Zene és szöveg

Harmadszorra is megnéztem, ezúttal véletlenül. Van ilyen. Ment HBO-n, a tv véletlen odakapcsolódott, és ott maradt... Mér’, máshol is így van, nem? :))

Tudom, hogy sokak szemében über-ciki Hugh Grant igazi –szigorúan idézőjelesen - csajos vígjátékait nézni. Ezt pedig különösen, hiszen míg a Love Actually – Igazából szerelem és a Notting Hill – Sztárom a párom – véleményem szerint- nívósnak mondható, szórakoztató képhalmazok, addig a Zene és szöveg ezektől(is) jóval elmaradva kullog a háttérben. Csakhogy ettől még nem rossz. A történet ugyan olyan mértékben sablonos, hogy egy, csak néhány amerikai vígjátékot látott, írói vénával némileg megáldott kiskamasz is megír egy ilyen forgatókönyvet, erőlködés nélkül. A filmben szereplő dalok pedig ... ha nem Grant énekelné őket, hasamat fogva fetrengenék a nevetéstől, miközben hallgatom őket, annyira egyszerűek mind szövegben, mind zenében és annyira eltérnek attól a zenei irányzattól, amit szeretek. És most jön a bazi nagy mégis. Mert mégis jó ez a film. Hisz ha rossz az ember kedve, ha a fáradtságtól alkalmatlan komoly mondanivalóval rendelkező művészfilmek befogadására, vagy ha csak lazulni akar egy adag ’home-made’ popcornnal baráti körben, akkor bizony nemhogy helytáll ez a mozi, de megkockáztatom, még dicséretet is érdemel. Mert azt, amire kitalálták, megírták és leforgattak, azt tökéletesen teljesíti. Jelesül az XX-kromoszómával megáldott populációt - s tán az XY-osok egy részét is - remekül kikapcsolja közel 100 percre. Akkor pedig egy szó, mint száz, igenis tud valamit. Azt pedig csak post scriptum jegyzem meg a fanyalgó férfitársadalomnak - a kivételnek, vagyis a szabályt erősítő hasonló vígjátékokat kedvelő uraknak kéretik nem idefigyelni - , hogy ez a film és társai semmivel sem rosszabb az általuk piedesztálra emelt és Istenként magasztalt CGI – halmoknál. 

Na, ezt jól megmondtam. :))

Ez a fiúk sorsa

Akartam valami nem megszokottat nézni. A nem megszokott alatt azt értem, nem egy aktuális blockbuster-t, nem egy művészfilmet, hanem valami olyat, amire ritkán kapok gusztust. Több ilyen film és filmfajta van, az archívumból ezúttal az 1993-ban készült, Ez a fiúk sorsa került elő. Talán mással jobban jártam volna....

Az állítólag igaz történet alapján készült alkotás oly’ mértékben hihetetlen, hogy miközben néztem, komolyan kétségbe vontam a történet igaz mivoltát. Márpedig a regény írója, Tobias Wolff, akinek a műve alapján a mozi készült, valóban megélte ezeket a dolgokat kamaszkorában. 

A történet – az író középiskolai éveinek története – az Egyesült Államok északi részén egy kisvárosban játszódik, Seattle mellett. Miután anyja rendre elhibázta kapcsolatait a férfiakkal és végre talál egy „jóravaló, rendes” úriembert, felhagy azzal, hogy serdülő fiával mindenüket hátrahagyva városról vársora meneküljenek az agresszív volt-szeretők elől, és megállapodik az ismétcsak tökéletesnek vélt, gyerekeit egyedül nevelő apa, Dwight ( DeNiro) mellett. Amivé azonban ezután az életük alakul, arra legrosszabb álukban sem számítottak volna. 

Nem vitatom Robert DeNiro magávalragadó alakítást nyújt a filmben. Csakhogy ettől ezt a sztorit én így nem tudom hitelesnek látni, ami nyilván nem jelenti azt, hogy megkérdőjelezem az egyetemi tanár író szavahihetőségét. Tanulságos mozi, sok érdekes és tartalmas beszélgetés indítója lehet, de mint önálló filmalkotás az én szívemhez nem találta meg az utat, s ennek legfőbb oka a hihetetlensége. 

