Ádám almái

„Ha nem lennék provokatív, a filmjeim semmit nem váltanának ki az emberekből.”

A fiatal dán rendező, Anders Thomas Jensen nyilatkozta az imént idézett mondatot. S valóban, eddigi három rendezése bizony sikerrel provokálta és természetesen ezáltal érintette meg nézőit. A 2000-ben készült első nagyjátékfilmje,a Gengszerek fogadója, a 2003-as Zöld hentesek és a 2005-ös Ádám almái mindhárman olyan témákat dolgoztak fel, ami mellett a nézők nem tudnak szó nélkül elmenni. A másik közös vonás a filmekben a színészgárda. Ole Thestrup, Ulrich Tomsen, Nikolaj Lie Kaas és Mads Mikkelsen mindegyik filmben szerepelnek, így a Jensen – filmek kissé olyan benyomást keltek – bennem legalábbis -, mintha egy jól összeszokott, egymást a magánéletben is szerető és tisztelő kis közösség tagjai (ahogy mondjuk egy kis vidéki színházban) olykor-olykor összejönnek és alkotnak valami olyat, amire egész Európa, de tán belefér, az egész világ felkapja a fejét.

A harmadik ilyen alkotáa, a 2005-ös Ádám almái a szokásos Jensen-i színvonal, csak még jobb. Mert úgy ötvözni teológiai kérdéseket, neonácizmust, pszichés problémákat , hogy közben a legnagyobb természetességgel csattannak a képi és verbális poénok, és senki nem érzi magát hitében és meggyőződésében megbántva, nos ehhez tényleg nagyon kell tudni valamit. Az Ádám almái bizony mindezek ellenére is provokál. Úgy, ahogy azt Jensen akarta. Provokálja a rekeszizmokat és provokálja az agyat. Megmutat valamit, ha úgy tetszik „kettő az egyben” alapon, a néző pedig hiszi, látja, amilyennek akarja. De tény, akár a színét, akár a fonákját érzi magához valaki közelebb, szó nélkül nem fogja tudni hagyni a nagyszerű rendező harmadik egész estés filmjét.