Vicky Cristina Barcelona

'I see no reason to label everything. I am me."

Sokszor hangoztattam már, hogy nem szeretem Woody Allent. Aztán egyszercsak jött egy film, a Match Point, amit – csakmert London –megnéztem, s lám, kéz csattan a homlokon: ez jó! Akkor sokaktól hallottam, hogy az a Woody Allen már nem AZ a Woody Allen, de bánja kánya, nekem akkor ,az , ott tetszett. Mégsem volt elég mindez arra, hogy a Fülest és a Kasszandra álmát meg akarjam nézni. Arra viszont igen, hogy az idei díjszezonban oly’ sokat emlegetett és nem mellesleg Golden Globe-bal is kitüntetett Vicky Cristina Barcelona-t mindenképpen látni akarjam, majd. A „majd” tegnap volt, s ezennel jelentem: „le vagyok vedve a lábamról.” /sicc!/

Ebben a másfél órás moziban ugyanis nekem egyszerűen minden tetszett, az egész film, egyben,úgy, ahogy van. A két legfontosabb és legnézőfogóbb , ha szabad ilyet mondanom, eleme a dramaturgiának a zene és a narráció. Ezektől lesz az egész film feszes és pörgős. A karakterek kidolgozottáságtól és a jellemfejlődésüktől pedig végtelenül érdekes és elgondolkodtató. Igaz, színészi játékban túl sok csodát ezúttal nem lehet várni, de talán ez nem is az a film, ahol kellene. Itt tényleg sokkal fontosabb az, hogy Cristina (Scarlett Johansson) és Vicky (Rebecca Hall) egy Barcelona-ban eltöltött nyár alatt a kapcsolataik és a velük történtek hatására hogyan és mennyire változnak meg. Hogy vajon a mediterrán hangulat, Juan Antonio (Javier Bardem) és Maria Elena (Penelope Cruz) hatására mennyire lesznek képesek merni az addig meg nem élt vágyaikat és álmaikat megélni, s ha megteszik, vajon képesek lesznek –e örökre a megváltozott világukban élni, vagy inkább visszatáncolnak oda, ahol ha boldogság és szabadság nem is, de biztonság mindenképpen vár rájuk.

Szórakoztató, elgondolkodtató és minden mozzanatában átgondolt mozi a Vicky Cristina Barcelona. Hosszas beszélgetések témája lehet majd tán minden egyes karakter életútja és döntései, noha az, hogy ennyire erős a jellemábrázolás egyeltalán nem teszi nyomasztóvá a filmet, mégcsak túlságosan komollyá sem, de annyit elér, hogy beleégjen a nézőbe a mondanivaló, az örök dilemma, a választás az Élj a mának és a Csak óvatosan között. 

Nagyszerű film emberek egymáshoz való viszonyáról, kölcsönhatásokról és hatásokról, elsőrangúan megválogatott zenei betétekkel, meleg tónusú képekkel és-véleményem szerint – hibátlan befejezéssel. Ha még pár ilyet rendez a Mester, esküszöm, Woody Allen – fan leszek!