Juno másodszor - A felfedezés

Ötletszerűen lekaptam a polcról és újranézős party-t rendeztem, két pokróc alatt, hallgatva, ahogy odakint kopog az őszi eső. Nagyon másnak láttam, mint először. Sok -sok megjegyzésre érdemes mondatfoszlányt leltem, - természetesen angolul néztem, belehallgattam a magyar szinkronba, messze nem azt fordították, amit az eredetiben hallottam -, olyannyira sokat, hogy ehhez még egy harmadik, sőt negyedik megnézés is kell, mire "átrágom magam" rajtuk. Persze, nem mert súlyos, nagy szavak, hanem mert annyira találóak. Na, ezúttal nem ragozom, JUNO továbbra is kötelező darab, s mostmár megvan a mély, okoska tanulság is: minél többször nézed, annál kötelezőbb, de csakis eredetiben!!!

A mai nap felfedezménye, egy kis aranyos Juno-t idézve:

'I like being a piece of furniture in your life.' 

Half Nelson - - - Fél Nelson

Lássuk be, a legrosszabb diákcsapatból is csodát kinevelő tanárokról szóló filmekkel már tele van a padlás. Egy efféle mozi már az első perctől kezdve halálra van ítélve a kiszámíthatósága miatt és amiatt, mert a nézők óhatatlanul is a téméban született ismertebb elődeikhez hasonlítgatják ezeket az alkotásokat. Ezért, sok más mellett ezért üde színfolt a tanár-diák filmek palettáján a Fél Nelson, ami egy messze nem tradicionális tanár-diák viszony, engedtessék meg, hogy barátságnak hívjam, bemutatásával a sulis filmek egyik legkülönösebbikévé küzdötte fel magát a képzeletbeli listámon.

Bevallom őszintén, sokáig vártam azzal, hogy megnézzem, valahogy riasztott, hogy kézikamerás felvételeket kell néznem, merthogy nem szívesen lesegetem az ide-oda ugráló kamera mögött ide-oda ugráló embereket bő másfél órán át. Eme félelmem részben be is igazolódott, viszont a drogmámorban úszó történelem tanár és kosárlabda edzőr– Ryan Gosling – arcának rezdüléseit bemutatandó a lehető leghatásosabb eszköz egy kézben tartott kamera.

Ez a film Ryan Gosling jutalomjátéka, amivel 2007-ben az Oscar-jelölést is kiérdemelte / Forrest Whitaker nyert Az utolsó skót királyban nyújtott alakításával/ és Shareeka Epps nagy esélye arra, hogy a jövőben még halljunk róla, akár egy hasonló gála kapcsán is. 

Amit ők ketten, - sokszor csak mimikával – eljátszanak, az valami zseniális. Gosling, filmbeli szerepe szerint Dan, kábítószerfüggő, s a szenvedély olyannyira eluralkodott már rajta, hogy az iskolában is kénytelen szívni a füvet. Epps, azaz Drey, a tanítvány , az ifjú kosaras rajtakapja tanárát füvezés közben. Így indul a tanár-diák viszony transzformációja valami különös és megnevezhetetlen viszonnyá, ami talán mégis a barátásg definíciójához áll legközelebb. Még akkoris, ha egy fiatal felnőtt tanár és egy nagy-kiskamasz lány közt ez szinte hihetetlennek tűnik. 

Nem szépítem, baromi jó film, a nehézkes indulás és a néhol zavaró kameramozgások ellenére is. Gosling nak pedig járt volna az arany szobor . 

Abszolút „másztszí”!

Miss Pettigrew nagy napja

Azt hiszem, ideje elővennem a kis dobozkámat, amiben a felsőfokú mellékneveket tárolom, és kiszemezgetni belőle legalább egyet a ma esti moziélmény feletti ítélethozatalhoz. Legyen mondjuk ez a szó a „legbájosabb”. Igen, azt hiszem, ebben a kategóriában idén a ez a mozi a nyertes. Eddig. 

Ez a „legbájos” kis történet egy konzervatív értékrendű, szerény, ám rafinált -eredetileg-dadáról, aki véletlenül sokadszorra is kirúgott dadából egyik pillanatról a másikra személyi titkárnővé lép elő, egy szegénységből a férfiak által nyújtott "javak" elfogadásával előbbre jutni próbáló énekesnő/színésznőcske mellett. Az 1939-ben játszódó film mindössze egyetlen nap történetét meséli el , de ez a nap mindkettőjük életét gyökeresen megváltoztatja, minket pedig másfél órán keresztül remekül elszórakoztat.

Igazándiból ennyi és nem több, de mégis több, hiszen a kicsit színházi vígjátékokra emlékeztető helyeztkomikumok és dramaturgia mellett, valamint Frances McDormand és Amy Adams kiváló játéka mellett még némi mondanivalót, ha úgy tetszik, nem erkölcsi tanulságot is kapunk Miss Pettigrew életbölcselet-tárából. 

A harmincas évek végének kedvelői, a színházszeretők és a brit mozik barátai nagyon fogják szeretni. Csakúgy, mint én.

Párizs, szeretlek

Hogy miként van jelen a világ két legcsodásabb érzése egy ezerarcú világvárosban? Hányféleképpen s mi mindent lehet szeretni a Fények városának díszletei között? Erre próbál válaszokat adni a 2006-os év talán egyik legkülönlegesebb mozija.

Tristan Carné producer megálmodott egy Párizs, és minden emberi érzések két legszebbikének, a szeretetnek és a szerelemnek a kapcsolatát bemutató mozit, 22 rendező - köztük Ethan és Joel Coen , Isabel Coixet, Gus Van Sant, Tom Tykwer, Alfonso Curaón - pedig sok rövid történetből megrajzolta ezt az álmot, melyben minden egyes szkeccs Párizs egy-egy kerületét háttérként használva mutat be egy történetet a nagyszerű érzések sokszínűségét demonstrálva. A film végleges változatába csak 18 szösszenet került bele, két filmetűd nem illeszkedett az összképbe, így azok valahol a vágószobák mélyén rekedtek, őket a nagyérdemű talán soha sem ismerheti meg. 

A Párizs, Szeretlek! olyan, mint 18 virtuális képeslap, amiket egy városnéző túrán markolunk le az ajándékboltok polcairól, s aztán mikor tüzetesebben átnézzük őket, ráébredünk, hogy néhányat talán meg sem kellett volna venni, merthát annyira mégsem tetszenek, míg néhányról azonnal megfogadjuk, hogy még a legkedvesebb rokonunknak sem küldjük el, mert magunkank akarjuk megtartani őket, emlékül. A 18 fejezet megtekintése után szinte biztosan ugyanígy találunk azonnali kedvenceket, olyanokat, amikre később is szívesen emlékszünk vissza és olyanokat, amiket legszívesebben rögvest elfelejtenénk. S nincs ez máshogy a színészekkel sem. Találkozunk régi, kedves ismerősökkel, akik ismét elvarázsolnak, kedvencekkel, akik némi csalódást okoznak, új arcokkal, akiket elsőre kevésbé zárunk a szívünkbe, és persze, felfedezünk magunknak nagyszerű, eddig számunkra ismeretlen színészeket. Natalie Portman, Steve Buscemi, Juliette Binoche, Nick Nolte, Maggie Gyllenhaal, Bob Hoskins, Fanny Ardant, Elijah Wood, Gérard Depardieu, valóban csak néhány a „nagy nevek” közül, de hogy mennyire nem csak ők azok, akik a film megnézése után nyomot hagynak a nézőkben játékukkal, arra hadd álljon itt példaként egy név, Catalina Sandeno Moreno neve, aki pár perces jelenetével egy életre felírta magát az ” érdekes és figyelemmel kísérendő színésznők” fejléccel ellátott listámra. 

