A ma esti házilagos moziélmény, hosszas iromány nélkül, mindössze megjegyezve, hogy végre megnéztem egyben a sok, tv-ben elkapott darabka után. Összeállt a történet, hála a régóta polclakó DVD-kiadásnak. Jó volt nézni és látni. Külön piros pont a zenéért! Erről, most csak ennyi, a képzeletbeli filmes naplóba bevésett ötöske mellé ezúttal nincs beírás.
A filmzene egyik - számomra legkedvesebb - dala:
Még mikor Magyarországon be sem mutatták, már akkor nagyon akartam látni ezt a filmet. Már nem emlékszem, mi motivált akkor annyira, talán Kidman, akit kedvelek, tényleg nem tudom, hiszen Diane Arbus-ról sem tudtam semmit a tegnapi napig. Aztán jött itthon is, már DVD-n is és én még mindig nem láttam. Bemutatta az HBO, átkerült az HBO2-re, végül pedig a Cinemax-ra, mire úgy alakult, hogy megnéztem. S ilyenkor jön a szokásos fejet a falba dolog. Miért nem előbb, ha valami amúgyis azt mondatta velem, hogy látnom kell?? Merthogy a suta, bár a film megnézése után teljesen érthető „kín-cím” ellenére, ez a közel két óra engem teljesen levett a lábamról.
Tény, ha valakinek egy film ennyire a szívébe harap, akkor annak nem annyira filmművészeti, mint inkább személyes okai vannak. Ez most sincs máshogy. De kérdem én, hát nem mindegy? Ezúttal bánom is én, ha X vagy Y nem úgy játszott, ahogy kellene vagy amit jónak lehetne mondani, bánom is én, hogy ez a film egyeltalán nem visz közelebb Diane Arbus valós életének megismeréséhez, hiszen a címében a „képzeletbeli” szó a hangsúlyos, szóval, bánom is én, ha másnak ez a mozi középszerű – bár nem értem, hogy lehet az, - nekem egyszóval és nyugatiasan: WoW!
Eleinte, úgy jó egy óráig inkább tűnt izgalmasnak, aztán kicsit „mulenrúzsosan” szürreálisnak – a hasonlat a Moulin Rouge – hoz nem Kidman miatt érezhető,hanem Diane új, a musicalbeli bohémokra sokban emlékeztető barátai miatt - , s aztán lett belőle egy csodás szerelmi történet. Valaki azt mondta erről a filmről, hogy különös hangulata van, nos valóban, valami non- konvencionális és más filmekhez nem fogható atmoszféra sugárzik belőle. Nem is boncolgatom tovább, inkább ajánlom, nagyon.
Kérem szépen, én le vagyok nyűgözve. És harapás nyomok vannak a lelkemben.
Happ-go-lucky. Melléknév, jelentése: könnyed, laza, gondtalan. Pont ilyennek szánta Mike Leigh rendező Poppy, a főszereplő karakterét, a 30 éves lányét, aki London Camden városrészében él egy barátnőjével, feltűnően sok rétegben, feltűnően színes és szokványosnak egyeltalán nem mondható ruhákat hord, soha nem bír csendben maradni, s az sem zavarja, ha éppenséggel egy idegen ember ül mellette a buszon, ő akkor is csevegést kezdeményez, és a lányét, akinek ha ellpoják a bicaját, csak annyit mond: "Hát el sem búcsúztam tőle." Hogy ilyen ember nincs? Nem tudom, a filmvásznon már van.
Elképesztően brit és fantasztikusan aranyos film a Happy-go lucky, aminek az alkotók szerint az a célja, hogy miután megnéztük, másnak lássuk az életet, könnyednek, lazának, afféle happy-go-lucky-nak. Azzal azért vitatkoznék, hogy ezt a küldetést tudja –e teljesíteni a mozi, de hogy közel van hozzá, azzal maximálisan egyetértek. Poppy mottójául a rendező Ghandi híres mondását választotatta:"Be the change you want to see in the world", vagyis te magad légy az a változás,amit a világban látni szeretnél. Talán ez a mondás kicsit magasztos egy hebrencs londoni lány mottójául, viszont Poppy válasza barátnője azon megjegyzésére, hogy nem tehet mindenkit boldoggá, már sokkal inkább az, ami ennek a filmnek a jelmondata lehetne: "Nincs abban semmi rossz, ha az ember legalább megpróbálja, nemde?"
Poppy pedig próbálja. Barátokkal, a gyerekekkel az iskolában, ahol tanít, az autóvezetés- oktatójával, a családtagjaival, mindenkivel. Kétségkivül a „Poppy vezeti tanul” szál a legmeghatározóbb a filmben, ahogy a csupa mosoly lány és az antiszociális, szorongó, elfojtásoktól pattanásig feszült oktató, Scott minden héten egy órát kénytelenek összezárva ülni egy autóban, miközben Poppy ügyet sem vet a tényre, hogy kettejük és a közlekedők életét teheti kockára figyelmetlenségével, Scott pedig kishiján agyvérzést kap ugyanettől, de Poppy csak mosolyog, csak csacsog, csak önmagát adja.Nem eredménytelenül...
