Az általam nem ünnepelt Szilveszter nevezetű "ünnep" délutánjának mozija, Susanne Bier 2007-ben a Legjobb külföldi film kategóriában Oscar -ra jelölt filmje (A Mások élete nyert), Anders Thomas Jensen forgatókönyvéből, Mads Mikkelsen-nel a főszerepben.
Írás majd. Ennek ülepenie kell.
Vajon ki meddig menne el, ha egy számára fontos ember életmentő operációjához kellene pénzt szereznie: nagyon rövid idő alatt, nagyon sokat? Az erre a kérdésre adható válaszok egyikét járja körül, sajnos meglehetősen felületesen, az Irina Palm című film.
Felületesen, mert abban a válaszban, amit Sam Garbarski filmje ad a kérdésre, jóval több van, jóval több lehetne, mint amit a rendező megmutat. Sok a tessék-lássék módon bemutatott és befejezetlenül hagyott történetszál , a megválaszolatlan „Miért”-tel kezdődő kérdés, és a tettek súlya sem kap akkora hangsúlyt, amekkorát hasonló cselekedetek a valós életben kapnának, s ettől sajnos a hitelesnek és sokkolónak szánt mozi még annyira sem hat, mint mondjuk egy közepes családi dráma.
A talán legfurább dolog az Irina Palm-mal kapcsolatban mégis az, hogy nem ott talál célba, ahol az alkotók szándéka szerint a nézőit meg kellene érintenie. Mertbár a pénzszerzére meglehetősen szokatlan módot választó fiatalos nagymama tetteinek megítélésének tekintetében nem képes a közönség gondolatait eléggé provokálni a film, a történet egyéb aspektusai figyelemreméltóak. Hiszen ha csak felszínesen is, de képest kapunk arról, hogy idősebb korban is létezik még boldogság és hogy sosem szabad az embereket elhamarkodottan megítélni.
Sokat markol, keveset fog film , amin Marianne Faithfull és Miki Manojlovic játéka és a remekül sikerült szinkron sem lendít elegendőt ahhoz, hogy kiérdemeljen egy ötös osztályzatot. De egy - vagy akár több - esélyt megérdemel a nagyérdeműtől.
A 80-as évek eleje, Anglia. Két tizenéves fiú, akik ugyanabba az iskolába járnak.De látszólag ez minden, ami közös bennük. Will, az 1820-ban alapított Plymouth Bretheren vallási közösség tagja, szigorú szabályok szerinti életet él anyjával, húgával és nagyanyjával. Ezen szabályok talán legkegyetlenebbike az, miszerint nem szabad „világiakkal” keverednie, ami Will számára nagyjából annyit tesz, hogy nem lehetnek az iskolában barátai. Így aztán egy elképzelt világba és annak megrajzolásába menekül. Lee Carter, az iskola fekete báránya. Lop, csal, hazudik és „természetesen” a tanerők idegeire megy. Bátyja neveli, vagy inkább kihasználja és megalázza, az otthonuk pedig egy csöppet sem szokványos helyen van.
Will és Lee, tűz és víz – látszólag -, egy véletlen folytán ismerkednek meg, és ez az ismeretség egy darabig a két fiú neveltetéséből adódóan abban testesül meg, hogy Lee a „főnök”, a bűnbeejtő, míg Will a kissrác, aki előtt kinyílik a tiltott gyümölcsökkel teli veteményeskert, azaz a világi élet ajtaja. Röviddel találkozásuk után a fiúk szövetséget kötnek Lee saját Rambo –filmjének megalkotására, amivel egy pályázaton szeretne indulni. Innentől kezdve az iskolatársak haverokká, a haverok barátokká, a barátok pedig igaz barátokká válnak, végigjárva a folyamat minden szükségszerű stációját.
A Rémbó fia egy mesteri érzékenységgel és műgonddal megalkotott valódi gyöngyszem a 2007/2008-as brit filmpalettán. A rendező, Garth Jennings mintha maga is felcseperedőben lévő kissárc volna, olyan hitelességgel mesél a gyerek-lét szépségeiről és nehézségeiről, arról, hogy nincs rossz gyerek, csak rossz szülő és arról, hogy az igazi, mély barátságok, a „vértestvérségek” bizony gyerekkorban szövődnek. És ez a film nem csak abbéli – hadd mondjam így – tudásában nagyszerű, hogy mindvégig hihető és reális képet fest a gyerekkorról, hanem abban is, hogy minket, már felcseperedett nézőket is visszarepít az emlékeinkbe, abba az időbe, amikor mi kötöttünk életre szóló barátságokat, bújócskáztunk maszatosan naphosszat a lakótelepeken és apróbb csínytevésekkel mentünk szüleink, tanáraink agyára. Egy olyan gyerekkorba utaztat vissza minket ez a film, ahol nem attól volt barát a barát, hogy felvett az msn-re az ismerősei közé – hol volt akkor még msn és internet? – és ahol a beszélgetéseket még szájjal és hanggal ejtettük meg, nem pedig ujjakkal és billentyűzettel.
Komolyan nem értem, hogy az ilyen értékteremtő filmek miért csak úgy, fű alatt suttyognak be az országba, mindenféle promóció nélkül? Hogy jut majd el így ez a fura című, reklámokkal meg nem támogatott film azokhoz, akiknek leginkább szól, az iwiw-es, msn-es, öl-pusztít-rombol filmeken felnövő generációhoz?
Tudom, hogy én vagyok az a bizonyos egyszem fecske, aki nem fog nyarat csinálni és ezzel a néhány sorral fergeteges mennyiségű nézőt a képernyők elé leültetni, de azért bízom benne, hogy lesznek, akik ismeretlenül is megveszik ezt a február elején megjelenő DVD-t, akár a maguk szórakozására és egy kis nosztalgiázás okán, akár azért, hogy a gyerekeiknek megmutassák, milyen klassz dolog is megélni a „gyerkőcséget” és milyen fontos is az, ha valaki képes felismerni az igazi barátság mibenlétét.
Vállalok mindennemű kockázatot, tessék engem szidni, ha nem fog tetszeni. Bátor vagyok, mert tudom, hogy nem fog sokszor szitokszó a nevem elé kerülni e film kapcsán.
Én már láttam és tudom a titkot.
Valami nagyon jó folytatás! Ami nem sikerült az Üvegtigris 2-nek, azt most csont nélkül megoldotta a Valami Amerika 2. Méltó folytatása tudott lenni az első részének, sőt, megkockáztatom, fel tudott nőni annak sikeréhez.
A recept? Herendi Gábor alapossága és türelme,nevezetesen, hogy tudott hét évet várni a folytatásra és nem sietett azonnal meglovagolni az első rész sikerének hátszelét. Ez a hét év pedig elegendő volt arra, hogy kiforrja magát a történet, hogy megszülethessenek az új karakterek, hogy legyen annyi verbális poén, amennyi tán az elsőben sem volt és hogy szülessenek olyan dalok, amik – egyre bátrabban állítom – jobbak, mint az első rész dalai.
Sőt, ez a hét év arra is elgendő volt, hogy a rendező és a forgatókönyvírók kitalálják, hogyan lehetne finoman, ám célratörően emlékeztetni a becses nagyérdeműt az első rész fő csapásirányaira, hogy hogyan lehetene méltón búcsúzni az időközben tragikus körülmények között elhunyt Schütz Ilától, azaz Terka nénitől, és hogy hogyan lehetne – a hazai filmgyártásban egyedülálló módon – úgy eleget tenni a szponzorok jogos elvárásainak, hogy a nézőknek ne kelljen percenként reklámokba botlaniuk a film nézése közben.
Remek folytatás született tehát, sok helyszínes, pörgős kezdéssel, s aztán kissé egytérbe zárt, ám zenésebb folytatással, olyan új szereplőkkel, mint Csuja Imre, Tompos Kátya , Faragó András, Igó Éva vagy a Lorában Herendivel már együtt dolgozó, és ezúttal a szerepét magyarul eljátszó Lucia Brawley.