Ahogy ismerősek vagy épp ismeretlenek, kedvesek vagy éppen kevésbé szimpatikusak a mozi szereplői, pontosan annyira közhelyesek és újdonságként hatóak Párizs utcái, házai, nevezetességei. A Párizs, szeretlek! nem utifilm, nem célja a város bemutatása, néhány jelenetnél tulajdonképpen ki sem derül a környezet láttán, hogy éppen a francia fővárosban vagyunk, tán csak a hangulat engedi ezt sejtetni – vagy néhol még az sem, sajnos - , de mégis, azok sem fognak csalódni, akik szívesen látnák viszont a jól ismert nevezetességeket, melyek alázattal szolgálnak háttérként a filmetűdökhöz. 

Különös, de noha ebben a moziban nem Párizs, mint látható, kézzel fogható helyszín a lényeg, mégsem készülhetett volna máshol, csakis ott. Ritkán szól a harmonika, nincsenek Dior és Chanel kosztümökben tipegő dámák, nem látjuk, ahogy a Montmartre-on a művészek portékájukat kínálják a turistáknak. Amit látunk, azok univerzális érzések, amiket csakis ezen „díszletek” által inspirálva lehetett ilyen sok-sok bájjal bemutatni. S tán pont a film egészének hangulata és a város különös atmoszférája az, ami miatt szemet lehet, szemet tudunk hunyni a gyengébb epizódok felett, s azt mondani, hogy szinte tökéletes közel két órát kapunk ettől a nem mindennapi alkotástól.

Az ötletgazda társaival már elkészítette a film „folytatását”, New York, Szeretlek! címmel és az internetes filmes adatbázis szerint tervei között szerepel 2010-re a Sanghai, Szeretlek! című harmadik mozi is. Csak remélni tudom, hogy az első film nagyszerűségét sikerül majd a későbbiekben is minimum megismételni, s hogy idővel a (most még nem) „sorozat” nem lényegül majd át egy sokrészes „Szeretlek! –sokadológiává”, feledtetve a nagyérdeművel az alapötlet - a szkeccsfilmek között is - egyedi mivoltát.

Úgy legyen. 

Plasztik szerelem - másodszor

Második nekifutás, mostmár DVD-ről. És a második gondoltasor, ami a film kapcsán eszembe jutott, rögtön a film megnézése után. Ime:

Egy film, ami eléri nézőjénél, hogy összeszoruljon a szíve egy guminő lelkéért. Egy film, amihez fogathóan sok szeretettel megírt filmet régen láttam már. És egy film, amit mindenkinek látnia kell. 

Ezúttal kihagynám a mélyreható elemzéseket motivációkról, dramaturgiáról, vagy a szereprőkről. Csak annyit mondanék, hogy a Plasztik szerelem egy igazi "szeretet-film", amiről nekem elsősorban az jut eszembe, hogy bár mindannyiunknak annyi törődés és elfogadás jutna az életben, mint Larsnak, s bárcsak mindannyian annyi segítséget kapnák a környezetünktől, hogy életünk nehéz periódusaiban, a mélypontokon könnyebben át tudjunk lendülni, mint amennyit egy kisvárosnyi ember ad ennek a végtelenül magányos, zavart, s ugyanannyira szeretetéhes fiúnak. S még az is eszembe jut, hogy ha aztán, hogy valaki megnézi ezt a filmet, úgy érzi, kicsit nagyobbra tárja a szíve ajtaját mások előtt, akiket korábban tánt nem tudott vagy nem akart kitüntetni odafigyelésével, akkor már megérte elkészíteni ezt a mozit. Azt pedig - és engedtessék meg, hogy naivan ezt higgyem- nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen alkotás ne mozgatna meg lelkeket és ne indítana meg embereket. Remélem és őszintén bízom benne, hogy így lesz, mert - s ezt már a Moulin Rouge előtt is tudtuk, mégha sokunknak akkor is égett igazán az emlékezetébe ez a gondolat -, szeretni és szeretve lenni a legnagyobb dolog a világon.

Egyedül nem megy

Múlt vasárnap este rámtört a „néznék egy kis könnyed francia filmet” hangulat, aminek, megmondom őszintén, már ideje volt, merthogy meglehetősen régen nem láttam francia filmet. Így került elő egy régóta halogatott mozi, az Egyedül nem megy. 

Azt kell mondjam, akitől ez a film a magyar címét kapta, nagyon jól tette, hogy Sándor Pál 1980-as Ripacsok című filmjének méltán híres dalára utalva választotta ki azt. Amiről az a dal szól, arról szól ez a film. Ilyen egyszerű. De továbbmegyek, a német cím : Zusammen ist Man weninger allein- ami konyhanémetem szerint annyit tesz, együtt az ember kevésbé van egyedül, majdhogynem méginkább illik Claude Berri filmjéhez.

A történet ugyanis három fiatalról szól, akik a mai világ oly’ „divatos” életformáját, a társas magányt élik meg nap, mint nap. Van munkahelyük, vannak emberi kapcsolataik, csak EMBERI kapcsolataik nincsenek. 
Camille – Audrey Tautou - , takarításból él, családjával megromlott a viszonya, tulajdonképpen csak telnek körülötte a napok, érzelmek, szeretet és törődés nélkül. 
Franck, a szakács – Guillaume Canet – heti egy szabadnappal, reggeltől estig dolgozik, egyszem pihenőnapján pedig beteg nagyanyját látogatja meg a kórházban, majd a szociális otthonban. Magánéletre, szeretetre, törődést adni vagy kapni nincs sem ideje, sem ereje. A „szerelem” számára egy-egy gyors numera, csakhogy túllegyen rajta. 
Philibert, a nemesi származású gyerekkorában mélységesen elnyomott fiatal fiú a lelke mélyén színpadi szerepekről, népszerűségről álmodik, de beszédhibája és a szerető, támogató barátok hiánya arra ítéltetik, hogy álmát fojtsa el magában olyan mélyre, amennyire csak bírja. 

S hogy a mérhetetlen magányon túl mi köti össze ezt a három embert? Nos, mindhárman ugyanabban a párizsi bérházban élnek, ráadásul a két fiú közös lakásban is, bár ez semmit nem változtat a korábban elmondottakon, miszerint egyikük életében sincs senki, aki törődne velük vagy akivel törődhetnének. Mi hát a legkézenfekvőbb megoldás? Egymásban megtalálni azt, amit másban eddig nem sikerült. Így kezdődik el a három fiatal közös élete, az a közös élet, amiből egyértelműen kiderül számukra, hogy valóban, együtt az ember kevésbé van egyedül.  

Nem különlegsen jó film az Egyedül nem megy, de a "nagyon jó" titulus könnyedén megadható neki. Tény, hogy itt-ott nem érjük, egy-egy szereplő mit miért tesz, mintha csak a vágósasztalon felejtették volna a szereplők motivációját a nézőkkel megértetni szándékozó képkockákat és tény, hogy a szereplők sem nyújtanak különösen emlékezeteset, de az is ugyanúgy tény, hogy egy jórészt párbeszédekre épülő filmben nem is feltétlenül lehet kimagaslót alakítani, bár erre is láttunk már példát a filmművészetben. Azt írtam az imént, hogy a film jórészt párbeszédekre épít. Nem is akármilyenekre! Nagy erénye ugyanis a dramturgiának a realizmus, a „velünk is megtörténhetne”-ség. Ettől az előnytől válik hitelessé, amitől pedig nagyon jóvá a mozi.

Külön köszönet az illetékesnek, hogy végül nem az eredetileg tervezett Charlotte Gainsbourgh kapta a női főszerepet, mert Tautou még csutkára nyírt, fiús hajjal is bájos, amihez a jól megszokott Györgyi Anna –féle szikron még egy adag kedvességet hozzátesz. Guillaume Canet nálam már egy életre bizonyított a Szeress, ha mersz-ben, a Philibert alakító Laurent Stocker pedig új név ugyan a „számomra kedves francia színészek” fejléccel ellátott listán, de méltán kiérdemelte helyét rajta. Pont úgy, ahogy a film is az „ezt még párszor megnézem” listámon. Csak ajánlani tudom ugyanezt mindnekinek, aki szereti a kicsit realistább, nem helyzetkomikumokra építő francia filmeket. Nem fog csalódást okozni, ígérem!