Kapargatom a kobakom egy ideje, hogy hogyan tudnám leírni mindazokat az érzéseket, amik a Mifune utolsó dala című film megnézése után és közben rámtörtek. Szeretném azt mondani, hogy láttam egy igen jó dán dogma filmet, de nem tudom. Talán legyen csak annyi, hogy láttam a Dogme#3-at.
Az a legnagyobb gondom, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom az érzelmeim mutatóját e film kapcsán pozitív vagy negatív irányba elmozdítani. Éppen annyi érv szól ellene, mint amennyi mellette. Mert egyrészt ugyebár szeretem a dogma eszközeit, s mindezen eszközök alkalmazása miatt szerettem a Mifune-t. Különösképpen a történettel magával sem volt gondom. Három főszereplő, három gyökeresen megváltozott élet, két férfi és egy nő, egy lepusztult, isten háta mögötti tanyán, valahol Dániában. Kapcsolatok, megismerések, újrafelfedezések, elfogadás. Lehetőségek hátrahagyni a korábbi életet és tiszta lappal, máshol, máshogyan, másokkal újat kezdeni. Őszintén. S aztán a boldog vég.
Mégsem az én mozim a Mifune utolsó dala. Értem, de nem érint meg. A legrosszabbat műveli velem, amit egy film művelhet. Közönyössé tesz önmaga iránt.
Talán már nem tudok hinni a mesékben....
1 megjegyzés:
Kíváncsi vagyok a véleményedre, az enyém már megvolt a blogomon! :-))
Megjegyzés küldése