Then she found me

(A filmnek még nincs magyar címe, egyelőre nem mutatták még be hazánkban.)

A szereplőgárdát látva nagyon lelkesen ültem neki ennek a filmnek, mondván amiben egyszerre játszik Helen Hunt, Colin Firth és Bette Midler, az CSAK jó film lehet. Az első meglepetés akkor ért, mikor megláttam, hogy a filmet maga Helen Hunt rendezte, sőt a forgatókönyírásban is tevékenyen szerepet vállalt.

Node sebaj, annál lekesebb lettem. Sokáig azonbvan nem tartott ki a lelkesedésem.

Adva van egy 38 éves tanítónő – bár inkább óvópedagógusnak mondanám- és az ő hites ura, akik egyébiránt nagyon erősen hithű zsidók. Az esküvőjükkel indul a film, s pár perc után már szakítanak is. Épp aznap hal meg April (Helen Hunt) mostohaanyja, aki Aprilt egészen kisorában örökbefogadta.

No, itt éreztem, hogy aligha fogok vígjátékot látni. Ezen a ponton már az is világos volt, hogy Helen Hunt pontosan ugyanolyan a problémázó nőszemélyt alakít, mint a Lesz ez még így se-ben (jelzem, azért Oscart kapott, ezért aligha fog). Szóval, nem lesz vígjáték, na jó, sebaj, ennél rosszabb csak nem történik szegény főhössel, gondoltam. Tévedtem. Ugyanis alighogy két nagyon fontos személy kikerült az életéből, mintha csak valami társasjátékot játszana, a helyükre „frissek” és újak lépnek. April élete gyökeres fordulatot vesz, ha attól nem vett volna, hogy elvesztette a (mostoha) anyját és a férjét. De mikor már éppen fordulna az élete köszönhetően a két új szereplőnek (Firth és Midler), még a kanyarban visszakacsint kicsit a régi élet, egy nemvárt terhesség „személyében”. Hogy ez sok, hogy tömény, hogy elég? Nekem is. De nincs még bőven vége, hiszen épp itt kezdhetne vígjátékba fordulni a történet, hiszen April gyermekének nem az új kedves az apja, s kissé vicces, mikor édeshármasban mennek el az első ultrahangos vizsgálatra a nőgyógyászhoz, akit nem kisebb személyiség alakít, mint
Salman Rushdie. ( Anno a Bridget Jones Naplójában már feltünt, de akkor mint önmaga.) Azóta sem értem, hogy mi motiválta e szerep elvállalására.

Körülbelül most tartunk a bonyodalnak közepén, mégsem tudunk nevetni, ahogy azt illene egy valamire való vígjátékban, de sírni sem, ahogy egy drámában illene. Elveszik a kategóriák közt a film.

April élete „természetesen” újfent fordul, - itt hallottam Colin Firth előszőr torkaszakadtából üvölteni, mindaddig a keserédesen cinikus emberjogi ügyvéd figurát adta a lá Marc Darcy -, majd végül nyugvópontra tér. Itt, a film végén kellene megélni a katarzist, de nem fogjuk. Ahhoz ez a film túl sok, túl rossz. Ha karácsony után szabad ilyet profán hasonlattal élnem, olyan, mintha az ember folyamatosan csak tömné magába a bejglit, pedig nem is éhes, pedig meg sem várja, amíg éhes lesz, csak eszik, eszik eszik.

Pontosan ilyen a Then she found me. Van benne örökbefogadás, megtalálta édesgyermek, terhesség, elvesztett gyerek, ketyegő biológiai óra, adpoptáció újfent, tönkremnet házasság, új szerelem és tönkrement új szerelem, majd megjavuló új szerelem és elfogadott új anya. Nem, nem őrültem meg. Ilyen sok, ilyen neház, ilyen tömény ez a 92 perc. Vagy két órának tűnt. Számomra semmit nem mondott, nem érintett meg, nem tudom hovatenni.

Maximum kipipálom, ezt is láttam. Maximum!