2008. november 30., vasárnap

Műanyag szerető


Terveztem hosszabban írni erről a moziról, vártam, hogy megérjen bennem az, amit mondani szeretnék. Mindennek az lett az eredménye, hogy rájöttem, elképesztően vacak egy film ez! Mikor megnéztem, tényleg volt "WoW-élményem", de azóta már tudom, csak azért, mert teljesen másra számítottam. Meg voltam róla győződve, hogy a Plasztik szerelem "elődjét" fogom látni. Ámde meg kellett volna nézni a kategóriát! Hiszen ez egy thriller, amit pedig én köztudottan utálok. Ígyhát, bár eleinte - tán mert némileg a hatása alatt voltam - elgondolkodtatott, ma már azt mondom, időpocsékolás volt. Terjedelmesebben írni róla, szintúgy az volna. 

2008. november 24., hétfő

Aludj csak, én álmodom


De régen láttam már, istenem! Pedig aztán szerintem minden karácsonykor műsorára tűzi valamelyik tv-adó. Valami ismétlőre vágytam tegnap este, valami könnyedre és ezúttal, szinkronosra a sok angolul nézett film után. Így esett a választás erre a mozira, amire már amúgyis csak foszlányokban emlékeztem. Kellemes kis pre-karácsony hangulatú mozizás lett az estéből. Szerintem, erről a filmről többet nem érdemes. Csak meg kell nézni, kikapcsolódni és pont.

2008. november 21., péntek

Happy-go-lucky - másodszor


Ritkán nézek meg egy filmet ennyire gyorsan kétszer egymás után, de most, hogy megjött kintről a DVD, nem tudtam ellenállni neki!!! Egyre jobban szeretem ezt a mozit, és egyre inkább azt mondom, Sally Hawkins mellett díjesőt Eddie Marsan-nak!!

Jaj, de jó kis mozizás volt ez!


/Írás a filmről lentebb/

2008. november 18., kedd

How to lose friends & alienate people


Van énnékem egy apró defektusom, jelesül pedig, hogy ha egy film stáblistáján jelen van Simon Pegg neve, akkor vad belső késztetést érzek a adott film megtekintésére. Így került a látókörömbe a How to lose friends and alienate people című mozi, aminek a nem kevéssé hatásvadász címe – mivelhogy nagyon hajaz más, How to-val kezdődő sikermozi(k) címére – nagyjából annyit tesz magyarul, hogy Hogyan veszítsük el a barátainkat és üldözzük el magunk mellől az embereket. 

Nem ismertem a sztorit, nem ismertem Pegg-en kívül más szereplőt, gyakorlatilag semmit nem tudtam a filmről, mikor nekiültem. Nagyjából fél óra után hozzávetőlegesen ott tartottam gondolatban, hogy A; Pegg éppen olyan lúzer, mint a Run Fat Boy Run /Fuss, Dagi, Fuss/ című filmben, B; hogy ez a mozi is éppen annyira brit alapokra épülő amcsi gagyi, mint az. Csakhogy ahogy a történet előrehaladt, kezdtem magamban felmenti az alkotókat a fűbenjáró bűn alól, hogy már megint egy kapitáis idétlenséget tuszkoltak az orrom alá. Ugyanis, láss csodát, elkezdtem nevetni a poénokon, - teszem hozzá, mert elkezdtek lenni poénok – sőt, nemhogy nevettem, harsányan röhögtem. Már nem zavart az örök vesztes Pegg és azon is túl tudtam lendülni, hogy nem éppen felsőosztálybeli gegeken röhögök. Elkezdtem szeretni az egészet, úgy, ahogy van. Lehet, hogy pontosan az történt, mint a Mamma Mia! esetében, vagyishogy jó időben és jó helyen láttam. Nem tudom. És nem is kell tudnom. Lényeg, megszerettem a filmet és megszerettem a képességét arra, hogy kikapcsoljon és hogy könnyfakasztaón nevettessen. A végére pedig még az is kiderült, hogy elgondolkodtatni sem rest a mozi, bár azért mindezt csak a maga „lájtos” módján teszi. 

