Szeretni bolondulásig

Mielőtt bármit írnék a filmről, jószívvel ajánlom ezt a youtube-os videot. Zseniálisra sikerült!
Lentebb egy szintén régebbi xpress-es írás a filmről, ezúttal lilában, illeszkedve a film hangulatához.




Van olyan film, amit az ember akárhányszor néz meg, mindig nagyon tudja valamiért szeretni és mindig tud benne valami érdekeset találni. Nekem ilyen film a Szeretni Bolondulásig. Mióta évekkel ezelőtt előszőr láttam, számtalanszor megnéztem már és még mindig imádom.

Arról, hogy valójában miről szól a film, nehéz írni. Nem azért, mert egy bonyolult történet, hanem mert aligha lehetne hitelesen spoiler-mentesen nyilatkozni róla. Nem véletlen, hogy a fenti ajánló is visszafogott, rövid, sejtelmes.

Ígyhát, mikor azon gondolkodtam, hogy mit fogok majd írni róla, legelőszőr a Mars és Vénusz könyvek jutottak eszembe, amik ugyebár azt mesélik el, hogy a nő és a férfi mennyire különböző lények, mennyire máshogy, egymás számára érthetetlenül élik meg ugyanazt a történést.
Aztán meg arra gondoltam, hogy arról írok majd, hogy sokszor azt hisszük magunkról, hogy mennyire normálisak vagyunk és egyes emberek mennyire bolondok,de valójában soha nem tudhatjuk, ki az bolond és ki a normális, és talán sokszor észre sem vesszük a körülöttünk élő „bolondokat”, mi nagyon „normálisak”. Aztán gondoltam még arra, hogy írok majd arról, hogy sokszor nem vesszük észre azt sem, ha van az életünkben valaki, aki hisz bennünk és akire számíthatunk és hogy mennyiszer hajtunk inkább álmokat a valóság helyett és mennyiszer nem tudjuk már, mi is a valóságunk.

De aztán arra gondoltam, hogy ezek a félig odadobott gondolatmorzsák aligha fognak kedvet csinálni ehhez a filmhez – habár nem is ez a céljuk – és inkább elmesélem, hogy ez a film egy a maga nemében páratlan alkotás, hogy hasonló elgondolás alapján elkészített filmet még nem láttam és nem is tudok róla, hogy létezne. Hogy miért az, erről nagy spoilerkedés lenne mesélni, tessék megnézni és kiderül.

És akkor majd kiderül, hogy Audrey Tautou megintcsak nagy, barnaszemű és nagyon ártatlanul tud nézni, mégsincs az embernek Amélie utóérzése, vagy hogy ez a film csupa szín,csupa bordó és csupa lila és csupa piros főként, ami nagyon megtölti élettel a fantasztikusan fényképezett képkockákat.
És kiderül, hogy a rendezőnő első filmje ez a film és hogy bizony maradt benne egy-két logikai bukta,de ettől el lehet és el is kell tekinteni.
És kiderül az is, hogy a dvd –kiadás képe hibátlan, hogy ugyan van magyar dts –hang a lemezen, de teljesen feleslegesen, mert nincs minek erősen szólnia, hiszen a film többniyre a párbeszédekre épít, aztán meg kiderül az is, hogy nincs a filmnek effektíve filmzenéje, jószerivel egy dal, Nat King Cole L.O.V.E című dala határozza meg az egész filmet, és kiderül az is, hogy két alternatív befejezést láthatunk a dvd-n, a rendező kommentárjával, magyar felirattal.
Na, és akkor derül ki mégcsak igazán, hogy maga a rendező és csapata is mennyit töprengett, hogy hogyan fejezze be a filmet, hogy az azt a hatást hagyja a nézőben, amit az ő szándékuk szerint kellene hagynia.( Teszem hozzá, én az egyik alternatív befejezést választottam volna, azt hiszem, sokkal ,de sokkal jobban tükrözte volna a film mondnaivalóját, bár értem, ők miért nem így döntöttek).

Szóval, a végére minden kiderül és akkor egy nagyot csapunk a homlokunkra, hogy „azt a mindenit, na ezt nem gondoltam volna!”. Mert ez olyan homlokra csapós film. És ez az a homlokra csapás, ami garantáltan nagyon jól fog esni!