Kétely

Afféle 19-re lapot húzni dolog az amúgyis nagyon kevéske filmnézésre szánható időből 100 percet egy olyan mozira áldozni, aminek a tartalmát is csak éppenhogy ismeri az ember, a két főszereplőjét – Meryl Streepet és Philip Seymour Hoffmannt- pedig a legkevésbé kedvelt színészei között tartja számon. Nos, ezúttal nem haboztam és bevállaltam a Kételyt minden kételyem ellenére. Most csattanónak kellene jönni, ordas felkiáltójellel a végén, mondván, nem bántam meg. Valóban, nem bántam meg, de örömújongás sincsen. 

A viszonylag egyszerű történet – egy vallásos iskolában a rendfőnöknő (Streep) egy bizonytalan kezdő okaktó (Adams) sugallatára az egyik diák elleni az egészséges mértéknél nagyobb érdeklődéssel vádolja meg az iskola papját (Hoffmann) – átlagosnak mondható rendezéssel és kiemelkedő színészi játékkal párosul, de ez nekem most kevés volt. Ami a pozitívum, hogy végleg elismerem Streep nagyáságát, és végre belátom, hogy Seymour Hoffmann nagyszerű színész, de a filmből sokra nem fogok emlékezni. 

Csak azoknak ajánlom, akik készek 100 percen át szinte csak két színész párbeszédeit hallgatni, s közben egy hűvös árnyalatú, sötét képekkel teli filmet érdeklődéssel végignézni. Nem rossz mozi, de hangulat kell hozzá, a végén pedig azt hiszem sokan fognak bosszankodni. Engem a befejezés sokkal inkább bosszanott, mint elgondolkodtatott.  

5 Oscar – jelölés ide vagy oda, (egyet sem nyert meg), nálam ez csak egy átlagos film. Ennyi.