lenne, pedig ellenkezőleg! Egy csupaszív, édesbús mese, amit mindenki egy picit magáénak fog tudni érezni, és amit egykönnyen nem lehet elfelejteni. Szívből ajánlom mindenkinek!

Wie weit gehst du, wenn du verliebt bist? - Avagy a modern Kis herceg ...

.... avagy Mezítlábas szerelem. Számomra az év legnagyobb meglepetés-filmje, mégha régebbi film is. És egyértelműen a legkedvesebb filmjeim egyike, amióta csak láttam. Ezt írtam róla korábban:

Olyasmit mesél el ez a film, ami hasonlít valamihez, ami személyesen is érintett. Így valószínűleg sokkal jobban át tudom élni két olyan ember küzdelmét, akik ezért vagy azért nem elfogadott, nem „normális” tagjai a társadalomnak, hiszen az egyikük egy börtönviselt ember, akit a családja igencsak megvet mindazért, aki és ami, és akinek nem könnyű, mit nem könnyű, pokolian nehéz visszailleszkedni a „normális” társadalomba, a másikuk pedig a „normális” társadalom által kifejzetten nem-normálisnak tartott személy, aki arra való csupán, hogy vasrácsok mögött, érzelmi és lelki szegénységben élje le az életét. Ijesztőnek tűnhet ez a film attól, amit írok. Csakhogy itt jön a csavar.

Hiszen ez a két ember a véletlen – van ilyen?- folytán találkozik, éppen mindkettőjük életének egy kritikus pillanatában és innentől kezdetét veszi a mese, a csodálatos, szeretnivaló mese.

Innentől nincs börtön, nincs ideggyógyintézet és nincs – mégha egy csapásra el nem tűnik, akkor sincs úgy, ahogy addig mindigis volt – idegbetegség. Csak van egy fiú és van egy lány. És itt még alighogy elkezdődött a film. Ugye, így már érthető, miért nem olyan ijesztő és nyomasztó ez a film?

Innentől szépen lassan megértjük, hogy milyen fontos is lehet a két főszereplő egymásnak, milyen nagyon szükségük van egymásra, és ha azt hinnénk, hogy csak az „idegbeteg” lány az, akinek kell a fiú, hogy élni tanulhasson, hát nagyot tévedünk, a fiúnak, az amúgy „egészséges” fiúnak is valóban ő az egyetlen ember az életében, aki hinni tud benne és szeretni tudja.

Egyenesen következne a csodás aláfestő zenével megspékelt végkifejlet, a „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, de hogy valóban így van-e és sikerül-e nekik, vagy újabb csavar jön és nem állja ki a kapcsolatuk a próbát...nos a válaszért kell megnézni többek közt a filmet.

Óhatatlnaul a Kis herceg meséje jut eszembe erről a filmről. Talán a legismertebb rész, mikor a Kis herceg megszelidíti a rókát. Ahogy két lény lassan megismeri egymást, ahogy lassan megszelidítik egymást. Ott, a mesében a róka és a Kis herceg búcsúzni kényszerül. Itt a filmben.... ki tudja, hogy alakul a szelidítés. Egy dolog azonban biztos, akárhogyanis, mégis érdemes volt szelidíteni. Mindkettőjüknek. A idő miatt. Mert az idő, amit egymásra vesztegettek, az teszi őket egymásnak olyan fontossá. Mert egyszer és mindenkorra felelősek lettek egymásért. „Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

S ez akkoris így van, ha végül búcsúzni kell.

Dehát ez a Kis herceg egyik történetének vége. Hogy a Mezítlábas szerelem vége is ilyen-e vagy hogy úgy történik minden, ahogy a mesében nem történt, a film végén kiderül.

És ha így nézzük, ez a film már aztán végképp nem ijesztő, unalmas és nyomasztó, hanem egy szeretnivaló, csupa csuda történet a megszelidítésről. Legyen bármi is a mese vége....

(Képek: .A film hivatalos honlapjáról)

Szeretni bolondulásig

Mielőtt bármit írnék a filmről, jószívvel ajánlom ezt a youtube-os videot. Zseniálisra sikerült!
Lentebb egy szintén régebbi xpress-es írás a filmről, ezúttal lilában, illeszkedve a film hangulatához.




Van olyan film, amit az ember akárhányszor néz meg, mindig nagyon tudja valamiért szeretni és mindig tud benne valami érdekeset találni. Nekem ilyen film a Szeretni Bolondulásig. Mióta évekkel ezelőtt előszőr láttam, számtalanszor megnéztem már és még mindig imádom.

