Lélekben táncolok

Valaki, aki olvassa néha a blogot, azt mondta, hihetetlen, hogy én mindig csak olyan filmekről írok, amik teljesen ismeretlenek, mert ő ezekből bizony egyet sem látott. Meg kell védenem magam, hiszen jónéhány itt megemlített film igenis széleskörben ismert. Ugyanez nem mondható el a Lélekben táncolok-ról.

Nem hiszem, hogy kishazánkban sokan láttak volna ezt a filmet és ezzel nem magamat akarom fényezni, hogy én mekkora „különc” vagyok, mert igen,én láttam, hanem hangsúlyozni szeretném, hogy bizony, itthon igencsak ismeretlen filmről van szó. Egészen véletlenül, a Cinemax tegnap esti kínálatában bukkantam rá, s amint elolvastam a tartalmát, nyilvánvalóvá vált, hogy látnom kell.

Noha itthon nem túlzottan ismert az eredetileg „Itt járt Rory O’Shea” azaz „Rory O’Shea was here” című ír film, hazájában számos díjjal büszkélkedhet, 2005-ben például az év ír filmalkotása lett. Hogy nálunk miért nem kapott szélesebb nyilvánosságot, talán magyarázza egyrészt a film témája, másrészt az a hozzáállás, ahogy ezt a témát az alkotók feldolgozzák. No és persze, ne felejtsük el, nem egy afféle „populáris” filmről van szó, jócskán nyitott szív és elfogadni – tudás szükségeltetik hozzá, hogy élvezni tudjuk ezt a különös alkotást, de ha rendelkezünk ezekkel a tulajdonságokkal, akkor kivételesen felemelő filmélményben lesz részünk.

Tekintve, hogy a történet nem ismert, hadd másoljam ide a port.hu – ról a „hivatalos” tartalmat:

Rory O'Shea egy huligán, egy örök lázadó. Élete tragikus fordulatot vesz, amikor izomsorvadása miatt az egyik dublini intézetébe kerül. Itt találkozik Michaellel, akit szélütés ért. A fiatalember beszéde a betegsége miatt szinte teljesen érthetetlen környezete számára. Különös kapcsolat alakul ki kettejük között. Rory az egyetlen, aki megérti mit mond Michael, valósággal a tolmácsa lesz. Ráadásul éppen Rory elviselhetetlen stílusa, lázadó természete az, ami ösztönzést ad Michael számára, hogy megpróbáljon felülkerekedni önmagán és betegségén.

Bevallom őszintén, nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam, látnom KELL a filmet. És nem bántam meg. Sőt!Legfőbb érvemként tudnám felhozni, hogy a két – ha máshonnan nem, hát a Vágy és Vezeklésből – ismert név, James McAvoy és Romola Garai mellett egy olyan színész, Steven Robertson játsza a főszerepet, akinek a játékát, - úgy vélem – nem lehet eléggé dicsérni. Olyan zseniálisan alakítja a szélütést kapott Michael figuráját, hogy – és ebben biztos vagyok – aki egyszer látja őt játszani, az legközelebb, ha a való életben egy hasonló helyzetben lévő emberrel találkozik, soha többé nem azt fogja benne látni, hogy ő egy szerencsétlen rokkant hülye, - már elnézést – hanem az érző, gondolkodó – igen, gondolkodó !!– és igazi, valós életre vágyó embertársat.

A másik, kettes számú, legfőbb érvem maga a történet életigenlése. Rory O’Shea – McAvoy – bámulatos „Carpe Diem”-életszemlélete, az, hogy nem ül begubózva és várja, hogy az izomsorvadás végleg eleméssze a testét, hanem kiélvezi az élet minden egyes pillanatát, annak utolsó cseppjéig.

Rory O’Shea a dublini intézet McMurphy-je. Noha ő a legbetegebb az ápoltak között. De ő az egyetlen, akinek a teste beteg, a lelke pedig mindannyiunknál jobban akar élni és él is. Ha az ő szavaival kellene kategóriába sorolnom ezt a filmet, azt mondanám:nyomorék-komédia. És miközben ezt írom, látom, ahogy Rory O’Shae elmosolyodik, tán nevet is, s közben meghív két csinos lányt egy sörre, lazán odavetve ,csak úgy mellékesen, hogy : Ti nyertétek meg mára a két kretént. Mi fizetjük a sört, ti tartjátok a korsót, benne vagytok?

Ne várjuk, hogy választ kapunk arra, hogy él, mit tud és mit nem tud egy izomsorvadásban szenvedő beteg, vagy valaki, akit szélütés ért. Nem érdekes a „technikai” háttér. Csak az, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, hogy mi is bármikor válhatunk ugyanolyanokká, mint ők és hogy bizony, mindannyiunknak, legyünk makkegészségesek, vagy olyannyira betegek, hogy csak pár ujjunkat tudjuk mozgatni, egyetemesek a vágyaink:szeretni és szeretve lenni. A végsőkig.

A Lélekben táncolok talán nem minden percében maximálisan realista. Talán bele lehet kötni egy-egy ponton, talán rá lehet kérdezni a főszereplők egy-egy cselekedetének miértjére. Egy dolgot azonban nem lehet: nem szeretni és nem akarni mihamarabb újra látni.

Őszintén remélem, hogy ha máshogyan nem, hát dvd-n sokakhoz eljut ez az életmese, és sokan fogják úgy a kedvenc filmjeik sorába emelni, ahogy én tettem.