Sokszor mondtam már, szeretem az amerikai elnökös filmeket. Legalább valamit, ami amerikai. Megmagyarázni nem tudom, egyszerűen csak szeretem nézni őket. Nem is olyan régen került sorra a Dave és a múlt héten a következő, a Szerelem a Fehér Házban.
Gyanítom, a családi ünnepeken, a „második esti főfilm” műsorsávban a kereskedelmi tévék által nem kevésszer ismételt „ámerikai mesét” szinte mindenki látta már részben vagy egészben. Azt hiszem, ez afféle bármikor bedobható és garantáltan nézőcsalogató film, mert bizonyos időközönként olyan lelkesedéssel tud nekiülni az ember, mintha még sosem látta volna. Pedig mégcsak nem is egy extra jó filmről van szó. Csak – nekem legalábbis – van benne valami.
Talán azért szeretem az elnökös mivolta mellett, mert nincs benne üresjárat, nincsenek felesleges vágóképek, nincsenek a vonósok hadát felvonultató zenei betétek, csak maga a viszonylag szimpla sztori van, teljesen kiszámítható végkifejlettel, egy halom klisével egy lélekben erős, ám érzőszívű elnökről, akiről kiderül, hogy persze, ő is csak emberből van, sok-sok „típus-szereplővel”, köztük Michael J.Fox-szal, mint ifjú titánnal és Martin Sheen-nel, mint bölcs, az elnökét és egyben legjobb barátját mindenben támogató kampányfőnökkel és végül, de cseppet sem utolsó sorban a „jesszusom, ez velem történik?” arckifejezést végig magánviselő lobbistával, Annette Benning-gel.
Mindannyian hozzák a kötelezőt, nincs semmi kiemelkedő egyikük játékában sem, s ahogy írtam, magában a történetben sem. Mégis, jó volt újra látni Andrew Shepherd, az özvegy elnök és Sydney Ellen Wade, a lobbista „lávsztoiját”.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése