Ha a Billy Elliot Amerikában készült volna, azt mondanám rá, már megint egy film az Amerikai álom nevű „csodáról”. De mert Nagy-Britannia jegyzi a filmet, kicsit elnézőbb vagyok és azt mondom, már megint egy film, ami alapjaiban hasonlít az Amerikai álom nevű „csodához”.
Félreértés ne essék, nagyon tetszett az 1984-85-ös brit bányászsztrájk idején játszódó történet a fiúról, akinek apja álmát kellett volna élnie, csakhogy az övé teljesen más volt és volt mersze azt beteljesíteni, sőt még a zord apját is maga mellé állítani. Tetszett, mert minden másodpercében brit, tetszett, mert Jamie Bell , az azóta 22 éves gyerekfőszereplő egyszerűen tökéleteset alakít és tetszett, mert mind a zenéi, mind a fotózása hiba nélküli.
Tudom, hogy bennem van a hiba, mert egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a „semmiből-minden” filozófiája irányába bennem rejlő szarkazmustól. Nem erősen, nem mélyen beleégve a lelkembe, de sajnos a Billy Elliot alatt is éreztem a történetben olykor-olykor az említett sablon túlzott jelenlétét.
S van nekem még egy aprónak annyira nem is nevezhető bajom ezzel a mozival, ami talán nagyobb baj is, mint amiről fentebb írtam. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni Billy barátjával, Michael-el. Valahogy az az érzésem, hogy csakis azért került be ő a filmbe, úgy, ahogy bekerült, hogy a rendező megértesse a nézőivel, nem minden balettos fiú meleg, s hogy az ő segítségével mutassa meg Stephen Daldry rendező, hogy lám, ilyen egy meleg kissrác és nézzük meg Billy-t ,na ugye, hogy ő nem ilyen, ergo ő nem meleg, noha a balett jobban érdekli, mint a box. Nem tudok Michael karakterével mit kezdeni, egyszerűen túlontúl erőltetettnek és feleslegesnek érzem.
Mindent egybevetve, a Billy Elliot egy olyan brit mozi, amit –akár többször is – látni kell. Viszont ha a film típusánál maradunk – brit film, falusi élet, kisvárosi élet – akkor ezerszer inkább kell látni az Ízig-vérig Annie Mary-t. Sokkal kevésbé ismert, mint a Billy Elliot, de pont annyival jobb.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése