Egyedül nem megy

Múlt vasárnap este rámtört a „néznék egy kis könnyed francia filmet” hangulat, aminek, megmondom őszintén, már ideje volt, merthogy meglehetősen régen nem láttam francia filmet. Így került elő egy régóta halogatott mozi, az Egyedül nem megy. 

Azt kell mondjam, akitől ez a film a magyar címét kapta, nagyon jól tette, hogy Sándor Pál 1980-as Ripacsok című filmjének méltán híres dalára utalva választotta ki azt. Amiről az a dal szól, arról szól ez a film. Ilyen egyszerű. De továbbmegyek, a német cím : Zusammen ist Man weninger allein- ami konyhanémetem szerint annyit tesz, együtt az ember kevésbé van egyedül, majdhogynem méginkább illik Claude Berri filmjéhez.

A történet ugyanis három fiatalról szól, akik a mai világ oly’ „divatos” életformáját, a társas magányt élik meg nap, mint nap. Van munkahelyük, vannak emberi kapcsolataik, csak EMBERI kapcsolataik nincsenek. 
Camille – Audrey Tautou - , takarításból él, családjával megromlott a viszonya, tulajdonképpen csak telnek körülötte a napok, érzelmek, szeretet és törődés nélkül. 
Franck, a szakács – Guillaume Canet – heti egy szabadnappal, reggeltől estig dolgozik, egyszem pihenőnapján pedig beteg nagyanyját látogatja meg a kórházban, majd a szociális otthonban. Magánéletre, szeretetre, törődést adni vagy kapni nincs sem ideje, sem ereje. A „szerelem” számára egy-egy gyors numera, csakhogy túllegyen rajta. 
Philibert, a nemesi származású gyerekkorában mélységesen elnyomott fiatal fiú a lelke mélyén színpadi szerepekről, népszerűségről álmodik, de beszédhibája és a szerető, támogató barátok hiánya arra ítéltetik, hogy álmát fojtsa el magában olyan mélyre, amennyire csak bírja. 

S hogy a mérhetetlen magányon túl mi köti össze ezt a három embert? Nos, mindhárman ugyanabban a párizsi bérházban élnek, ráadásul a két fiú közös lakásban is, bár ez semmit nem változtat a korábban elmondottakon, miszerint egyikük életében sincs senki, aki törődne velük vagy akivel törődhetnének. Mi hát a legkézenfekvőbb megoldás? Egymásban megtalálni azt, amit másban eddig nem sikerült. Így kezdődik el a három fiatal közös élete, az a közös élet, amiből egyértelműen kiderül számukra, hogy valóban, együtt az ember kevésbé van egyedül.  

Nem különlegsen jó film az Egyedül nem megy, de a "nagyon jó" titulus könnyedén megadható neki. Tény, hogy itt-ott nem érjük, egy-egy szereplő mit miért tesz, mintha csak a vágósasztalon felejtették volna a szereplők motivációját a nézőkkel megértetni szándékozó képkockákat és tény, hogy a szereplők sem nyújtanak különösen emlékezeteset, de az is ugyanúgy tény, hogy egy jórészt párbeszédekre épülő filmben nem is feltétlenül lehet kimagaslót alakítani, bár erre is láttunk már példát a filmművészetben. Azt írtam az imént, hogy a film jórészt párbeszédekre épít. Nem is akármilyenekre! Nagy erénye ugyanis a dramturgiának a realizmus, a „velünk is megtörténhetne”-ség. Ettől az előnytől válik hitelessé, amitől pedig nagyon jóvá a mozi.

Külön köszönet az illetékesnek, hogy végül nem az eredetileg tervezett Charlotte Gainsbourgh kapta a női főszerepet, mert Tautou még csutkára nyírt, fiús hajjal is bájos, amihez a jól megszokott Györgyi Anna –féle szikron még egy adag kedvességet hozzátesz. Guillaume Canet nálam már egy életre bizonyított a Szeress, ha mersz-ben, a Philibert alakító Laurent Stocker pedig új név ugyan a „számomra kedves francia színészek” fejléccel ellátott listán, de méltán kiérdemelte helyét rajta. Pont úgy, ahogy a film is az „ezt még párszor megnézem” listámon. Csak ajánlani tudom ugyanezt mindnekinek, aki szereti a kicsit realistább, nem helyzetkomikumokra építő francia filmeket. Nem fog csalódást okozni, ígérem!