Elizabeth

Ma este végre „igazi” mozizásra adhattam a fejem. Igazi, ha úgy tetszik, „nagy” filmet nézhettem meg. Egy pazar filmet, amit már sokkal régebben látnom illett volna. S mégis, csak most, hogy a második része, vagy tán mondom úgy, a folytatása is megjelent dvd-n, s így egyben meg tudtam venni a két filmet egy impozáns díszdobozban, szóval csak most került sor a Szűz Királynő történetére.

Azt hiszem, a történelmi, főként a teljes hitelességgel elkészült történelmi filmek esetében badarság a tartalomról beszélni, hiszen elég csak egy történelem könyvet, vagy ad abszurdum a wikipedia-t fellapozni, s máris ott a hiteles történet.

Erről a vonalról tehát csak annyit, hogy megdöbbentett a tény, mennyire hasonlóságot tudtam érezni a Királynő című filmmel, amin persze, miért is kellene meglepődni, hiszen mindkét film angol ( II.Erzsébet esetében az Egyesült Királyság) uralkodókról szól, mindketten nők, mindketten Erzsébetek, s bár a sorsuk rengeteg ponton eltér, nyilvánvalóan, egyvalamiben azonban mégis kísérteties a párhuzam köztük s így a két film között is. Tán az I.Erzsébetet megformáló Cate Blanchett fogalmazza meg tökéletesen azt, amit aztán majd’ 500 évvel később élt utóda esetében is mérhetetlenül igaznak érzek. I. Erzsébet ezt mondja a filmben: „Mostmár mindig kőnek kell lennem? Nem érinthet meg semmi?”. Azt gondolom, ez a mondat II.Erzsébet szájából éppen ugyanígy elhangozhatott volna. Aki látta a Királynő című filmet, vagy ismeri a Brit uralkodóház belső ügyeit, pontosan tudja, miről beszélek. Van valami halovány és érdekes párhuzam kettőjük személyiségében.

No persze, ennél sokkal több ez a film, mintsemhogy segít erre ráébredni. De ahogy írtam már, nem kell ide tartalom, nem kell ide hosszas elemezgetés. Egyértelműen meg kell nézni, abban a hitben – hiszen nekem még csak hit - , hogy a második rész hasonlóan kimagaslóra sikerült. Az, ahogy a rendező ehhez a témához nyúlt, és ahogy ezt az eseménydús, zavaros történelmi helyzetet bemutatta, úgy, hogy közben megfelelő tisztelettel és méltósággal kezelte Anglia talán legmeghatározóbb uralkodójának a személyét, az mindenképpen főhajtást érdemel.

Pompás kiállítású alkotás – és nem film, azt hiszem - , példátlanul jól szerkesztett zenével és remek színész játékokkal. ( S a kisördög kiszól: Daniel Craig, mint áruló pap....:)

Jó volt egyet igazi-mozizni, végre. Az Elizabeth méltó választás volt a hosszú idő után első „movie-night classic”-omhoz.