Arról, hogy valójában miről szól a film, nehéz írni. Nem azért, mert egy bonyolult történet, hanem mert aligha lehetne hitelesen spoiler-mentesen nyilatkozni róla. Nem véletlen, hogy a fenti ajánló is visszafogott, rövid, sejtelmes.

Ígyhát, mikor azon gondolkodtam, hogy mit fogok majd írni róla, legelőszőr a Mars és Vénusz könyvek jutottak eszembe, amik ugyebár azt mesélik el, hogy a nő és a férfi mennyire különböző lények, mennyire máshogy, egymás számára érthetetlenül élik meg ugyanazt a történést.
Aztán meg arra gondoltam, hogy arról írok majd, hogy sokszor azt hisszük magunkról, hogy mennyire normálisak vagyunk és egyes emberek mennyire bolondok,de valójában soha nem tudhatjuk, ki az bolond és ki a normális, és talán sokszor észre sem vesszük a körülöttünk élő „bolondokat”, mi nagyon „normálisak”. Aztán gondoltam még arra, hogy írok majd arról, hogy sokszor nem vesszük észre azt sem, ha van az életünkben valaki, aki hisz bennünk és akire számíthatunk és hogy mennyiszer hajtunk inkább álmokat a valóság helyett és mennyiszer nem tudjuk már, mi is a valóságunk.

De aztán arra gondoltam, hogy ezek a félig odadobott gondolatmorzsák aligha fognak kedvet csinálni ehhez a filmhez – habár nem is ez a céljuk – és inkább elmesélem, hogy ez a film egy a maga nemében páratlan alkotás, hogy hasonló elgondolás alapján elkészített filmet még nem láttam és nem is tudok róla, hogy létezne. Hogy miért az, erről nagy spoilerkedés lenne mesélni, tessék megnézni és kiderül.

És akkor majd kiderül, hogy Audrey Tautou megintcsak nagy, barnaszemű és nagyon ártatlanul tud nézni, mégsincs az embernek Amélie utóérzése, vagy hogy ez a film csupa szín,csupa bordó és csupa lila és csupa piros főként, ami nagyon megtölti élettel a fantasztikusan fényképezett képkockákat.
És kiderül, hogy a rendezőnő első filmje ez a film és hogy bizony maradt benne egy-két logikai bukta,de ettől el lehet és el is kell tekinteni.
És kiderül az is, hogy a dvd –kiadás képe hibátlan, hogy ugyan van magyar dts –hang a lemezen, de teljesen feleslegesen, mert nincs minek erősen szólnia, hiszen a film többniyre a párbeszédekre épít, aztán meg kiderül az is, hogy nincs a filmnek effektíve filmzenéje, jószerivel egy dal, Nat King Cole L.O.V.E című dala határozza meg az egész filmet, és kiderül az is, hogy két alternatív befejezést láthatunk a dvd-n, a rendező kommentárjával, magyar felirattal.
Na, és akkor derül ki mégcsak igazán, hogy maga a rendező és csapata is mennyit töprengett, hogy hogyan fejezze be a filmet, hogy az azt a hatást hagyja a nézőben, amit az ő szándékuk szerint kellene hagynia.( Teszem hozzá, én az egyik alternatív befejezést választottam volna, azt hiszem, sokkal ,de sokkal jobban tükrözte volna a film mondnaivalóját, bár értem, ők miért nem így döntöttek).

Szóval, a végére minden kiderül és akkor egy nagyot csapunk a homlokunkra, hogy „azt a mindenit, na ezt nem gondoltam volna!”. Mert ez olyan homlokra csapós film. És ez az a homlokra csapás, ami garantáltan nagyon jól fog esni!

Költői szerelem

Egy korábbi szösszenet, az xpress.hu-ról:

Egy film, amit látni kell mindazoknak, akik szeretik Angliát, akik szeretik a már-már lehetelen zöld színű gyepet s hozzá a már-már lehetetlen kék színű eget és a piros téglás kisházakat. Egy film, amit látni kell azoknak, akik szeretik a könyvtárak sejtelmes hangulatát, a szalaggal átkötött régi levélkötegek varázsát, az iron hangját, ahogy finoman végigszalad a sárgás papíron, a kandallóban ropogó tűz látványát, ami narancsospirossá teszi a szobát, amit gyertyák és nehéz drapériák tesznek még melegebb hangulatúvá, no és persze azoknak, akiknek egy kicsit nagyobbat dobban a szíve és talán kicsit érzik is az illatát, ha egy szép, régi könyvet látnak és azoknak is, akik szívesen kucorodnak le egy könyvtár két polcsora közé, hogy elolvassanak egy verset.

