Leap Year - Szökőhév

Úgy tűnik, Hollywood még mindig nem unt rá a „kozmopolita tűsarok kietlen vidékre tipeg”-jellegű filmekre. Az elmúlt évben először Rene Zellwegert láthattuk megküzdeni a tél ürömeivel Minnesotában, majd Sandra Bullcok topánkái hódították meg Alaskát, most pedig itt van Amy Adams, aki már nem éri be az újvilág kies tájaival és egyenesen Írországig – helyebben szólva Walesig utazik – fiút kérni. (És akkor még Morganékról – Hova lettek Morganék? – Hugh Grant, Sarah Jessica Parker -nem is beszéltünk-pedig a tematika passzol a felsorolásba.)

A Szökőhév nemcsak ebben nem tudott eredetit nyújtani, hiszen gyakorlatilag minden egyes elemét láttuk már. Még messzebbre megyek, akár mi magunk is lazán meg tudtuk volna írni az egészet úgy, ahogy van. Csak fel kellett volna hozzá csapni a „Nagy klisé szótárt”és pikk-pakk összedobtuk volna a sztorit. A fura az, hogy ennek ellenére – vagy éppen ezért- mégiscsak tud aktiválódnai a szórakoztás-faktor és a pöttyös könyv-road movie hibrid egészen kellemes kikapcsolódást nyújt, hiába tudjuk már a főcím alatt, hogy mi is lesz a vége. Erre pedig jó esélyünk van, főként ha volt szerencsételnségünk az előzeteshez, hiszen a trailer gyakorlatilag mindent elmond.

Amy Adamsből bámulatos érzékkel varázsoltak Nicole Kidman hasonmást,még a gesztusokat is sikerült egy, az egyben lenyúlni a Moulin Rouge –ból, szegény Matthew Goode meg mintha ott sem lenne a filmben. Talán mert az ő karakterét nem csórták sehonnan...

Jó kis ír muzsika, csodás tájak, ordas közhelyek, mégis kellemes lazulás. Legalább nem kell a körmünket rágni azon, hogy vajh egymáséi lesznek –e a szerelmesek....

A szólista

Ki ne csodálná azokat az embereket, akiknek a sors valamiféle különleges tehetséget adott valamiben, ami más földi halandók számára elérhetetlen, megfoghatatlan csoda? Talán minden efféle „titok” a laikus számára lemegfejthetetlenebbike a zene nyelve. Jómagam mindigis csodáltam azokat, akiknek a kotta nem ákombákom és akik úgy hallgatnak meg egy dalt, hogy közben a szemük előtt máris futnak a mások számára láthatalan mollok és dúrok. A családomban három ilyen zenész is van, így tesközelből volt szerencsém látni azt, amit Joe Wright rendező megtörtént eseményeket feldolgozó filmjének főhőse, Steve Lopez (Robert Downey Jr) láthatott, amikor Nathaniel Ayersre nézett, miközben a hontalan skizofrén zenész Los Angeles utcáin, egy forgalmas alagútban előszőr a kezébe vette az ajándékba kapott csellóját.



Az újságíró Lopez egy véletlennek köszönhette, hogy megismerkedett a nemcsak a betegsége miatt különc zenésszel, akivel rövid idő alatt kialakuló korántsem hétköznapi barátságának epizódjait a Los Angeles Times hasábjain szinte élőben követhették a lap olvasói. És ahogyan az már Amerikában lenni szokott, a történetre felfigyelt a város, Ayers életét akarata ellenére többen próbálták a saját értékrendjük szerint megváltoztatni, ám ha nem vigyáz az ember, a jószándék és a segíteni akarás megszállottsággá válik és éppen az ellenkezőjét eredményezi, mint azt az önmagának konzekvensen jó úton járónak képzelő segítő hiszi.


Steve Lopez és Nathaniel Ayers urak barátsága – az úr szó fontos a történet szempontjából – túlélte a modern Kisherceg mese megpróbáltatásait, sőt végül az újságíró, aki szentül hitte, hogy ő áll a jótévők oldalán, még azt is megtanulta, hogy olykor egy kisiklott életű embertásrunktól is tanulhatunk – sokszor jóval többet, mint hinnénk.


