Harry és Sally

Hosszú ideje kísért már a Harry és Sally, rengeteg jót hallottam róla és ez a sok jó időről-időre olyan érzéssel töltött el, hogy valami remekművet hagytam eddig ki az életemből. Valahogy mindig az volt az érzésem, azok akik látták, szinte meg vannak rökönyödve, hogy „hogyhogy te NEM láttad a Harry és Sally-t”?Tény, 1989-es filmről van szó, tehát alkalmam bőven lett volna rá, hogy megnézzem. Igenám, csakhogy van/volt vele egy kis bibi. Jelesül, hogy rettenetesen ellenszenvesnek tartom Billy Crystal-t. Nem tudom ezen érzésemet észérvekkel alátámasztani, egyszerűen csak nem szeretem őt. Hát ezért halogattam annyi ideig ezt a filmjét, illetve ha jobban belegondolunk, az egyetlen figyelmemre esélyes filmjét. De tegnap megtörtem az ellenállásomat és belevágtam.

Az első meglepetés akkor ért, mikor szembesültem vele, hogy ennek a filmnek is Rob Reiner a rendezője. No, nem mintha meglepő lenne a tény önmagában, csakhát milyenek a véletlenek, legutóbb is Rob Reiner filmet néztem, a Szerelem a Fehér Házban-t. A második rácsodálkozás a szinkronhangoknál következett. Úgy tűnik, a 80-as évek végén minden nagyobb kaliberű rom-kom főszereplőnőjét Tóth Enikő szinkronizálta. Legutóbb a már említett, a Szerelem a Fehér Házban Sydney-jeként volt hozz szerencsém, éshát ki ne emlékezne a szintén a 80-as évek egyik nagy, ha nem a legnagyobb sikerű romantikus filmjére, a Micsoda nő-re,amiben Julia Roberts-nek kölcsönözte a hangját. Ezúttal Meg Ryan magyar hangjaként szólalt meg, meglehetősen nem odaillő módon. Viszont –és ez az egyetlen dolog, amiért én egy Billy Crystal filmet meg tudtam nézni – Rudolf Péter fergetegesen jól szinkronizálta a férfi főszereplő Harry-t /Crystal/.

Nagyjából el is mondtam mindent, ami tetszett. Esetleg még a fényképezés, na jó.... mondjuk, hogy nem voltak rosszak a Central Park-ban készült felvételek. De aztán tényleg : ennyi.

Számomra lerágott csont a téma- lehet-e férfi és nő között barátság, és bevallom őszintén a többniyre párbeszédekre alapuló „beszélgetős” filmekért sem vagyok nagyon oda, márpedig nekem ebben a filmben túl sok volt a két főszereplő közti párbeszéd, túl erős volt a főszál és gyengusz a pár mellékszál.

Elfogadom, hogy ez egy nagyszerű film – másnak. De nekem rettentően unalmas, semmitmondó és kiszámítható volt, alig vártam, hogy vége legyen. Kemény ítélet, de tényleg így érzem.

Nos rendben, lefutottam a kötelező kört, pótoltam egy hiányosságot, megnéztem a nyolcvanas évek végének egyik klasszikusát. Az „emlékét” pedig igyekszem mihamarább az „irattárába” dobni ....