Ez a sok-sok hangulat mind ott lapul a Költői szerelemben, s mindehez társul a mai London, a piros emeletes buszaival és telefonfülkéivel.

A két szálon futó cselekmény a múlt és a jelen Angliája között bravúrosan egyensúlyozik, Neil LaBute fantasztikusan megoldotta az idősíkok közti váltásokat, egyetlen percre sem érezzük, hogy elvesztettük volna a fonalat, holott az egyik percben még egy vagyont érő Porsche száguldozik a képen, a másikban pedig egy 1850-es évekbeli társasági esemény kellős közepén találjuk magunkat.




Különös hangulatú film ez, tele 19. századi vers- és levélrészletekkel, amik olyan lágyan és különösen simulnak bele a film napjainkban játszódó történetszálába, hogy észre sem vesszük őket, mégis mágikus erővel hatnak.

A dvd képe tökéletes, erős, élettel teli színekkel, kristálytiszta, hibátlan képpel, mely méltó a filmhez és méltó a sok csodás angliai tájképhez. Az 5.1-es hangot szinte alig használja ki a film, ugyanis többniyre párbeszédekre épít, de mindazonáltal teljesen tökéletes a hangminőség. Extra nem sok került a lemezre, de talán nem is baj. Egy ilyen hangulatú film megnézése után fura is lenni azt látni, hogy miközben a szerelemtől szenvedélyesen izzó 19. századi hősszerelmes a monológját mondta, hogyan és hányszor sült bele és esetleg mekkorákat káromkodott közben.

Magávalragadó, csodás alkotás, jól megválasztott színészekkel és remek rendezéssel. Látni kell!

(A képek a film hivatalos oldaláról származnak.)

Then she found me

(A filmnek még nincs magyar címe, egyelőre nem mutatták még be hazánkban.)

A szereplőgárdát látva nagyon lelkesen ültem neki ennek a filmnek, mondván amiben egyszerre játszik Helen Hunt, Colin Firth és Bette Midler, az CSAK jó film lehet. Az első meglepetés akkor ért, mikor megláttam, hogy a filmet maga Helen Hunt rendezte, sőt a forgatókönyírásban is tevékenyen szerepet vállalt.

Node sebaj, annál lekesebb lettem. Sokáig azonbvan nem tartott ki a lelkesedésem.

Adva van egy 38 éves tanítónő – bár inkább óvópedagógusnak mondanám- és az ő hites ura, akik egyébiránt nagyon erősen hithű zsidók. Az esküvőjükkel indul a film, s pár perc után már szakítanak is. Épp aznap hal meg April (Helen Hunt) mostohaanyja, aki Aprilt egészen kisorában örökbefogadta.

No, itt éreztem, hogy aligha fogok vígjátékot látni. Ezen a ponton már az is világos volt, hogy Helen Hunt pontosan ugyanolyan a problémázó nőszemélyt alakít, mint a Lesz ez még így se-ben (jelzem, azért Oscart kapott, ezért aligha fog). Szóval, nem lesz vígjáték, na jó, sebaj, ennél rosszabb csak nem történik szegény főhössel, gondoltam. Tévedtem. Ugyanis alighogy két nagyon fontos személy kikerült az életéből, mintha csak valami társasjátékot játszana, a helyükre „frissek” és újak lépnek. April élete gyökeres fordulatot vesz, ha attól nem vett volna, hogy elvesztette a (mostoha) anyját és a férjét. De mikor már éppen fordulna az élete köszönhetően a két új szereplőnek (Firth és Midler), még a kanyarban visszakacsint kicsit a régi élet, egy nemvárt terhesség „személyében”. Hogy ez sok, hogy tömény, hogy elég? Nekem is. De nincs még bőven vége, hiszen épp itt kezdhetne vígjátékba fordulni a történet, hiszen April gyermekének nem az új kedves az apja, s kissé vicces, mikor édeshármasban mennek el az első ultrahangos vizsgálatra a nőgyógyászhoz, akit nem kisebb személyiség alakít, mint
Salman Rushdie. ( Anno a Bridget Jones Naplójában már feltünt, de akkor mint önmaga.) Azóta sem értem, hogy mi motiválta e szerep elvállalására.

