Esőember

A ma esti ismétlő-mozizás újabb két "miért jó?" kezdetű kérdésmre adott választ. Az első: miért jó, ha az ember DVD-ket gyűjt? Mert csak megáll a polcok előtt, ha éppen mozizhatnékja van és válogat, kedve szerint. Persze, ettől még az egész nem lenne akkora szenzáció, de ma rá kellett jönnöm, hogy milyen érdekes is ez a polc-leskelődősdi. Vagy másfél éve itt gubbaszt az Esőember a polcon, mindig a "majd, majd, majd" kategóriába csusszant szegényke, de ma este ahogy rápillantottam a tokra, azonnal belémhasított, hogy ezt! Egy szó, mint száz, jó, ha az embrenek sok filmje van.

Na ez volt aztán a nagyon amatőr blogba firka. Viszont pont erről szól a második "Miért jó?" -ra passzentos válasz. Mert miért is jó, ha valaki öncélú blogger és nem arra hajt, hogy a blogja hiperhivatkozásként itt-ott-amott feltűnjön? Hát mert sosem érzi azt, hogy meg kell felelnie. És én ezt felettébb élvezem, s azon nyomban ki is használom, merthogy eszem ágában sincs a színészeket és a filmet méltató mélyelemzést írni a moziélményről. Dehogy van! Csak ide szeretném szösszenni, hogy pokoli jó volt hosszú évek után újranézni az Esőembert, pont annyira jó volt újra hallani főiskolás éveim nagy dalát, ami az emberi csontok egymáshoz kapcsolódásáról mesél, miközben Charlie és Raymond becsekkolnak egy motelbe, és jó volt - bár ezt ma nagyon nem akartam, de mégis jó volt- leszűrni a tanulságot a feltétlen szeretetről és elfogadásról és leckét kapni arról, hogy ezen gondolkodjak el, de az már kevésbé volt jó, hogy tudom máris a választ.

Nem szátyárkodom tovább a billentyűzettel, az öncélú bejegyzés a ma esti filmes élményről legyen csak ennyi, pár morzsa. Most így esik jól.