Profi munka, remélem, mihamarabb az első rész DVD-kiadásához hasonlóan magasszintű DVD-n is, hogy újra meg újra élvezhessem /-sük a – megkockáztatom –magyar filmgyártás legtökéletesebb második részként leforgatott nagyjátékfilmjét.
Éssss taps!
A film, amiből megtanultuk kamaszfejjel, hogy a pezsgő ízét az eper kihozza, hogy hogy néz ki egy óvszer csomagolva – máshogy még annyira sem ismertük – és hogy a fogselyem hasznos jószág.
Nekem nagyjából ennyi a Micsoda nő! Ennyi és közben meg minden. Az alapvígjáték, a „nagy öreg”, a tökéletes szinkronnal bíró mozi, a habos-babos ártatlan tündérmese.
Jó a polcon tudni, jó néha előszedni és boldog mosollyal a képemen végignézni. Megint jó volt újralátni.
Svend és Bjarne, a két hentes, miután megelégelik főnökük kibíthatatlan természetét, úgy döntenek, hogy mindent egy lapra feltéve saját hentesüzletet nyitnak. Csakhogy hiába az ingyenes kóstoló, a zenekar, a felhajtás, az üzlet csak nem akar beindulni. Egészen addig, míg volt főnökük, gonosz kiváncsiságtól vezérelten felkeresi őket és vásárol náluk tíz szelet húst egy általa adott vacsorához. Másnap reggel, miután a vacsorának híre ment, kígyózó sor áll az üzlet előtt, és mindenki olyan húst akar, amilyet a vacsorán felszolgáltak. Csakhogy van egy kis bibi ... Gond van az alapanyag – ellátással. Svend azonban nem ijed meg a helyzettől, s könnyedén megoldja a véletlenül „felfedezett” „csalfa csirke” utánpótlását. A kérdés csak az, hosszútávon vajon beszerezhető –e a – mondjuk így – luxuscikknek számító alapanyag?
Anders Thomas Jensen második nagyjátékfilmes rendezése természetesen nem csak a húsipar kényes kérdéseire keresi a választ. Éppen ezért óva intek bárkit is attól, hogy mindenáron műfaji skatulyába akarja tuszkolni a Zöld henteseket,vagy ha esetleg volt szerencsétlensége olvasni, hogy mások milyen jelzőkkel illették már a filmet a kategória – meghatározás terén, akkor felejtese azt gyorsan el. Tekintsünk úgy erre a 2003-ban készült és nem kevés díjat magáének tudható mozira, mint egy egyszerre sok-zsánerű, mégis meghatározhatatlan címkékkel illethető filmre.
A már említett történetszálon kívül nem szabad megfelejtkeznünk a szereplők magánéletének közös vonásairól sem, arról, hogy mindannyian – és itt most nem csak a főszereplőkre gondolok – a társadalom által normálisnak tartottól kissé vagy éppenséggel nagyon eltérnek, mindegyikük jelenében, múltjában vannak olyan meghatározó momentumok, amik messze sodorják őket az átlagtól. Svend rettentően magabizonytalan, „köszönhetően” a gyerekkorának és állandó izzadásának ( Jensen nagyszerűségét dicséri a névválasztás, ugyanis a sved(e) szó dánul izzadtságot jelent), Bjarne a családjában történt tragédiák sorozatát követően vált meglehetősen magábafordulóvá – és éppen annyira drogfüggővé - , de ahogy említettem, a mellékszereplők élete sem fenékig tejfel, elég itt csak a papra gondolni, akinek életét egy fiatalkori baleset örökre megpecsételte.
Amíg nem láttam a Zöld henteseket, azt mondtam, az Ádám almái a legjobb a három Jensen – rendezés közül. Nos, felülbírálom magam és kimondom, ez körökkel jobb. Tény, az Ádám almái érettebb témaválasztásában, de maga a sztori szempontjából a két hentes története sokkal inkább beleég az ember agyába, ad abszurdum, a gyomrába. A lehető legnagyobb percizitással elvarrt történetszálak, a kevesebb-több elvét követő fényképezés, és brillirozó főszereplők – ismét a jól bevált nevek –Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Laas, Ole Thestrup, Nicholas Bro, Line Kruse , és nem utolsó sorban a csavaros történet a dobogó legfelső fokára emelik a három egész estés Jensen film közül a Zöld hentesek történetét.