Körülbelül most tartunk a bonyodalnak közepén, mégsem tudunk nevetni, ahogy azt illene egy valamire való vígjátékban, de sírni sem, ahogy egy drámában illene. Elveszik a kategóriák közt a film.

April élete „természetesen” újfent fordul, - itt hallottam Colin Firth előszőr torkaszakadtából üvölteni, mindaddig a keserédesen cinikus emberjogi ügyvéd figurát adta a lá Marc Darcy -, majd végül nyugvópontra tér. Itt, a film végén kellene megélni a katarzist, de nem fogjuk. Ahhoz ez a film túl sok, túl rossz. Ha karácsony után szabad ilyet profán hasonlattal élnem, olyan, mintha az ember folyamatosan csak tömné magába a bejglit, pedig nem is éhes, pedig meg sem várja, amíg éhes lesz, csak eszik, eszik eszik.

Pontosan ilyen a Then she found me. Van benne örökbefogadás, megtalálta édesgyermek, terhesség, elvesztett gyerek, ketyegő biológiai óra, adpoptáció újfent, tönkremnet házasság, új szerelem és tönkrement új szerelem, majd megjavuló új szerelem és elfogadott új anya. Nem, nem őrültem meg. Ilyen sok, ilyen neház, ilyen tömény ez a 92 perc. Vagy két órának tűnt. Számomra semmit nem mondott, nem érintett meg, nem tudom hovatenni.

Maximum kipipálom, ezt is láttam. Maximum!

Top 10 - 2007

A listában csak idén Magyarországon moziban bemutatott filmek szerepelnek.

1. Lora


2. Felforgatókönyv




3. A mások élete



4. Vaskabátok



5. L ecsó




6. Bűnös viszonyok


7. Zene és szöveg



8. A királynő



9. Babel



10. Mr.Brooks

Bűnös viszonyok

Még egy utolsó, korábban írt film-szösszenetet idemásolok, azt hiszem, ma nagyon eredményes voltam. :) A film a Bűnös viszonyok, eredeti címe Breaking and Entering. Az idei magyarországi filmbemutatók között a Top 10-ben van. ( Na, azt még beillesztem....) De előbb a Bűnös viszonyok s az írás végén egy kép a londoni King's Cross - ról, ahol a film játszódik.



Kicsit meglep, hogy imdb-n némileg mellőzöttnek tűnik ez a film, nem azért, mert „csak” 6.5 csillagot/pontot kapott, hanem mert rengeteg adat hiányzik a film adatlapjáról. ( hogy mást ne említsek, például a a filmzenével kapcsolatos adatok vagy az apró tévedések listája).

Azt gondolom, hogy ez a film sokkal több figyelmet érdemel. Egyrészt a története miatt – ami itt a leírásban némileg szegényesre és messze nem érdelkődést felkeltőre sikerült - , másrészt a szereplői miatt, harmadrészt a rendezés miatt és akkor a zenéjét még nem is említettem.

Az itteni leírásnál sokkal,de sokkal több ez a film. Közel két órán át leköti a nézőjét, én személyszerint egyszer sem néztem, hogy vajon mennyi idő lehet még hátra. (talán-spolier....) Nem néztem, mert lekötött a gazdag, ám korántsem boldog építész a menekült fiúval és az édesanyjával való kapcsolata, lekötött, hogy hova vezet, merre tart az ismeretségük és mindezt hogyan éli meg egy másik család, az építész családja. (talán-spolier vége....)

Lekötött a szereplőgárda, Judd Law számomra nagyon érett volt ebben a filmben, bár nem vagyok egy nagy – sőt semmilyen – színikritikus, tetszett Juliette Binoche visszafogott játéka és csakhogy ne hazudtoljam meg önmagam, tetszettek , megintcsak tetszettek a kisebb karaktereket játszó brit színészek –többekközt Martin Freeman /Igazából szerelem, Konfetti, A Hivatal/.

Lekötött a rendezés, mert mindig történt valami, nem volt üresjárat a filmben és az a valami, ami mindig történt, soha nem volt – legalábbis számomra – előre kiszámítható. Még a film végefelé is meg tudott lepni a történetvezetés.

Mindenképpen ki kell emelnem a zenét, ami nagyon óvatosan, nagyon finoman kíséri végig a törénetet, tökéletesen belesimul abba és mégis önálló életet él. Gabriel Yared zenéjét legutóbb az Angyalok városában szerettem ennyire.

S persze akkor még ott van London, néha a kevésbé szép, néha pedig a nagyon szép oldalával.

Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki szeretne egy tartalmas, érzésekkel, érzelmekkel teli, azoktól mégsem túlcsorduló filmet látni, figyelmet lekötő történettel, a szerepüket jól játszó színészekkel, Londonnal , ezúttal – számomra – az eredetinél sokkal kifejezőbb magyar címmel és nem győzőm eleget hangsúlyozni, csodálatos zenével.

Habkönnyű, egyszer nézhető, avagy "Na ezt is láttuk..."

Nos, ezekre a filmekre aligha vagyok büszke. Azok a típusú filmek, amiket hulla fáradtan, ágyikóból, pihepuha takaró alól néz meg az ember - vagyis én ilyennek tartom őket - , komoly agymunkát nem igénylenek, ha közben elnehezedik a pilla és kimarad pár perc, az sem tragédia, de egy előnyük mégis van, jópofa, máshol -teszem azt szótárban- megtalálható új amerikanizmusokkal tele vannak. Az utóbbi időben az egyik ilyen "remekmű" az angolul

Because I said so, magyarul Férjhez mész, mert azt mondtam címet viselő fertelem volt. Az volt vele a "baj", hogy volt benne egy húzónév, Diane Keaton. A film első pár percében kiderült, nem más ő, mint lehúzónév... Idegesítő, végig ordibál, s amúgyis olyan butyuta a történet, hogy még "pihepuha ágyikós sztorinak" is sok (k). Ne pazaroljatok rá időt. 10/-1 /már elnézést/



Aztán bepróbálkoztam, hasonló okokból a Knocekd up vagyis Felkoppintva című filmmel.
Na, azt legalább meg lehetett nézni. Sőt, egész jól eltelt vele az idő, kiszámíthatónak ugyan kiszámítható volt, mégcsak poénoktól sem hemzsegett, de egyszer simán meg lehetett nézni. Tán ebben elévülhetetlen érdeme van Seth Rogen - nek, aki nagyon kedves, szimpatikus és macis. :) (Rogen - 10/10; a film 10/5 )


Az ember ugyebár nem adja fel, ígyhát jött az I could never be your woman vagyis az Anyád lehetnék. A történet kissé Dipoma előttös, Mrs. Robinoson-os, lévén a női főszereplő ( Michelle Pfeiffer) és a férfi főszereplő (Paul Rudd) között hozzávetőleg 12 év a korkülönbség, a hölgy javára... Paul Rudd - tán a jövő Ben Stillere, ahogy ez a filmben el is hangzik - elviszi a filmet, Pfeiffer csak asszisztál. Kellemes kikapcsolódás, semmi extra, előre minden kiszámítható, mégis szórakoztató film. Egyszer. Este, fáradtan, használaton kívüli aggyal... 10/6




És az utolsó "Decsakmerthallgassunkújamerikanizmusokatéstartsukfrissenazújakat", meg mert egy ismerős, aki egyébiránt rajong a leszbikus témájú filmekért (férfiember az illető) ajánlotta. Egy életem, egy halálom, lazításnak újabb habkönnyű. Gray Matters a címe, itthon sem dvd-n, sem moziban nem játszották. Eddig. Nincsenek nagy nevek, Heather Graham a főszereplő (A Nő előttem, nő utánamban láttam korábban). A tartalmat nem lőném le, hátha egyszer hozzánk is elér, egy coming out története, viccesen, kedvesen. Semmi szex, semmi olyasmi, ami miatt korhatárosnak kellene lennie. /Na jó, egy kósza leszbikus csók azért van..../ Rövidke, kissé befejezetlen, de egyszer ezt is láttuk. 10/5


(Utóbbi filmhez egy trailer, tekintve, hogy ez az egy az, ami nem ismert itthon. Nagyjából ebben a 2.20mp-ben benne van minden....:

Love Actually

Íme egy újabb korábbi szösszenet, karácsony lévén ennek idemásolásával nem várhattam... (no és persze, a csodás képek sem maradhattak volna ki..:)))








Mit tehet az ember lánya, ha lefele görbül a „szmájli” szájacskája, ha egész nap esik az eső, ha szeptember elején már fűteni kell, ha semmi sem az igazi? Talán a legjobb tipp erre az esetre, hogy be kell bújni a meleg takaró alá és meg kell nézni – immár nagyon sokadszor az egyik kedvenc filmjét, az Igazából szerelmet.

Megpróbálom elmondani, hogy mi az, amitől akármerre görbülő szájú „szmájlival” is ez a film az egyik nagy kedvencem.