Szívemnek oly’ kedves helyszínek és extra csodás brit angol, ezek még plussz jutalomfalatkák, amik a mozi mellé járnak.(ezt muszáj volt megemlítenem, nem is én lettem volna, ha nem teszem.)Az imdb –n jelenleg 7.7 ponttal áll, a szívecskémben pedig 9.5-tel, a kicsiny levonás az egy ponton hangyányit belassuló történetvezetés miatt van, de ... na jó, legyen 10-es. Alá. Kicsivel.
Nagy-Britanniában már DVD-n is elérhető a film, hozzánk szeptemberben érkezik. És őszintén bízom benne, hogy sokakhoz eljut.
Egy széles szájú, hatalmas mosoly ez film, remélhetőleg minél hosszabb szívmelengetési hatótávolsággal.
Van, hogy megnézek egy filmet és úgy döntök, nem esek neki kisebb - nagyobb értekezést, kritikát, mi az mást írni róla. A Dzsungellázzal kapcsolatban most ez a helyzet. Egyelőre legyen csak itt egy pipa, miszerint megtekintve s tán később követi majd egy hosszabb írás. Előljáróban csak annyit, hogy még mindig nagyon tetszik, de ma már sokkal jobban zavar benne az, ahogy a feketék szinte folyamatosan elnyomásukat hangoztatják. Pont az ellenkezőjét éri el ezzel a rendező annak, mint ami a film eredeti szándéka lenni akart. Bővebben majd, talán.
Általában minden nap rápillantok a port.hu-ra, kicsit mazsolázgatok, nem lesz –e aznap valami nézésre érdemes film. Olykor-olykor a kritikustömeg tévés ajánlóját is átfutom, azon kicsit könnyebb kiigazodni, mivel csak filmeket ajánlanak. Tegnap is megtörtént a porotzás, kritikus ezúttal nem. Talán kellett volna. Akkor ugyanis biztosan nem kerüli el a figyelmemet az ATV műsora – na, most őszintén, ki a fene nézi meg előre, hogy mi lesz az ATV-n este, abban a reményben, hogy majd le tud vadászni egy régen várt filmet?-. Lényeg, a lényeg, a vihar miatt nem akartam nagy mozizásba kezdeni, nem akartam, hogy félbe kelljen hagyni valamit is, így aztán „channel surf” volt, s lám, mit lelek az ATV-n? Az élet büdös című filmet. / Külön hála a UPC Direct –nek, ahol a csatornára kapcsolva az éppen futó és az azt követő műsor címe ki van írva, kezdési és befejezési idővel együtt, sőt még azt is jelzik, éppen mennyi telt el a filmből. No meg, ott van a tartalom is./ Ha nincs a UPC, tovább szörfölök, merthát ki az, aki ott tud ragadni minden infó nélkül egy filmnél, amiben éppen koszos hajléktalanok „harcolnak” koszos hajléktalanok ellen, hacsak nem tudja, hogy ez egy olyan film, amit korábban meg akart nézni?
Így aztán, noha az első fél óra már lement a filmből, gyorsan elolvastam a tartalmát, világos lett minden, s közelgő vihar ide vagy oda, elkezdtem nézni, remélvén, hogy egy órácskát „késik” még az égiháború.
Mit mondjak, talán tovább kellett volna szörfözni, hátha akadt volna valami jobb is.Merthogy semmi, de semmi az égvilágon nem volt ebben a moziban, amiért azt tudnám mondani, hogy tetszik. Sablonos, végtelenül kiszámítható, az pedig, hogy félig-meddig még musical-es „feeling”-je is van a betétdalai miatt, na az már végképp sok(k) volt! Básti Juli hangja soha nem zavart még, de amit ebben a filmben Molly szinkronhanjgaként visítozott, az szabályosan fájt a fülemnek, és esküszöm, már azt sem bántam volna, ha megérkezik az égiáldás, így viszont jobb hiján végignéztem, ha már egyszer elkezdtem, de köszönöm szépen, egyszer bőven elég volt. Mostmár örülök, hogy félórával kevesebb jutott csak belőle ...
Kedves „törzsolvasóm”, Te, Te, aki annyira akarod, hogy kiadják ezt a filmet itthon DVD-n, szinkronnal, mesélj nekem, miért jó ez a mozi? Ugyanazt a filmet láttuk?
