A szólista

Ki ne csodálná azokat az embereket, akiknek a sors valamiféle különleges tehetséget adott valamiben, ami más földi halandók számára elérhetetlen, megfoghatatlan csoda? Talán minden efféle „titok” a laikus számára lemegfejthetetlenebbike a zene nyelve. Jómagam mindigis csodáltam azokat, akiknek a kotta nem ákombákom és akik úgy hallgatnak meg egy dalt, hogy közben a szemük előtt máris futnak a mások számára láthatalan mollok és dúrok. A családomban három ilyen zenész is van, így tesközelből volt szerencsém látni azt, amit Joe Wright rendező megtörtént eseményeket feldolgozó filmjének főhőse, Steve Lopez (Robert Downey Jr) láthatott, amikor Nathaniel Ayersre nézett, miközben a hontalan skizofrén zenész Los Angeles utcáin, egy forgalmas alagútban előszőr a kezébe vette az ajándékba kapott csellóját.



Az újságíró Lopez egy véletlennek köszönhette, hogy megismerkedett a nemcsak a betegsége miatt különc zenésszel, akivel rövid idő alatt kialakuló korántsem hétköznapi barátságának epizódjait a Los Angeles Times hasábjain szinte élőben követhették a lap olvasói. És ahogyan az már Amerikában lenni szokott, a történetre felfigyelt a város, Ayers életét akarata ellenére többen próbálták a saját értékrendjük szerint megváltoztatni, ám ha nem vigyáz az ember, a jószándék és a segíteni akarás megszállottsággá válik és éppen az ellenkezőjét eredményezi, mint azt az önmagának konzekvensen jó úton járónak képzelő segítő hiszi.


Steve Lopez és Nathaniel Ayers urak barátsága – az úr szó fontos a történet szempontjából – túlélte a modern Kisherceg mese megpróbáltatásait, sőt végül az újságíró, aki szentül hitte, hogy ő áll a jótévők oldalán, még azt is megtanulta, hogy olykor egy kisiklott életű embertásrunktól is tanulhatunk – sokszor jóval többet, mint hinnénk.


Talán nem véletlen, hogy az A szólista nem jutott el a filmes díjak közelébe sem, ugyanis a kézenfekvően nagyívű történetből egy olykor kifejezetten vontatott és idegesítő mozi született, melyben a hosszabb komolyzenei betétek felüdülésként hatnak, egyszersmind a film legkellemesebb perceit szerzik a nézőknek. Az a fura, hogy tudjuk, mit kellene megtanulnunk a zsurnaliszta és a mentálisan sértült hontalan bizarr viszonyából – fentebb írtam is -, de ez egyszerűen nem sikerül, még a film végén konkrétan megfogalmazott tanulság ellenére sem.


Kétségkívül ez Joe Wright legerőtlenebb alkotása, amit egyszer bőségesen elegendő látni, de a komolyzene minimális szeretete nélkül meg sem szabad próbálni végignézni.

Infómorzsák: Steve Lopez honlapja , interjú Steve Lopezzel és Nathaniel Ayersszel (angolul)