Előszöris, mert az alkotói fantasztikus munkát végeztek a színészek kiválasztásánál, nagyon jól megírt karaterekre nagyon jól választottak színészeket. El sem lehet mondani, hány ún. nagy név szerepel a stáblistán, ami különös pikantériát ad a filmnek, tekintve, hogy nincs egy effektív főszereplő, bármikor is pillnatunk bele a filme, mindig az egyik főszereplőt látjuk. Ez úgy lehetséges, hogy a történet több szálon fut, sőt tulajdonképpen, ha jobban belegondolunk, nincs is történet, csupán karakterek vannak, akik a maguk környezetében élik mindennapjaikat, készülnek a londoni karácsonyra, mi pedig ezekbe a pillanatokba kukucskálunk be hosszabb-rövidebb időre.
De mindenegyes kulcslyukon bekukucskálva egy közös pontot találunk, ami nem más, mint a szeretet, a szerelem. ( Csak a pontosság kedvéért, az eredeti címben szereplő love szó nem csak szerelmet, hanem szeretete is jelent, amit nem hagyhatunk figyelmen kívűl miközben ezt a filmet nézzük.)

Fantasztikus munkát végeztek az alkotók azzal is, hogy ezt a témát és mellé a karácsonyt választották, hiszen nincs olyan ember, akit ezek a dolgok így vagy úgy ne érintenének. Így egy kicsit vagy nagyon biztosan mindenki tud majd azonosulni a történettel.

És a zenék kiválasztásánál is nagyon jól dolgoztak, van itt Dido, Santana, vagy a Girls Aloud a híressé lett fenékrázós jelenet alatt és maga a filmzene, Craig Armstrong munkája is remekmű.

A sok szálon futó történet egy keretet is kapott, ami nem más, mint a londoni Heathrow repülőtér, itt kezdődik és itt is ér véget a történet, annak jegyében, hogy bizony egy repülőtér érkezési oldalán mindig boldog embereket lehet látni, akik igazán örülnek egymásnak, akik igazán szeretik egymást, legyenk barátok, rokonok, családtagok, bárkik.

Ebben a filmben mindent nagyon jól eltaláltak a készítői, a szereplőket, a zenét és legfőképpen a témaválasztást, azt, hogy a film arról a bizonyos négybetűs, nemzetközivé lett szóról szól : love.

Mert egy ilyen témát, akár karácsony előtt, akár nyáron, akár egy eső áztatta őszi napon mindenki egy kicsit magáénak tud érezni. Merthát, ahogy Hugh Grant a film kező képkockái alatt mondja, ha az ember keresi, rájön, hogy a szerelem/szeretet mindenütt ott van.

Hát bármerre is görbül a „szmájli” szája, bármilyen is az idő, bármi is történt, lejátszóba ezzel a szívet melengető szeretet/szerelem –mesével és máris szebb lesz a világ!

Griffin és Phoenix

Ha már így lelenendültem, a korábbi filmes jegyzetek közül idemásolok mégegyet - s aztán szépen, sorban az összes régebbit is , egy csodás filmről, ami megintcsak több, mint must see! Íme a gondolataim:

Embermese.

Gyönyörű, egyszerre vidám és megható embermese.

Csak egy hangyányival kevesebb Hollywood nevű fűszer kellett volna rá. Ez ennek a filmnek az egyetlen hibája. És ez sem akkora, amit nagyon hangosan kiabálva kellene felróni neki.