Bizarr. De a legremekebb bizarr film, amit valaha láttam.
Karácsony, sütemény-hegyek, és punnyadás a tv előtt. Így találkoztam újfent a Segítség, felnőttem című korai Hanks zsengével. Egyszerűen csak a történeti hűség kedvéért emlékezem meg róla, hogy láttam, immár sokszázadszor - ez egy költői túlzás volt. Tipikus fejből kinézős, tévé-bámulós film. Az én korosztályomnak. Hogy a mai kölköknek mit mond, tőlük kellene megkérdezni. Egynek jó nosztalgikum - nekem.
Nem tudom, hányadszor láttam már. És már megint és még mindig tudta magát más szemszögből láttatni. Érdekes, hogy ennyi idő után éppen most lett a London - szál a legerősebb benne nekem. És a nosztalgikus vonal is.
Ahogy néztem, eszembe jutott, mikor 2003-ban, december 21-én Annával először láttuk a moziban. Akkor még nem tetszett annyira, mint azóta, amióta az idő megérlelte bennem. Szóval, akkor, 2003-ban Londonért szerettük. Akkor még fontos volt nekem az a város.... És nagyon akartam látni. Emlékszem, azt mondtam, úgy akarok oda megérkezni, mint az utasok a film elején. A Heathrow-ra, ilyen örömök közepette. Akkor még nem tudtuk, sem Anna, sem én, alig másfél év múlva teljesül az álmom, úgy, hogy ő vár engem Andrással odakinn, a Heathrow-n.
2003-ban arra vágytunk, hogy végigsétáljunk a Millenium Bridge-n, megkeressük a házat, aminek kékre van festve az alja, eljussunk a Trafalgar Square-re ... Háromnegyed év múlva Anna kiköltözött Londonba, másfél év múlva pedig már ott várt rám Heathrow-n. És átsétáltunk a Millenium Bridge-n, hajóról megnéztük a kékre festett aljú OxO - házat és leges-legelőször, érkezésem másnapjan a Trafalgar Square-t.
Nekem ez is a Love Actually. Egy 2003-as álom és a 2005-ös megvalósulása. Most leginkább ezt láttam benne.
Ma este egyébként műsorára tűzi a Tv2. Magyarul. Hát nem tudom... Bár úgysem fogom kibírni, hogy legalább részben ne nézzem meg, de fura lesz nem angolul. Sebaj, majd tesztelem, mennyire tudom visszafordítani a szöveget, ha már úgyis megy kivülről, angolul. :)
Kapargatom a kobakom egy ideje, hogy hogyan tudnám leírni mindazokat az érzéseket, amik a Mifune utolsó dala című film megnézése után és közben rámtörtek. Szeretném azt mondani, hogy láttam egy igen jó dán dogma filmet, de nem tudom. Talán legyen csak annyi, hogy láttam a Dogme#3-at.
Az a legnagyobb gondom, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom az érzelmeim mutatóját e film kapcsán pozitív vagy negatív irányba elmozdítani. Éppen annyi érv szól ellene, mint amennyi mellette. Mert egyrészt ugyebár szeretem a dogma eszközeit, s mindezen eszközök alkalmazása miatt szerettem a Mifune-t. Különösképpen a történettel magával sem volt gondom. Három főszereplő, három gyökeresen megváltozott élet, két férfi és egy nő, egy lepusztult, isten háta mögötti tanyán, valahol Dániában. Kapcsolatok, megismerések, újrafelfedezések, elfogadás. Lehetőségek hátrahagyni a korábbi életet és tiszta lappal, máshol, máshogyan, másokkal újat kezdeni. Őszintén. S aztán a boldog vég.
Mégsem az én mozim a Mifune utolsó dala. Értem, de nem érint meg. A legrosszabbat műveli velem, amit egy film művelhet. Közönyössé tesz önmaga iránt.
