Párizs, szeretlek

Hogy miként van jelen a világ két legcsodásabb érzése egy ezerarcú világvárosban? Hányféleképpen s mi mindent lehet szeretni a Fények városának díszletei között? Erre próbál válaszokat adni a 2006-os év talán egyik legkülönlegesebb mozija.

Tristan Carné producer megálmodott egy Párizs, és minden emberi érzések két legszebbikének, a szeretetnek és a szerelemnek a kapcsolatát bemutató mozit, 22 rendező - köztük Ethan és Joel Coen , Isabel Coixet, Gus Van Sant, Tom Tykwer, Alfonso Curaón - pedig sok rövid történetből megrajzolta ezt az álmot, melyben minden egyes szkeccs Párizs egy-egy kerületét háttérként használva mutat be egy történetet a nagyszerű érzések sokszínűségét demonstrálva. A film végleges változatába csak 18 szösszenet került bele, két filmetűd nem illeszkedett az összképbe, így azok valahol a vágószobák mélyén rekedtek, őket a nagyérdemű talán soha sem ismerheti meg. 

A Párizs, Szeretlek! olyan, mint 18 virtuális képeslap, amiket egy városnéző túrán markolunk le az ajándékboltok polcairól, s aztán mikor tüzetesebben átnézzük őket, ráébredünk, hogy néhányat talán meg sem kellett volna venni, merthát annyira mégsem tetszenek, míg néhányról azonnal megfogadjuk, hogy még a legkedvesebb rokonunknak sem küldjük el, mert magunkank akarjuk megtartani őket, emlékül. A 18 fejezet megtekintése után szinte biztosan ugyanígy találunk azonnali kedvenceket, olyanokat, amikre később is szívesen emlékszünk vissza és olyanokat, amiket legszívesebben rögvest elfelejtenénk. S nincs ez máshogy a színészekkel sem. Találkozunk régi, kedves ismerősökkel, akik ismét elvarázsolnak, kedvencekkel, akik némi csalódást okoznak, új arcokkal, akiket elsőre kevésbé zárunk a szívünkbe, és persze, felfedezünk magunknak nagyszerű, eddig számunkra ismeretlen színészeket. Natalie Portman, Steve Buscemi, Juliette Binoche, Nick Nolte, Maggie Gyllenhaal, Bob Hoskins, Fanny Ardant, Elijah Wood, Gérard Depardieu, valóban csak néhány a „nagy nevek” közül, de hogy mennyire nem csak ők azok, akik a film megnézése után nyomot hagynak a nézőkben játékukkal, arra hadd álljon itt példaként egy név, Catalina Sandeno Moreno neve, aki pár perces jelenetével egy életre felírta magát az ” érdekes és figyelemmel kísérendő színésznők” fejléccel ellátott listámra. 

Ahogy ismerősek vagy épp ismeretlenek, kedvesek vagy éppen kevésbé szimpatikusak a mozi szereplői, pontosan annyira közhelyesek és újdonságként hatóak Párizs utcái, házai, nevezetességei. A Párizs, szeretlek! nem utifilm, nem célja a város bemutatása, néhány jelenetnél tulajdonképpen ki sem derül a környezet láttán, hogy éppen a francia fővárosban vagyunk, tán csak a hangulat engedi ezt sejtetni – vagy néhol még az sem, sajnos - , de mégis, azok sem fognak csalódni, akik szívesen látnák viszont a jól ismert nevezetességeket, melyek alázattal szolgálnak háttérként a filmetűdökhöz. 

Különös, de noha ebben a moziban nem Párizs, mint látható, kézzel fogható helyszín a lényeg, mégsem készülhetett volna máshol, csakis ott. Ritkán szól a harmonika, nincsenek Dior és Chanel kosztümökben tipegő dámák, nem látjuk, ahogy a Montmartre-on a művészek portékájukat kínálják a turistáknak. Amit látunk, azok univerzális érzések, amiket csakis ezen „díszletek” által inspirálva lehetett ilyen sok-sok bájjal bemutatni. S tán pont a film egészének hangulata és a város különös atmoszférája az, ami miatt szemet lehet, szemet tudunk hunyni a gyengébb epizódok felett, s azt mondani, hogy szinte tökéletes közel két órát kapunk ettől a nem mindennapi alkotástól.

Az ötletgazda társaival már elkészítette a film „folytatását”, New York, Szeretlek! címmel és az internetes filmes adatbázis szerint tervei között szerepel 2010-re a Sanghai, Szeretlek! című harmadik mozi is. Csak remélni tudom, hogy az első film nagyszerűségét sikerül majd a későbbiekben is minimum megismételni, s hogy idővel a (most még nem) „sorozat” nem lényegül majd át egy sokrészes „Szeretlek! –sokadológiává”, feledtetve a nagyérdeművel az alapötlet - a szkeccsfilmek között is - egyedi mivoltát.

Úgy legyen.