Merthogy ez egy csuda egy szívmelengető és a melengetés közben szívet szorongató alkotás. Griffin mindjárt a film legelején megtudja a diagnózist, viszonylag gyorsan döntést hoz a jövőjét illetően és ugyanilyen gyorsan ismeri meg Phoenix-et. Még alig kezdőött el a film, máris alakul köztük valami. Bájos és egyedi humorral megáldott történet kezd kibontakozni, minden szép és jó, csodásan összeillenek ők ketten, csakúgy kontráznak egymás beszólásaira, közel egy órán át egy kitűnően megírt romantikus filmet nézhetünk, rendkívül találóan válogatott zenei betétekkel. Egy romantikus filmet, ahol egy boldog pár úgy dönt, mostantól elkezdenek ÉLNI. Előszedik a képzeletbeli „A dolgok, amiket meg akartam tenni” listáikat és szépen, sorban meg is teszik őket. Olyan dolgok szerepelnek Grfiffin listáján, mint felugrani egy robogó tehervonatra és olyanok Phoenix-én, mint elégtételt venni a sikertelen gimnáziumi évekért, meglehetősen sajátos módon. És igen, megteszik. Az oly sokszor hallott, látott, olvasott Carpe Diem jegyében, megteszik. Ez az a pont, ahol minden szépsége, bája és szeretetreméltósága ellenére kicsit túl Hollywoodi lesz a film. Vagy ha nem is Hollywoodi, hát nemzetközien klisés. Merthát mi az, amit a rohanó világban nap, mint nap hallunk? Hogy szakítsunk több időt egymásra, a szeretteinkre, azokra a dolgokra, amik fontosak nekünk, és még hosszan sorolhatnám. Nem baj persze, hogy egy újabb film emlékeztet minket erre, csak picikét az volt az érzésem, hogy nagyon akar emlékeztetni és nem hagyja, hogy magamtól jöjjek rá, emlékezni akarok erre. És mindeközben elengedhetetlenül szól a zene, a tökéletesen megválasztott dalok sora. – Halkan jegyzem meg, hogy a filmzenével elég mostohán bánt a világ, még egy tisztességes felsorolás sem lelhető fel a dalokról sehol, így akit érdekelnek az elhangzott dalok, bizony szorgosan kell nyomkodnia a pause gombot a film végén-, noha nem véletlen, hogy ezek a dalok kerültek a filmbe és hogy oda kerültek, ahol elhangzanak. –

Közel egy óra után fordul meg a történet, mikor fény derül Phoenix titkára. Arra a titokra, amit akarva akaratlanul is sejteni lehet már a filmből, így nem éri meglepetésként a nézőt, inkább afféle „na, ugye megmondtam „ érzés törhet belőlünk elő. Tudjuk hát a titkot, mégsem fordul akkorát a történet. Megy tovább arra, amerre rendeltetett, a végkifejlet felé, amit persze , szintén sejteni lehet már, mégis nagyon várjuk már, nagyon akarjuk tudni, nagyon meg akarjuk élni.

És a végkifejlet az, ahol – bár oda aztán tényleg sok jutott Hollywood fűszeréből – igazán belénk markol a történet, ahol – szégyen, nem szégyen, nálam előkerült a zsebkendő és nem azért, mert nem tudtam, hogy ez lesz az embermese vége, hanem mert a rendező olyannyira szépen vezet el bennünket a film utolsó harmadától a film legvégéig, hogy az valóban megható.

Csodás embermese a Griffin és Phoenix, mégha kapott Hollywood kliséiből jócskán és mégha egy ezerszer hangoztatatott, pont annyiszor megfogadott és pont annyiszor csak ideig-óráig betartott dologról akar is mesélni, arról, hogy egy életünk van és azt úgy kell élnünk, hogy annak minden percéből a lehető legjobbat hozzuk ki, még akkoris. Mindannyian kaptunk már e-mailben olyan láncleveleket, hogy ne felejtsük el elmondani szeretteinknek, mit jelentenek nekünk, mert talán holnap már késő lesz, hogy csak az a pillanat számít, amiben éppen élünk. Ilyen lánclevél a Griffin és Phoenix is, de minden lánclevelek legcsodálatosabbika. Két nagyszerű színésszel, akik jószerivel ketten játszák végig a filmet , hiszen alig akad mellékszereplő valamint két nagyszerű szinkronhanggal, Tóth Augusztával és Epres Attillával és nagyon, de nagyon eltalált dalokkal.

Jószívvel ajánlom ezt az embermesét mindenkinek ebben a rohanó világban, mert csodás és elgondolkodtató, de ugyanakkor nagyonis szórakoztató százhárom percben lesz része és talán ideig-óráig emlékezni fog arra, hogy igen, mégiscsak lehet abban valami, hogy Carpe Diem!

Felforgatókönyv

Volt tegnap még egy film. Anna kapta tőlem karácsonyra, s ha már kapta, meg is néztük együtt, én ezúttal már harmadszor, igaz, előszőr magyarul. Korábban már írtam róla, íme az akkori vélemény:

Hadd kezdjem egy száraz adattal.

Jelen pillanatban az imdb –n 38.634 szavazat alapján – ami nem kevés – ez a film 7.9 csillagot kapott.De ez csak egy halom szám.

Pont olyan számok, mint amelyek meghatározzák Harold Crick (Will Ferrell) életét. Mert igen, ő az az ember, akinek térben, időben és minden létező és nem létező dimenzióban a számok és a kiszámíthatóság határozza meg a mindennapjait. Ennyi és semmi más. Olyan ő, mint egy kifestetlen kifestőkönyv, csak kontúrok, színek nélkül. Ebbe a színtelen életbe egyszercsak belecsöppen egy hang, aki folyamatosan narrátorként meséli Harold cselekedeteit és belecsöppen a kifestőkönyv üres kontúrjainak szöges ellentéte, egy csupaszín lány, Ana Pascal (Maggie Gyllenhaal). Előbbi, hogy ráébressze Haroldot, milyen szürke és unalmas is az élete, és utóbbi, hogy segítsen azt színesebbé tenni.

Csakhogy a hang egy bizonyos szerdai napon mást is közöl Harold-dal. Nevezetesen, hogy hamarosan meg fog halni. Harold kétségbeesetten keresni kezdi a hang gazdáját, s ebben lesz segítségére Jules Hilbert professzor (Dustin Hoffmann), aki miután nem találja a rejtély kulcsát, azt tanácsolja Haroldnak, menjen hát, és élje az életét, amíg még lehet.

Itt jöhetne a jó kis klisé a megannyi filmben látott ”Carpe Diem”-mel, meg a sok továbbított e-mailben olvasott „Tedd meg még ma” jellegű felhívással. Nem jön. Egyedi és meglepő megoldások jönnek, ahogy még soha nem láthattuk és persze, a végén a tanulság sem marad el.

Emma Thompson az írónő szerepében ismét zseniálisat alakított, picikét tán jobban is, mint a többiek, bár azt hiszem, joggal mondhatjuk, mind a négy főszereplő tökéleteset játszott. Nincs semmi, amiért szidni és kritizálni lehetne ezt a filmet.Egy sima, egyszerű, sokszor, de nagyon sokszor megfogalmazott fogalomból – Éld az életed minden percét úgy, mintha az utolsó lenne- egyedit alkotott. Semmihez sem foghatót.

Úgy tökéletes, ahogy van.

Hála az SPI-nek, ugyanez mondható el a dvd-kiadásról is. Kétoldalas borítóval és nagyon ötletesen szitázott lemezzel jelent meg a film. A dvd menüje a filmben látott grafikát használja, szintén nagyon ötletesen. A kép tökéletes, az 5.1-es hangok – mindkét nyelven – valóban tisztességes 5.1-ben szólnak. Eredeti nyelven néztem a filmet, úgy gondolom, lényegesen jobb volt úgy, inkább azt ajánlanám, bár sem a magyar hangzással, sem a szinkronhangokkal nincsen semmi gond.

Az extrákhoz még nem volt szerencsém, de nem tűnnek rossznak, úgy tűnik, átlagos mennyiség került a lemezre. Bár megjegyzem, ha semmi extra tartalmat nem kapott volna a kiadvány, akkoris bőven megérdemelné, hogy a dvd-gyüjtők polcára kerüljön.

Erről a filmről csak felsőfokban.

Vagy – a lá Harold – számokban: 38.634 – 7.9. :)

Alakulunk, alakulunk...

Meg kell jegyezzem, hogy egész ügyes vagyok, már van shoutboxom is..:) Jó, kissé zavaró, hogy elég reklám-szagú,de legalább van... Mostmár filmek, hogy vén fejemmel bírjam követni, mikor és mit néztem.
Ja igen, és mindjárt rögtön egy próba. Kép. Próbaképp, a tegnap délutáni karácsonyi ejtőzés emlékeként, íme a "muszáj-szeretni" Rémy a L'ecsó-ból:






Nem is nagyon tudok róla okosságokat írni, látni KELL! Felnőtt-mese inkább, a gyerekek aligha értenék a verbális poénokat, nekünk viszont zseniális 106 percet ad a film. Must see!

Az első

Ki tudja, hányadszor fogok már neki, hogy blogot írjak. MOST elszánt és kitartó óhajtok lenni - jelzem, egyszer több évig írtam egyet...- és ráadásul ennek a blognak most gyakorlati célja is van.

Szeretném ezen - a tetszés szerint másokkal bármikor megosztható - oldalon nyomonkövetni a filmeket, amiket láttam, írni róluk, ha úgy tartja kedvem, akár csak a címüket. Ha pedig úgy, hát hosszabb véleményemet is. Magmanka, s ha akarom, másnak is.

(P.S: ... jó lenne újra úgy tudni blogolni és merni belenyúlni a sablonba, mint anno.....)