Talán nem véletlen, hogy az A szólista nem jutott el a filmes díjak közelébe sem, ugyanis a kézenfekvően nagyívű történetből egy olykor kifejezetten vontatott és idegesítő mozi született, melyben a hosszabb komolyzenei betétek felüdülésként hatnak, egyszersmind a film legkellemesebb perceit szerzik a nézőknek. Az a fura, hogy tudjuk, mit kellene megtanulnunk a zsurnaliszta és a mentálisan sértült hontalan bizarr viszonyából – fentebb írtam is -, de ez egyszerűen nem sikerül, még a film végén konkrétan megfogalmazott tanulság ellenére sem.


Kétségkívül ez Joe Wright legerőtlenebb alkotása, amit egyszer bőségesen elegendő látni, de a komolyzene minimális szeretete nélkül meg sem szabad próbálni végignézni.

Infómorzsák: Steve Lopez honlapja , interjú Steve Lopezzel és Nathaniel Ayersszel (angolul)

Éjszaka a Földön

Ezúttal hadd maradjak meg egy nem-kritika írásánál, ugyanis ezen a filmen aligha van mit kritizálni a szó szoros értelmében, ahhoz viszont vajmi kevéssé ismerem Jim Jarmusch filmjeit, hogy hosszasabban értekezzek róluk és köztük az Éjszaka a Földönről.

Őszintén, sosem kerestem volna ezt a filmet a boltok polcain vagy az aukciós oldalakon, ha a csajos mozizás keretében Judit nem ezzel a filmmel lep meg minket.  A Párizs, szeretlek! óta szeretem a szkeccsfilm műfaját, úgyhogy ez a mozi is sikerre volt ítélve, ráadásul abban is különleges azontúl, hogy életem első Jarmusch-filmje, hogy most bírtam először elviselni Roberto Benignit, mi több, egyenesen a kedvenc részem volt az, ami gyakorlatilag nem más, mint az ő olaszosan vehemenciával az éjszakába üvöltött monológja.

Így aztán több szempontól úttörő nálam ez a film. A rendező és az olasz színész miatt is. És mert bebizonyította, hogy érdemes néha letérni a mainstream mozik útjáról olyan irányba is, amerre amúgy soha nem indulnánk el, mert kincsek ott is vannak, ahol legkevésbé számítunk rájuk.

Veronica decides to die

Paolo Coelho a mozivásznon. Érdekes és számomra ellentmondásos. Amikor először olvastam Coelho-t, éppen a Veronika meg akar halni című könyvét, ami akkor mégcsak angolul volt elérhető , a brazil író művei hazánkban még nagyon szűk réteg – hadd fogalmazzak így – kiváltáságnak számítottak, jószerivel csak az ezotéria iránt érdeklődők forgatták a regényeit, már amelyikhez akkor már magyarul hozzá lehetett férni., hisz valóságos csoda volt, ha a boltok polcaira került egy új Coelho mű. Sokan talán éppen ezért divatból kezdték el forgatni a Veronikát, az Alkimistát vagy a Tizenegy percet. Mert akkoriban sikk volt a Mestert olvasni. Azóta rengeteg regénye elérhető már idehaza, talán már a sokadik kiadásnál tart mindegyik, és talán a nagy divathullám elvonultával ismét inkább olyanok keresik ezeket a könyveket, akik valóban kellő nyitottsággal rendelkeznek és akikben van némi, akár öntudatlan, hajlandóság arra, hogy az olvasottak hatására másként lássák önmagukat.

Éppen emiatt a misztikusság miatt tartom ellentmondásosnak, hogy a „titok”, amit lapokat forgatva, nyugalomban, kettesben az íróval lehet(ett) csak igazán felfedezni, most popcorn ropogásától hangos mozitermekbe kerül, ahol két köhintés között könnyen elveszhet a valós érték, a valódi mondanivaló. Ugyanakkor értem a szándékot, a célkitűzést, hogy minél több embert próbáljon megérinteni a regényt hűen követő történet és legyen, legalább legyen esély arra, hogy néhányakhoz eljusson az üzenet, arról,hogy az élet minden egyes pillanata egy csoda.

Nyilván nem is vált jegyet olyasvalaki erre a filmre, aki ne olvasta volt a szerző valamelyik művét, vagy éppenséggel ne tartozna a „nyitottak” közé. Mégis ... Én, a nagy mozis is azt mondom, Coelho-t olvasni kell és nem látni.

Veronika története, a lányé, aki minden problémától mentes élete ellenére öngyilkosságot követ el, de túléli azt, ám a szíve olyan mértékben károsodik, hogy csak néhány napja van hátra már, s ezalatt a néhány, gyógykezeléssel töltött nap alatt fedezi fel az önfeledt, boldog élet mibenlétét, olyan történet, ami nem fogja senki életét egyik percről a másikra gyökerestől felforgatni. Ha azonban eléggé nyitottan fogadjuk a gondolatait, idővel – nálam ehhez évek kellettek -, megértjük mindazt, amit meg kell értenünk és valóban képesek leszünk meglátni minden egyes nap minden egyes percében az élet szépségét. De ehhez önmagában Coelho nagyon kevés ....

Mary and Max

Ha azt hallom, gyurma animáció, első körben Cakó Ferenc és két sikersorozata, a Sebaj Tóbiás és a Zénó jutnak eszembe. Csekély ismeret ez egy világszerte ismert és elimsert műfajról, melynek leghíresebb ausztrál képviselője a 2004-ben a Legjobb rövidfilm kategóriában a Harvey Krumpet című rövidfilmért Oscar-díjjal jutalmazott Adam Elliot.

Hat évvel az Oscar után és tíz évvel azután, hogy Elliot befejezte az Unlce(1996), Cousin(1998), és Brother(1999) című rövidfilmekből álló trilógiáját, elkészült az első egész estés mozifilm, a Mary and Max. A részben önéletrajzi ihletésű családi trilógia és az annál jóval kiforrottabb és komplexebb Harvey Krumpet után egyenesen „kellett” követekeznie valami nagyobbnak, valami többnek, valami még összetettebbnek, miután az első négy film(ecske) olyan mértékű fejlődést, eszköztár gyarapodást és ötlettel teliséget mutatott, amit már nem követhetett volna egy újabb 10-20-30 perces kalitkába bezárt alkotás. Minden adott volt arra, hogy megszülessen a Mary and Max.

Az 1976-ban kezdődő és 18 évet felölelő történet egy,a film kezdetekor 8 éves ausztrál kislány, Mary Daisy Dinkle és egy ugyancsak akkor 44 éves, túlsúlyos amerikai ateitsa zsidó, Max Jerry Horowitz levelezésének története, melyet egy narrátor segítségével követhetünk végig. Mary-t és Max-et az elidegenedés, a magány és az elkeseredettség köti össze az irreálisan nagynak tűnő korkülönbség és távolság ellenére, és ami igazán pikáns színezetet az a történetnek, az az, ahogy ők ketten, két különböző életkorú és szociális hátterű ember ugyanazokat a problémákat látják, és egymás számára láttatják. Elliot minden eddigi rövidfilmjének főszereplője a társadalom vagy a családja által mellőzött vagy teljességgel kitaszított figura,mindegyikük mérhetetlenül magányos, és valamilyen betegségben szenved, Harvey Krumpet például Tourette-szindrómás, Max Horowitznak pedig Asperger-szindrómája van, melynek következtében többek közt képtelen az emberek érzéseit az arcukról leolvasni illetve megfelelő emberi kapcsolatokat kialakítani. Az egyetlen nem kényszerű, - tehát nem orvosi – kapcsolata Ivy-hoz, a gyengénlátó szomszédnőjéhez fűzi, aki időnként levest főz Maxnek, problémás látása miatt néha különös levesbetétekkel.

Mary levelei eleinte komoly felfordulást okoznak Max amúgyis zavaros érzelmi világában, de idővel rájön arra, hogy a közben kislányból nagylánnyá cseperedő Mary az egyetlen barátja. A majdnem húsz évet felölelő levélváltás közben mindketten megélik az élet rossz és jó oldalát, gyarapodnak bölcseletekkel – bár Max kényszeres evése miatt inkább kilókkal – és szegényebbek lesznek illúziókkal. A folyamatos változásban egyetlen állandóság van csupán: a örömteli várakozással kinyitott levélszekrény.

Két dolgot szögezzünk le gyorsan. A Mary and Max – ahogy Elliot egyik korábbi filmje sem – nem a depresszív, lelkek sötét bugyrában turkáló alkotás, éppen ellenkezőleg, egy elképesztően humoros film, mind szövegében, mind pedig a képi megoldások terén. Néha az az érzése támad az embernek, miközben nézi, hogy szeretné mondatról mondatra kielemzni, megrágni, annyira kiváló a narráció, aztán pedig szeretné még egyszer megnézni, kockáról kockára, hogy minden egyes képkockát a velejéig kiélvezhessen. (Ahogyan például Ivy szemöldököt fest magának, az egyszerűen zseniális!)

