Mielőtt láttam volna, olyan volt nekem ez a film, mint valami rejtélyes csoda-vígjáték. A sokszor hallott "valaki és valaki"- jellegű puritán cím, a tény, hogy a legális piacon viszonylagosan elérhetetlen filmről van szó, a „rajongók” a film irányába tanusított túláradó imádata olyanná tették ezt a mozit, hogy már-már hajlamos voltam azt hinni, hogy a 90-es évek egyik legjelentősebb vígjátékát nem láttam eddig.
A Filmmúzeum kínálatában tűnt fel mostanában a víg-misztikum, s ha már a sors így hozta, megkapta az esélyt, amit járt neki. Már az alapszituáció garantáltan nyerő helyzetbe hozta a forgatókönyv íróját, mikoris főhőséül –de vicces szó ez a vígjáték esetében – egy a felesége halála után a pár napos lányával és a mérhetetlen fájdalmával egyedül maradó apát választott. Most őszintén, kéz a szívre, melyik nő nem hatódik meg és telik el anyai – de minimum film-továbbnézési-ösztönökkel egy ilyen szituációban? Szerény véleményem szerint tízből minimim tizenegy nő akarta Jacket azonnal a karjai közé ragadni és az édesanyja nevét viselő bájos apróságot, Saraht felnevelni. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha végül a természetszerű harcok és viharok után megérkezik a tuti befutó és a boldog vég sem marad el, hát hogyan is maradhatna.
Nézeti magát a celluloid, kicsit meghat, kicsit megmosolyogtat. A korábban említett túlzott rajongást ugyan nem sikerült megértenem, de –uccu neki, kell a sablon- az újranézendő filmek csapatába egyértelműen bebocsátást nyert.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése