Vegyes érzéseim vannak a Feast of love –val kapcsolatban. Pont annyira tetszett, mint amennyire nem. A történet viszonylag egyszerű és majdhogynem átlagos, egy baráti/ismerősi kör tagjainak életét, párkapcsolatait meséli el a film, három fő szálon, váltakozva. A szereplők közt van férj, akit a felesége egy másik nőért hagyott el (Kinnear), bölcs, idős tanárember, akinek a fia drogtúladagolásban halt meg (Freeman), és kávéházi alkalmazott fiú, hatalmas tervekkel és egy kolleganő kedvessel. Egy ponton, a kávéházban összeér a három történet, és mégis külön szálakon szalad aztán tovább. S miközben a felváltva élhetjük a szereplők mindennapjait, időként megszólal az idős tanár (Freeman) és „nagy igazságokat „ mond, olyanokat például, minthogy „Néha nem is tudod, hogy átléptél egy bizonyos határt, mindaddig, amíg nem vagy a túloldalon”. Jó kis mondások ezek, csak néhol túl szájbarágósak.
A történet(ek) sem minden ponton a legjobban megírtak, bár nagyrészben realisták és „veled is megtörténhet”-ek. Ettől jó a film. És attól, hogy folyamatosan leköt, figyelmet követel, mert folyamatosan szól valamiről. S mégis, miért nem tetszik annyira? Nem is tudom. Talán mert nem szórakoztat, de el sem gondolkodtat. Nem tudok vele mit kezdeni. Nevetni sem lehet rajta, sírni sem, töprengeni sem, a nagy hatásúnak szánt narratív idézetek ellenére sem.
Morgan Freeman bölcs és elfogadó, mint a Remény rabjaiban, Greg Kinnear szenvedős és szerelmes, és pont úgy vágyik a kutyáját visszakapni, mint a Lesz ez még így se-ben. Szeretem mindkettőjüket, de ebben a filmben nem kaptam tőlük semmi különöset.
Csekély , vagy nem is annyira csekély magyar vonatkozása is van a mozinak, jelesül, hogy Bradley (Kinnear) a Marozsán Erika által megformált Margit oldalán leli meg az igazi boldogságot. Kicsit irigyeltem is Marozsán Erikát, mikor hozzábújhatott Kinnear-hoz... a mázlista....:)
Szóval, a fene tudja, összességében semleges film. Egyszer megnéztem, azt hiszem, ennyi elég is volt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése