Szex lecke

Amikor megnéztem ezt a filmet, szinte minden előzetes ismeret nélkül, akkor utána úgy gondoltam, sok minden lenne, amit mesélnék róla. Node blogger tervez, munka mennyisége végez, így aztán szégyen, nem szégyen, életem első chilei filmje csak egy távoli emlékkép maradt nekem.

Bár még az is lehet, hogy ez az efféle filmek esetében rendjén is van így. Efféle film alatt értem a már korábban látott Tapast, a nemrég műsoromra tűzött Sorsfordítókat és most ezt a mozit. Az olyan filmeket, amik kiragadnak néhány ember életéből napokat, heteket és úgy tárják elénk azokat, mintha mi magunk is részesei lennék az egymást látszólag nem ismerő szereplőknek, akikről a film során szép lassan az is kiderül, hogy életük egy pontján valamilyen formában összehozta őket egymással a sors.

A Szex lecke esetében ezek az emberek nem mindannyian a véletlennek köszönhetően találkoznak, hiszen a történet központjában egy osztályterem áll, ahol a szülők az osztályfőnök vezetésével a szülői értekezlet keretében a szexuális felvilágosításról beszélgetnek, s a találkozók között a hallottakat így vagy úgy megélik a hétköznapokban, ahol az útjaik – ahogy az várható-keresztezik egymást.

Nem fogom azt mondani, hogy „jaj, de tetszett” meghogy „ X vagy Y de jól játszott”, mert ennek a „zsánernek” nem ez a lényege. Szerintem. Én azért szeretem különösen az efféle filmeket – tán nem véletlen, hogy az utóbbi időben több is megtalált -, mert valóban el tudom hinni, hogy a részesük vagyok, a szereplőket olyannak érzem, minthacsak a szomszédaim lennének, mert jó értelemben véve egyszerű filmek, egyszerű, hétköznapi emberekről, és mint ilyenek, velem – hülye fordulat-nézetik magukat.

Amiben az a mozi egy icipicit eltér a hasonló társaitól, az a témaválasztás, ami miatt talán méginkább közelinek tudjuk/tudom érezni magamhoz a történetet, mert amit és ahogy ez a film a szexről mond, az ugyanúgy szól itt, Magyarországon is, mint Chile-ben vagy a világ bármely pontján. 

A Quantum csendje

Néha rámjön az akciófilm-nézhetnék. Ott állt a polcon, hát lekaptam, megnéztem.(Miután a Casino Royale - életem első Bond-filmje- nagyon tetszett) 

Ebben csalódtam. 

Pont.

Jack és Sarah

Mielőtt láttam volna, olyan volt nekem ez a film, mint valami rejtélyes csoda-vígjáték. A sokszor hallott "valaki és valaki"- jellegű puritán cím, a tény, hogy a legális piacon viszonylagosan elérhetetlen filmről van szó, a „rajongók” a film irányába tanusított túláradó imádata olyanná tették ezt a mozit, hogy már-már hajlamos voltam azt hinni, hogy a 90-es évek egyik legjelentősebb vígjátékát nem láttam eddig.

A Filmmúzeum kínálatában tűnt fel mostanában a víg-misztikum, s ha már a sors így hozta, megkapta az esélyt, amit járt neki. Már az alapszituáció garantáltan nyerő helyzetbe hozta a forgatókönyv íróját, mikoris főhőséül –de vicces szó ez a vígjáték esetében – egy a felesége halála után a pár napos lányával és a mérhetetlen fájdalmával egyedül maradó apát választott. Most őszintén, kéz a szívre, melyik nő nem hatódik meg és telik el anyai – de minimum film-továbbnézési-ösztönökkel egy ilyen szituációban? Szerény véleményem szerint tízből minimim tizenegy nő akarta Jacket azonnal a karjai közé ragadni és az édesanyja nevét viselő bájos apróságot, Saraht felnevelni. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha végül a természetszerű harcok és viharok után megérkezik a tuti befutó és a boldog vég sem marad el, hát hogyan is maradhatna. 

Nézeti magát a celluloid, kicsit meghat, kicsit megmosolyogtat. A korábban említett túlzott rajongást ugyan nem sikerült megértenem, de –uccu neki, kell a sablon- az újranézendő filmek csapatába egyértelműen bebocsátást nyert.

Két hét múlva örökké

2002 decemberében, amikor a Két hét múlva örökkét bemutatták, Hugh Grant már túl volt két abszolút sikerfilmen, a Bridget Jones naplójának első részén és a Notting Hillen, Sandra Bullock pedig a Beépített szépség első résznek zajos sikerén, és nem mellesleg az érte járó Golden Globe – jelölésen. Ilyen „elődök”árnyékában nehéz volt kimagaslóan jót alkotni a romkomok világában, s bizony, le is huppant az a bizonyos léc. A jogásznő kontra gazdag, ám határozatlan főnök kéthetes románc-féleségének krónikája nem lett több, mint egy könnyen felejthető vígjátékocska, amiről hosszasan értekezni felesleges volna.

 

Érzékeny pont - Towelhead

Alan Ballnak, az Érzékeny pont rendezőjének finoman szólva sem indult rosszul a 21.század. 2000-ben minden díjat vitt,amit forgatókönyvíróként vihetett, és tette mindezt az azóta – talán nem túlzok-önmagát kultfilmmé kinövő Amerikai szépség forgatókönyvének megírásáért.

Ezután a némileg szerényebb, ám a maga nemében mégis kiemelkedő sikert hozó Sírhant művek következett a filmográfiában, s aztán 2007-ben az Érzékeny pont, ami angolul rögvest két címet is kapott – Towelhead, azaz törölközőfej illetve Nothing is private,azaz semmi sem magánügy. Előbbi cím talán figyelemfelkeltőbb, utóbbi viszont -a film megnézése után egyértelműen állíthatom-kifejezőbb. 

Az Amerikai szépség után hét évvel ismét egy kisváros a helyszín, talán kicsit ridegebb, s ebben a kisvárosi/kertvárosi világban most mások, sokkal komolyabbak a felszín alatt észrevétlenül megbúvó problémák, melyek végül – hiszen semmi sem magánügy-nem maradnak titokban azok előtt sem, akiknek talán semmi közük nincsen hozzá. Vagy mégis?

Hadd fogalmazzak egyszerűen:ez egy baromi jó film lehetett volna. Ha fele ennyi kérdéskört próbált volna meg feszegetni, de azokat viszont alaposan körbejárta volna. Ebben a moziban vagy három filmnyi anyag, ötlet, kérdés van, s a tény, hogy egy alkotásba zsúfolták bele őket, szinte mindnek a bemutatását elnyagolttá, felületessé tette. Egyik promlémakör sem fut ki kellőképpen – spoiler –veszély miatt nem listáznám a konkrét történetszálakat - , a tetteknek  - tán az ajánlóban haloványan sejtetni engedett pedofli szál kivételével – nincs súlya, a szexualitással kapcsolatos finomabb utalásoknak vagy éppenséggel az arcunkba csapódó szókimondásoknak pedig se szeri, se száma-  a kevesebb ezúttal is több lett volna.

Mégis ... mégis érdemes egy esélyt adni neki, mert a fentebb megfogalmazott fanyalgásaim ellenére a mai napig gondolkodom egyes képsorokon. Ezzel pedig más is garantáltan így lesz.

A hibái ellenére megragad és elgondolkodtat, s akár még újranézésre is csábít.

Van benne valami.

A Királynő

Sokadszorra is nagyon szerettem. Sőt, egy kicsit jobban. A számomra ma élő legnagyobb brit színésznő brilliáns alakítása, hozzá pedig a számomra egyik legsármosabb brit színész, Michael Sheen szuperzseniális játéka. Megunhatatlan mozi, és minél többször látod, annál mélyebbnek érzed a mondanivalóját. Oké, félre a közhelyekkel. Respect az alkotóknak és pont.

Kölyök

Azt mondtam már, hogy mekkora tisztelője vagyok Törőcsik Marinak? Nem? Nos, itt az ideje. 

Úgy gondolom, hogy a művésznő a ma élő színésznő közül a legnagyobb, a legemberibb, a legszínésznőbb. (sicc!) Nekem ő azt a kort idézi, amikor a művésznőknek hajlongani illett, amikor a művésznőket akkor szeretet és tisztelet övezte, hogy már csak a közelükben lenni is kitüntetés volt. Tudom, hogy Törőcsik Mari  sokkal szerényebb annál, hogy ekkora tiszteletet elvárjon, de pont ezzel a sugárzó, jó értelemben vett egyszerűséggel éri el azt, hogy mérhetetlen tisztelettel tudjak róla csak írni.

Az 1959-es Kölyök című filmje pedig az én mozis élménylistámon mindigs az egyik legmeghatározóbb magyar film vanvoltlesz, és az A skorpió megeszi az ikreket reggelire című mozi mellett a legkedvesebb filmem a művésznőtől.