Kaméleon

A 2005-ös vígjáték, a Csak szex és más semmi és a 2006- ban készült történelmi eseményeket megidéző Szabadság, szerelem után Goda Krisztina tavaly ismét nagyjátékfilmmel jelentkezett, melynek műfaji meghatározása vígjáték, dráma, thriller és szélhámosfilm, így nem meglepő, hogy nem igazán tudhatjuk, milyen címke illene leginkább a Kaméleonra, feltéve hogy egyeltalán kell műfaji megnevezéssel illetnünk.

Farkas Gábor mániákus hazudozó. Nem orvosi eset, inkább rendőrségi. Vagy az sem, hiszen semmi mást nem tesz, minthogy elhiteti néhány nem túl vonzó nővel a valóság ellenkezőjét, azaz, hogy szépek és kívánatosak, s ezt az illúziót mindaddig fenntartja bennük, amíg az „ami az enyém, az a tiéd is” filozófiáját követve a kiválasztott hölgyek nem osztják meg vele mindenüket és a mindenen természetesen pénzt értünk. Ezen a ponton Gábor higgadt eleganciával eltűnik a hölgyek életéből, mit sem törődve a hátrahagyott lelki sebekkel, sőt mélyen meggyőződve arról, hogy a helyzetért csakis az illúziókat akár vagyonok kockáratételével is kergető nők a hibásak. A remekül jövedelmező üzletben Gábor társa Tibi, akivel együtt nőttek fel állami gondozásban, és aki megbízható hátországként támogatja Gábor „a legjobb befektetés a lefektetés”- elven működő vállakozását. Mindaddig rendben is mennek a dolgok, amíg Gábor a fejébe nem veszi, hogy ezúttal „nagy vadra megy” és olyan lányt szemel ki magának, akit látszólag nem lesz könnyű az ügyfelévé tennie. Hanna becserkészése valóban nagyobb feladat, mint hitte, a kihívás nagysága messze nem mérhető össze a korábbi rapid-melók fajsúlyával, az eszközigénye is lényegesen nagyobb ráadásul a Gábor által generált hazugságháló szépen, lassan elkezdi behálózni a sebezhetetlennek hitt küldetést és az egymást ingatag dominóként ledöntögető igaztalanságok, úgy tűnik, könnyedén a visszájukra sülhetnek el.

Mielőtt követ vetnénk Farkas Gábor profi szélhámosra, álljunk meg egy röpke pillanatra és gondolkodjunk el azon, hogy vajon melyik fél az, aki vétkesebb: a nő, akinek mindent megér az illúzió és akinek naivságánál csak a péztárcája vastagsága nagyobb, vagy a férfi, aki varázstükröt tart az elhanyagolt lányok, asszonyok elé, melyből, mint a gonosz mostoha tükréből, áradnak a dicsőítő – s nem mellesleg rendkívül hitelesnek ható - szavak? Mert bármennyire is elítéljük a főszereplő cselekedeteit, melyeknek bumerángként visszaütő következményeivel idővel neki is szembesülnie kell, ebben a moziban nincsenek hősök és antihősök, csak van egy oldal, aki hinni akar és egy másik, aki elhitetni. De egyvalami közös bennük: mindannyian hazudnak. Előbbiek önmaguknak, utóbbiak pedig másoknak. Azt pedig már óvódás korban megtanuljuk, hogy valótlanságot mondani nem helyénvaló cselekedet. A Kaméleonból felőttfejjel pedig azt, hogy sosem lehetünk abban biztosak, hogy akinek hiszünk, akit szeretünk, az éppenséggel melyik oldalon is áll. 

A főszerepben az Állítsátok meg Terézanyut! után ismét együtt láthatjuk Nagy Ervint és Hámori Gabriellát, míg a harmadik főszereplőt, Tibit a talán a nagyközönség számára kevésbé ismert Trill Zsolt alakítja. Szintén a Terézanyuban ismerhették meg sokan László Zsoltot, aki ezúttal egy pszichiátert alakít, és újfent egészestés filmben üdvözölhetjük - már elnézést a profán jelzőért-, az elmaradhatatlan Csányi Sándort. A 2006-os A herceg haladéka után ebben a filmben tért vissza a mozivászonra Kulka János, aki noha ismét orvosi köpenyt húzott, ez a szerep a paneldoki Mágenheim után most egy kicsit mégis más.

Képi világában a Kaméleon az Overnight rideg, steril profizmusát idézi, és pontosan ez az az atmoszféra, ami nagyszerű játékteret biztosít a vérprofi, céltudatos szélhámos ténykedéséhez. A mozi zenéje Madarász Gábor remek dinamikával megkomponált és a feszültség fokozására kiválóan alkalmas alkotása, mely a már említett letisztult fényképezéssel együtt kitűnő audiovizuális élményben részesíti a nézőt.

Sokszor hajlamosak vagyunk megfelejtkezni az ismert mondásról, miszerint felelősek vagyunk a cselekedeteink várható következményeiért, legyenek azok számunkra kedvezőek vagy éppenséggel kedvezőtlenek. A 40. Magyar Filmszemle Közönségdíjas filmje, a Kaméleon egyszerre világít rá mindkét esetre, s közben elgondolkodtat, hogy vajon az illúziók megteremtéséért és fenntartásáért mire nem képes az ember, mire nem vagyunk képesek mindannyian, hazugok és igazak, jók és kevésbé jók egyaránt.