Zene és szöveg

Harmadszorra is megnéztem, ezúttal véletlenül. Van ilyen. Ment HBO-n, a tv véletlen odakapcsolódott, és ott maradt... Mér’, máshol is így van, nem? :))

Tudom, hogy sokak szemében über-ciki Hugh Grant igazi –szigorúan idézőjelesen - csajos vígjátékait nézni. Ezt pedig különösen, hiszen míg a Love Actually – Igazából szerelem és a Notting Hill – Sztárom a párom – véleményem szerint- nívósnak mondható, szórakoztató képhalmazok, addig a Zene és szöveg ezektől(is) jóval elmaradva kullog a háttérben. Csakhogy ettől még nem rossz. A történet ugyan olyan mértékben sablonos, hogy egy, csak néhány amerikai vígjátékot látott, írói vénával némileg megáldott kiskamasz is megír egy ilyen forgatókönyvet, erőlködés nélkül. A filmben szereplő dalok pedig ... ha nem Grant énekelné őket, hasamat fogva fetrengenék a nevetéstől, miközben hallgatom őket, annyira egyszerűek mind szövegben, mind zenében és annyira eltérnek attól a zenei irányzattól, amit szeretek. És most jön a bazi nagy mégis. Mert mégis jó ez a film. Hisz ha rossz az ember kedve, ha a fáradtságtól alkalmatlan komoly mondanivalóval rendelkező művészfilmek befogadására, vagy ha csak lazulni akar egy adag ’home-made’ popcornnal baráti körben, akkor bizony nemhogy helytáll ez a mozi, de megkockáztatom, még dicséretet is érdemel. Mert azt, amire kitalálták, megírták és leforgattak, azt tökéletesen teljesíti. Jelesül az XX-kromoszómával megáldott populációt - s tán az XY-osok egy részét is - remekül kikapcsolja közel 100 percre. Akkor pedig egy szó, mint száz, igenis tud valamit. Azt pedig csak post scriptum jegyzem meg a fanyalgó férfitársadalomnak - a kivételnek, vagyis a szabályt erősítő hasonló vígjátékokat kedvelő uraknak kéretik nem idefigyelni - , hogy ez a film és társai semmivel sem rosszabb az általuk piedesztálra emelt és Istenként magasztalt CGI – halmoknál. 

Na, ezt jól megmondtam. :))