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy a Mary and Max nem egy tucat baratság-film. És nemcsak azért nem, mert a szereplők közel sem egykorúak, hanem azért sem, amilyen nézőpontból a szeretet és az összetartozás kérdését megközelíti. Ezt a két tényezőt előtérbe helyzeve elmondhatjuk, hogy bár a rendező számtalan ötletet felhasznált a korábbi munkáiból – ilyen a szereplők már említett betegsége, az érzelmi és társadalmi problémák és a történeteket vezető narráció -, a Mary and Max lényegesen kiforrottabb az elődeinél, a film bármely aspektusát tekintve.

A tartalmi hasonlóságok mellett a  film képi világa is követi a rendező korábbi alkotásait,a főként fekete-fehér-szürke tónusok mellett azonban a barna és annak árnyalati is megjelennek, sőt fontos szerepet is kapnak a filmben, illetve feltűnik a lángoló vörös szín is, ami a sötét, visszafogott színvilágban a boldogság jelképe, - és egyben Adam Elliot tisztelgése Steven Spielberg Schindler listája című filmje előtt.

Az ausztrál komikus, Barry Humphries által narrált felnőttmesében Max Philip Seymour Hoffman, míg a már nem gyerekkorú Mary Toni Collette hangján szólal meg, de hallhatjuk a filmben Eric Banat is, aki Mary szomszédjának kölcsönzi a hangját.

A tökéletes kohézió elérését gondosan megválasztott zenei betétek segítik,melyek közül talán a legjobban megválasztott a film végefőcím dala , Bert Kaempfert Swinging Safari-ja, ami a történet végének komolyságát már a kezdő taktusaival feloldja, így mielőtt még komoly tanulságokat kezdhetnék leszűrni, mosolyogva pattanunk fel a székből és hagyjuk, hogy átjárjon bennünket az a fantasztikus érzés, hogy barátkozni jó és hogy milyen boldogok lehetünk, hogy mi és a barátaink vagyunk egymásnak.

Mert ahogy Ethel Watts Mumford idézete a film végén emlékeztet rá minket: „Isten adta nekünk rokonainkat, de hála Neki, barátainkat magunk választhatjuk.”

Dupla vagy semmi

Mégsem részletezném. Mert nem akarom szidni azt, ami valaha a top mozit jelentette. Mai szemmel nagyon semmilyen, amximum az Amerikai Álom üt át a képernyőn, más aligha. De sebaj, néha kell egy kis retró. Bár legközelebb ha J.Fox retróra vágyom, maradok a Szenzációs recepciósnál.

Bazi rossz Valantin-nap

Mi történik, ha egy matematikai egyenletek mentén szögmérővel és körzővel megszerkesztett kapcsolati görbék rendszerében tévelygő leányzó találkozik az igazinak látszó férfival? Nos, egy bazi rossz film történik.

Nia Vardalos egyszerűen nem veszi észre, hogy míg színésznőnek néha egészen elviselhető, foragtókönyvírói és rendezői képességeknek igencsak híján van. De mert a lelkesedése sokszorosa az önkritikusságának, fittyet hány a fanyalgókra és bőszen törtet előre filmről-filmre, melynek eredményeképpen nesze nekünk az eddigi legrosszabb Valentin-napot idéző vígjáték az egy kapcsolatban maximum ötször randizni hajlandó Genevieve-ről, aki fennen hangoztatja, hogy ha a szíved-lelked beleadod egy kapcsolatba, akkor abból csak lelkileg megtiporva kerülhetsz ki, ezért egyszerűbb néhány boldog együttlét után még a baj bekövetkezte előtt utilaput kötni a pasi lábára. Evidens módon éppen eme tézis moromolása közben lép be az életébe Greg, akivel aztán a kapcsolat-filozófiai nézeteltérések miatt másfél órán keresztül egyetlen valamire való poén nélkül végigagonizálják a filmet. Ilyen az, amikor egy jó alapötlet nagyon rossz kezekben kezd kibontakozni majd gyorsan felejthető mozgóképpé érni.


Csak elvakult Vardalos-rajongóknak ajánlott.