Lora

Minden sötét. Nem lát semmit.
A sötétésg körülöleli.
Nézzen bele.
Nézzen egyre mélyebbre és mélyebbre.
A sötétség szinte áthatolhatatlan.
De utat talál benne.
Hirtelen egy apró fénypontot pillant meg,
elindul felé.
Menjen közelebb.
Még közelebb.
A fény egy kulcslyukon keresztül jön.
Kinyújtja a kezét,
megfogja a kilincset,
kinyitja az ajtót.
A fény egy pillanatra elvakítja a szemét.
De utána újra, mindent tisztán lát.

Hosszas töprengés után Lora lett a ma esti film. Ezt követelte a hangulatom. A filmet, ami számomra a 2007-es év abszolút első helyezett filmje. Tudom, hogy sokan túlzónak tartják ezt a kijelentést, nem is szeretném őket meggyőzni a saját igazuk ellenkezőjéről. Engem ez a film agyon és szíven érintett. Nagyon.

Nem hiszem, hogy olyan filmről, ami ennyire megérint, tudnék sok-sok okosságot írni, ami egy kívülállónak esetleg "útmutatás" lehet arra nézve, hogy miről is szól a történet, milyenek a színészek, milyen az operatőri munka vagy éppenséggel a zene. ( Talán annyi, hogy a Yazoo-Winter Kills című dala a filmből nekem A dal.)

Sokkal, de sokkal több van ebben a filmben annál, amit a hivatalos tartalmak írnak róla. Számomra olyan sok, hogy nem tudom elmondani. Pedig már sokszor láttam.

Mindig mikor nézem ezt a filmet, két dolog kattog a fejemben. Egyrészt, hogy mennyire fontos a múltat elengedni tudni, és mennyire fontos meglátni azt, ami vagy aki van nekünk a jelenben. Mert ha akarunk, tisztán látunk, mégha eleddig vakok is voltunk a magunk zárt világában és mégha először el is vakít minket a fény.

Nem kell a szem betegsége a vaksághoz. Elég, ha csak az agy gúnyos tréfát űz velünk és rávesz minket, hogy elhiggyük, nem kell látnunk azt, amit a szem mutatni szeretne.

Csak merni kell belenézni a fénybe s máris láthatunk. Ha akarunk....