Egy szó, mint száz, megemeltem a képzeletbeli kalapomat Simon Pegg előtt – már megint – és Kirsten Dunst előtt. S közben egy könnyed mozdulattal, csak úgy, kalapommal a kezemben megköszöntem nekik, hogy elszórakoztattak egy estén át. S aztán jött a csattanó!

Ugyanis másnap az imdb-n böngészve a filmmel kapcsolatos érdekességek után szembesülnöm kellett vele, hogy a dicséret nem is őket, hanem egy bizonyos Toby Young-ot illet, akinek az igaz történeten alapuló bestseller-e alapján készült a mozi. Sebtében meg is néztem magamnak a youtube-on Mr.Young-ot, majd a Wikipedia-n vadásztam némi háttéranyagot – így világossá vált a cím eredete is - , s most ott tartok, hogy végkövetkeztetéséként azt kell levonnom,hogy láttam egy diszkrét döcögéssel induló „nagyon ott van” mozit, és alig várom, hogy a frissen szerzett információk birtokában, kicsit más szemmel újra megnézhessem, közben pedig azt sziszegem a fogaim között, hogy :Well done, Toby and Simon.

Ime tehát egy újabb polclakó-jelölt és egy újabb mű a Pegg filmográfiában, aminek a címét a „jók” felirat alá firkantom a képzeletbeli táblámon. 

Well done indeed, Simon!

2008. november 12., szerda

The Visitor


Mielőtt elkezdtem volna írni ezt a blog bejegyzést, újra megnéztem a film előzetesét, és olthatatlan vágyat éreztem/érzek, hogy azonnal újra megnézzem az egész filmet. Pedig esküszöm, azt hittem, az Állomásfőnököt nem lehet felülmúlni. Meg voltam róla győződve, hogy noha az első filmje, Thomas McCarthy megcsinálta A filmet, csupa nagybetűvel. S lám, eltelt alig 4 év, és íme a Látogató, ami – nincs mit szépíteni- messze túlszárnyalja az elődjét. (Már ha szabad az Állomásfőnököt elődnek nevezni)

A Látogató főszereplője Walter, az egyetemi tanár Connecticut-ból, aki miután elveszettte feleségét, egyfajta éber lelki hibernációban éli monoton hétköznapjait, tanít, - hosszú évek óta ugyanazon tanmenet alapján, melynek a fejlécén rendre csak az évet változtatja meg -, és zongorázni tanul, egy meglehetősen vaskalapos zongoratanárnőtől, akivel közös „munkájuk” inkább hozza el Walterben a zene utálatát, mintsem azt, hogy élvezze egy hangszer megszólaltatni tudásának gyümölcsét. Egy New York-i muszáj – konferencia okán tett utazás azonban kizökkenti Waltert ebből a tetszéletből, ugyanis a Nagy Almában meglehetősen abszurd módon megismerkedik Tarek-kal, a szír menekülttel, aki életigenlő vibrálásával és a dobolás iránti végtelen lelkesedésével defibrillálja Waltert a hosszú ideje tartó nem-életből, napvilágra ébreszti Walter bóbiskoló élniakarását, s mindez kettőjük között valami nagyon különös és nagyon tiszta barátságot sző.

Tény, nagyon McCarthy-s ez a film és pontosan annyira Állomásfőnökös. De ezerszer inkább legyen McCarthy-s, mint közhelyes. Ezerszer inkább nyúljon megintcsak az emberek végtelen jóságának feltételezéséhez, és ezerszer inkább válasszon olyan történetvezetést, ami távol áll az átlagos, kiszámítható tucat történetektől. Mert Thomas McCarthy még mindig hisz benne, hogy az emberek jók, máshogy mondom, még mindig hisz benne, hogy vannak még jó emberek, hisz benne, hogy amikor semmi sem jó, amikor minden nagyon nehéz, akkor mindenki életébe beléphet egy Olivia vagy egy Tarek és örökre megváltoztathatja azt, csak ne felejtsük el nyitva hagyni a szívünk ajtaját, hacsak egy apró résnyire is. 

Nagyon szeretem ebben a filmben, hogy a sokféle lehetséges megoldás közül, minden helyzetben a lehető legrealistábbat választja a rendező, nincs elrugaszkodás a talajtól, nincs utópia, nincs rózsaszín világ. Realizmus van. A jóságban való hittel kikövezett végtelen realizmus. Ez teszi Thomas McCarthy filmjeit különbözővé az átlagos moziktól és ez teszi a Látogatót a 2008-es év egyik, ha nem a legszebben ragyogó filmes gyöngyszemévé. 

(Ezer bocsánat a rendező nevének sokszori emlegetéséért. Talán nem volt véletlen ... )

2008. november 10., hétfő

All Bar Love


Érdekes lenne megnézni egy statisztikát, hogy vajon ezt a mozit hányan láttak/nézték meg eddig az HBO különböző csatornáinak műsorán. Egy teljesen ismeretlen brit film, ami talán inkább a televíziók, mint a mozik számára készült. Egyszerű kis történet, az is annyira brit, hogy az még nekem, elvetemült „britománnak” is sok néha, de ha az első pár percen túljutunk, már egész kellemes kis filmecske keveredik ki belőle.

A szörnyűséges magyar cím – legyen csak mondjuk az Év legböszmébb címfordítása díj nyertese – Bajban a bor bár ne riasszon el senkit, bor nincs a filmben, bár az van, klasszikus angol, plussz van még elvált pasi, - az 50%-ban tulaj-aki egy az ex-felesége esküvőjén az arával kötött fogadás miatt keresi igazi társát, aki képes őt szerelemmel szeretni. Némi urbánus társkeresés, barátságok, szerelmek, pub és happy end. Ennyi. Alig 80 perc, könnyed délutáni szórakozás, csakis angolul (!!!) és csakis elvetemült brit-fanoknak. ( Mintha sok lenne ebben a bejegyzsében a brit, nem? :)

2008. november 9., vasárnap

Esőember



A ma esti ismétlő-mozizás újabb két "miért jó?" kezdetű kérdésmre adott választ. Az első: miért jó, ha az ember DVD-ket gyűjt? Mert csak megáll a polcok előtt, ha éppen mozizhatnékja van és válogat, kedve szerint. Persze, ettől még az egész nem lenne akkora szenzáció, de ma rá kellett jönnöm, hogy milyen érdekes is ez a polc-leskelődősdi. Vagy másfél éve itt gubbaszt az Esőember a polcon, mindig a "majd, majd, majd" kategóriába csusszant szegényke, de ma este ahogy rápillantottam a tokra, azonnal belémhasított, hogy ezt! Egy szó, mint száz, jó, ha az embrenek sok filmje van.

Na ez volt aztán a nagyon amatőr blogba firka. Viszont pont erről szól a második "Miért jó?" -ra passzentos válasz. Mert miért is jó, ha valaki öncélú blogger és nem arra hajt, hogy a blogja hiperhivatkozásként itt-ott-amott feltűnjön? Hát mert sosem érzi azt, hogy meg kell felelnie. És én ezt felettébb élvezem, s azon nyomban ki is használom, merthogy eszem ágában sincs a színészeket és a filmet méltató mélyelemzést írni a moziélményről. Dehogy van! Csak ide szeretném szösszenni, hogy pokoli jó volt hosszú évek után újranézni az Esőembert, pont annyira jó volt újra hallani főiskolás éveim nagy dalát, ami az emberi csontok egymáshoz kapcsolódásáról mesél, miközben Charlie és Raymond becsekkolnak egy motelbe, és jó volt - bár ezt ma nagyon nem akartam, de mégis jó volt- leszűrni a tanulságot a feltétlen szeretetről és elfogadásról és leckét kapni arról, hogy ezen gondolkodjak el, de az már kevésbé volt jó, hogy tudom máris a választ.

Nem szátyárkodom tovább a billentyűzettel, az öncélú bejegyzés a ma esti filmes élményről legyen csak ennyi, pár morzsa. Most így esik jól.