Sherlock Holmes

Mondok három nevet: Guy Ritchie, Sir Arthur Conan Doyle, Gregory House. Hogy mi bennük a közös? Mi sem evidensebb ennél:Sherlock Holmes.

Nem tudom, szomorkodnom kell-e, hogy ehhez a bizonyos Holmeshoz nekem mindössze egyetlen kapcsolódási pontom van a három említett úriember közül, aki – mondanom sem kell tán – a mogorva House doki, akinek a karakterét nem titkoltan az angol detektív személyiségének határozott figyelembe vételével alakította ki az írói csapat. Egyéb előztes ismeret hiányában azonban aligha várhattam mást, mint egy magának való, morcos, borostás zsenit, akit csakis a rejtélyek megoldása érdekel. És bingo, ezt is kaptam! Az eredeti mű elkötelezett rajongói, csakúgy, mint Guy Ritchie korábbi kultmozijainak tisztelői kórusban fejezték ki nemtetszésüket a huszonegyedik századi Holmes láttán, egy olyan embernek azonban, aki eddig kifejezetten idegenkedett Ritchie filmjeitől és aki egy sor erejéig sem lapozott bele a detekítv-irodalom egyik legnagyobb gyönyszemének tartott regényfolyamba, marad az egyetlen ismerős pont, a kulcsfigura, akit az én előéletemmel nem lehet nem szeretni. Tény, hogy a Holmesból lett Houseból visszatransformálódott Holmes (ez lenne Downey Jr) –mert ne mondja nekem senki, hogy a Ritchie-házban nem nézték a sikersorozatot –haloványabb, mint az orvostudományt hűen szolágló sánta utódja/elődje/, de ahogy az ő személyisége is, úgy hű társának, Watsonnak a karaktere is magánviseli a dokiktól ismerős jegyeket, sőt a kettejük közt tomboló visszafojtott, mégis acéllánc erősségű kémia is erősen hajaz a két gyógyító közti viszonyra.

Nyilván egy magamfajtától mást várni aligha lehet. Én csak itt és csak így tudtam fogást találni a 2010-es év eddigi legintenzívebb moziélményén. De belátom, hogy nincs ez jól így, hiszen a hasonlóságok fürkészése szemellenzőt von a mozivásznat kémlelő szemek elé, és valószínűleg sok mindent nem enged látni, amit objetívabb mozinézők bizonyára észrevesznek.

A szemellenző mögül kikukucskálva annyit azért mindenképpen elmondanék, hogy a díszletetekkel nagyon nem tudtam kibékülni, borzasztóan műnek tűnt minden, az éppen készülő – és a film végén kulcszerepet kapó - Tower-híd láttán egyeltalán nem az jutott eszembe, hogy „Azta, akkor épült a híd, amin vigyorovgva fotózkodtam?”, hanem az, hogy „Vajon ebben mennyi a CGI?”.Egyszóval, London – talán most először közös életünk során – nem tudott ámulatba ejteni. Ahogy a jelentősen túlbonyolított, ám olykor mégis kissé talajtveszett és hiányos történet sem, és bár felettébb komoly megkönnyebbülést hozott a film végén Holmes által elmesélt megfejtés, legalább annyira bosszantott a túlságosan hihetetlen és a jelenkor igényeinek megfelelően populáris téma választása. Bocsánat, hogy ezt mondom, de visszasírtam Hasfelmetsző Jacket, a maga „korhű” borzalmaival.

Összességében – még mindig rajtam van a már említett szemellenző – nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett életem első Guy Ritchie filmje, de azt töredelmesen be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy azért tetszett –e, mert Holmes és Watson helyett rendre House és Wilson jutott eszembe vagy mert tényleg van ebben a moziban valami.

És hogy kicsit visszautaljak az írásban többször említett tézisemre, egyetlen kapcsolódási ponton keresztül tudtam csak látni a filmet. Így csak sejthetem – sok rafinéria persze nem kell hozzá-, hogy Sir Arthur Conan Doyle Holmes-a nem vesz rész durva bunyókban, nem ver péppé bűnözőket és viszonylag ritkán ugrál ki a Parlament ablakán. Hiába no, ez már egy új Holmes, a mi korunkhoz hű Holmes, akit nekem a rákiabált kígyó és béka ellenére is sikerült szeretnem. Azt pedig a következő részig nem elemzem tovább, ígérem, hogy mindennek vajon csakis egy ember –e az oka, az a fránya Greg vagy a komoly gépezet, akit/akiket a jegy- és egyéb bevételek busásan megjutalmaznak majd a filmért, amit sokmilliók akarnak látni majd, egyetlen név miatt, amit még az is ismer, aki valójában soha nem hallott róla: Sherlock Holmes.