Nem mondom, bizarr alapötlet. S egyben zseniális. Ahonnan emberek millió akartak évtizedeken át menekülni, oda akar mindenáron bejutni egy angol családapa, aki szentül hisz a kommunizmus eszméiben ( elnézést a nem kicsit profán szópárosításért ), s legfőbb vágya, hogy egy olyan országban élhessen, ahol mindenki egyenlő s ahol a marxizmus-leninizmus tankönyveket az éjjeli szekrényen tartja minden elvtárs. Ígyhát, családja tudtán kívül megpályáz egy állást – ahogy ő hívja – DDR-ben, azaz a Német Demokratikus Köztársaságban, amit meg is kap. Csakhogy a költözés tényét a családi tanács elé kell vinni és szavazásra bírni a még kislány, és apjában makulátlanul hívő Mary-t, a buksiját csakis a pasizáson jártató és a dackorszakát élő kamaszlány Alex-et, a lányok nagybátyját, a fotóművész-aspiráns Philip-et ésvégül, de messze nem utolsó sorban a feleséget, Mrs Ratcliffet, azaz Dorothy-t. A családi tanács gyorsan dönt, s hogy, hogy nem beleegyeznek, hogy felpakolják a háztarttást és elinduljanak a családfő álomországába, az NDK-ba, kommunistának lenni, 1968-ban.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen magaslabda, egy ennyire jó alapötlet nem sülhet el rosszul. Vagy legalábbis annak kellene lennie. A film első harmada valóban mókás, valóban tud élni azzal a rengeteg kiaknázadnó poénnal,amit egy ilyen téma adhat. Sőt, még akkoris vicces tud maradni a mozi, amikor Mrs.Ratcliffe a fejébe veszi, hogy neki ott mégsem jó, s ezért, bár már kelet-német útlevéllel rendelkeznek és így szinte esélyük sincs, hogy kijussanak NYUGATRA, „housewife-hausfrau” szerepköréből szépen-lassan öntudatra ébredve - ezzel a történetet messze eltolva az ócska komédiák irányába - elkezdi megvalósítani a magam forradalmát, szemben egy ország ideológiájával, szemben a fekete autókkal, a minden apró lyukból kémlelő szemekkel és fülekkel, s persze a saját férjével, aki időközben egyre jobban élvezi az álomvilágot, bár olykor-olykor belényilal a felismerés, hogy lehet, talán mégis inkább egy rémálomvilágba sikerült bejutnia.
Ha a főszerepet nem Catherine Tate játszaná, akkor ez a film egy semmi lenne! Amit ez a nő tud, az egyszerűen zseniális! Bizton állítom, a legkimagaslóbb brit komika, noha eddig mindössze két filmben láttam illetve néhány jelentben, amik a saját show műsorából kerültek fel a youtube-ra. Hiába bicsaklik meg a történet az első harmada után, és hiába fullad giccsbe a vége, Catherine Tate elviszi a hátan ezt a filmet, olyannyira, hogy miatta és csakis miatta még nem egyszer szeretném újranézni, s erre biztatok mindenkit. Viszont, csakis angolul tessék nézni, mert Tate nemcsak a gesztusaival és a mozdulataival tökéletes, hanem a hanghordozásával is, amit szinkronszínész legyen a talpán, aki vissza tud adni a nézőknek.
Egyszemélyes jutalomjáték, egy nagyon elszúrt történetvezetéssel és Catherine Tate-t kivéve harmatgyenge szereplőkkel. Tessék megismerni a főszereplőnőt, mert az biztos, hogy hallani fogunk még róla, hiszen eddig mégcsak két mozifilmben szerepelt, de mindkettőt messze jobbá tette,mint amik nélküle lettek volna!
A trailer, magyar felirattal:
Részlet a Catherine Tate Show-ból /angoltudás nem szükséges, az alaphelyzet az, hogy sürgősen szükség lenne egy olyan tolmácsra, aki 7 nyelven tolmácsol. Ennyit elég tudni, a többi önmagáért beszél, vagyis nem -beszél:) /
Súlyos, és biztosan sokak szívének nem kedves ítélettel kezdeném mindjárt az elején. Rob Reiner talált egy maradék cafatkát a lerágott csonton, s gyorsan leharapdálta. Bármennyire is szigorúnak hangzik, és bármennyire is sokak ellenszenvét váltja ki ez a mondat, ez akkoris így van.
Talán az egyik legtöbbször feldolgozott, s ettől már – már zavarba ejtően unalmas téma, két zseniális aktor, két csodás „játszó”, akik zsírpapírt tettek korábbi karaktereikre, Nicholson a Lesz ez még így se! kiállhatatlan írójáéra, Freeman pedig a börtönlakó Red-ére a Shawshank börtönből és mesterien körberajzolták őket, hogy aztán minden erőfeszítés nélkül együtt alkossanak valami messze nem maradandót. Ennyi a film.
Nem tudom, el lehet-e még ezt a témát úgy adni, hogy eredeti tudjon lenni tőle egy forgatókönyv, de abban megingathatatlanul biztos vagyok, hogy ezúttal nem sikerült. Sokkal jobban, sokkal mélyebben és sokkal emberibben megírták ezt már, s nem egy előd-film lényegsen mentesebb volt a közhelyektől, a túlzóan színes mesevilág-hangulattól és a valószerűtlen történésektől.
Mégis, azt mondom, nem rossz ez a film. Máshol is ezt mondtam, itt is ezt mondom. De mégis miért? Mert szerettem a Lesz ez még így se!-t és a Remény rabjait. Soványka magyarázat, de csakis ezért. A két főszereplőtől pedig ugyanazt kaptam, amit ott szerettem. Legalábbis az első félórában, a film legerősebb részében igen. Csak és kizárólag ezért mondom azt, hogy nem rossz ez a mozi.
Mert a giccs, a rendezői bakik és a unos-untalan a szánkba kiáltott téma már nem tud jó lenni, ha nem két ekkora színészóriás akarja velünk elhitetni, akiknek még akkoris sikerül valamit menteni a filmből, hacsak a saját alakításaik archívumában kotorászva hoznak össze egy-egy figurát.
Aki most olvasol: ha listát írnál azokról a filmekről, amiket látnod kell,amiket feltétlenül látni szeretnél, mielőtt meghalsz; ha egy filmes bakancslista írására adnád a fejed, fogadj meg egy jótanácsot, s ha feltétlen szerepelteni akarod a listádon ezt a filmet, tedd valahova a végére .... van ennél annyi sokkal jobb, hogy ez bőven ráér. Én legalábbis így hiszem.
Mert a Bakancslista füstje ugyan messzire ellátszik, a lángja fele annyi meleget sem ad.
A számítógép, a komputer, a PC. A masina, ami mára sokunk életének elengedhetetlen része lett. S hozzá egy billentyűzet, egy egér és annak három gombja. Az URAK. A jobb egér, a bal egér és a görgő. Az URAK, akik ujjainkba adják a hatalmat, ha úgy tetszik, minden és mindenki felett. Túlzok? Aligha. Hiszen egy jólirányzott kattintással lehet vásárolni, házhozszállítatni, eladni, letölteni, feltölteni, játszani, ismerkedni, szeretkezni .... ölni. Igen, ölni. Puszta kiváncsiságból.Merthát, lássuk be, az emberi kiváncsiság hatása a józan ítélőképességre mindenek felett áll és minden ésszerű, társadalmilag és morálisan elfogadott viselkedésformát felülír. Olyannyira felülír, hogy akár azt a parancsot is képes továbbítani a vadul a számítógép egerét markolászó kezünk ujjainak, hogy gyilkoljon. Online.
Gregory Hoblit rendező elhitette velem, hogy mindez nem utópia, hanem valóság. Is lehet. Mert A gép előtt ülni hatalom. Magabiztosságot adó, semmihez sem fogható érzés. Mert lehetsz akárki, aki nem lennél a géptől távol. Lehetsz nagy, lehetsz erős, lehetsz szép, manipulálhatsz, megfélemlíthetsz, uralkodhatsz. Név és arc nélkül. S ha ezt eléred és még egy webkamerád is van, hozzá a tökéletes virtuális álcával, tükrözésekkel, több szerverrel, dinamikus IP címmel, akkor akármit megtehetsz. Hiszen lenyomozhatatlan vagy. Untraceable.
Hatalmas fricska ez a film mindazoknak, akik a szoba sarkából az egerükbe oltott hatalommal mindent tudni és mindent látni akarnak, amit elérhetnek A hálón, sokszor fel sem fogva azt, mennyi kárt tesznek önmagukban és másokban.
Picit talán túl rövid és picit talán túl gyorsan születik meg benne a megoldás, de nagyon eltalált erkölcsi mondanivalót felmutatni tudó trhiller a Gyilkosság online, olyan befejezéssel, ami után csak ülsz és nézel döbbenten. Olyan befejezéssel, ami egy mondattal hazavág egy egész társadalmat. A mi kis netes társadalmunkat, aminek az íratlan törvényei semmihez sem hasonlíthatók, erkölcsi szabályai pedig erősen megkérdőjelezhetőek.
Nézd meg. Egyet fogsz velem érteni.
Nincs hamarosan, mert nincs bejegyzés erről a filmről. Vagyis csak egy valóban szösszenetnyi. Láttam, nem tetszett. Túlságosan felmagasztalt alkotás, nagyban a Fegyvernepper nyomdokain haladva, sokkal gyengébb kiadásban.
Erről a filmről ennyi. Csalódás, no.