Talán már nem tudok hinni a mesékben....
„Ha nem vettétek volna észre, felnőttem! Melltartót hordok!”
Lassan-lassan már nagyítóval kell keresni a filmbemutatók között a nem megtörtént esetet feldolgozó vagy nem nemzetközi bestsellerek alapján készült mozikat, olyan mértékben lepik el a vetítővásznakat az ilyen vagy olyan adaptációk. Ezen adaptációk egyike a Louise Rennison valóban országokon átívelő sikert arató könyvsorozatának első két kötetéből készült A macskám, a családom és a fiúk.
A film a második kötet címét kapta, ami sajnos magyarul nem tűnik túl vonzónak, hiszen az eredeti cím : Angus – ez a macska neve - , tangák és a tökéletes smárolás, lássuk be, sokkal figyelemfelkeltőbb, noha tény, furcsán mutatna egy moziplakáton.
Ha röviden és velősen akarnám jellemezni az írónő könyveinek főszereplőjét, Georgia Nicholson-t, azt mondanám, benne találkozik Bridget Jones Vic Beretton-nal (Házibuli) a 21. század elején egy dél-angliai városban, Eastbourne-ben. Ezzel talán már azt is elmondtam, hogy a Macskám, a családom és a fiúk nincs felvértezve túl sok eredetiséggel, de meglepő módon a filmet szinte végig átható plágiumillat nem öli meg a műélvezetet. Egyébként is, a célközönségnek, a mai 13-15 évesek táborának, Bridget Jones valószínűleg nem más, mint egy buggyant harmincas, míg Vic Beretton-ról talán soha nem is hallottak. A film nem-célközönségének, azaz nekünk, Miss Nicolson által csak „leőskövületezett” harmincasoknak pedig talán nem esik olyan rosszul viszontlátnunk a mi fiatalságunk tiniidoljának, a francia diákánynak a legmodenrebb reinkarnációját. Annak a kamasznak, akinek ugyan nem volt központi problémája a mellmérete – ugye-ugye, mennyit változott a világ? -, és nem kellett a középiskola farkastörvényei alapján Miss Iskolalegjobbnője ellenében megküzdeni Mr. Iskolalegjobbpasijáért, de ő is megvívta a harcát a „gaz” szülők ellen élete legfontosabb bulijáért és ő is hosszas csatákban volt kénytelen ráébreszteni a vele élő felnőtt férfit és nőt, hogy bizony, ő már egyenrangú velük. Ahogy talán mi, őskövületek azért sem fogunk megorrolni az alkotókra, hogy egy erős másfél órára visszahozták az életünkben Bridget Jones szellemiségét, mégha kamaszlányokra átírt ideák formájában is. A legmeghatározóbb momentumok, a nők-lányok-asszonyok örök problémái azonban maradtak, hisz Georgia sem elégedett a testével, komoly ceruza-teszteknek kénytelen alávetni magát, hogy hiteles képet kaphasson a nunga-nungái, elnézést, a mellei méretét illetően, és – természetesen – az ő olvasmányélményei közül sem hiányozhat a Mars és Vénusz sorozat első, és legfontosabb kötete, melyből korosztálytól függetlenül nőnemű lények milliói tanulták meg a férfikat legtalálóbban definiáló tézist, miszerint éppen olyanok, mint a gumiszalag.
A némileg Adrian Mole nyomdokain lépkedő Georgia Nicolson megpróbáltatásainak – egyelőre – első filmes adaptációja a legeredetibb koppintás, ami valaha készült. Az elcsent ötletek mellett ugyanis megannyi új poén és a tinilányok füzetborítójára vagy szobafalára illő idéznivaló gondolat tölti ki a kicsivel több, mint másfél órás játékidőt. A mai kor igényeinek megfelelően fiatalos rockzenét játszó fiúbandák szolgáltatják a zenei hátteret a történethez, a főcímdal a brit slágerlisták élén tanyázó Scouting For Girls She’s so lovely című tényleg bitang jó kis dala, ami már az első pár percben hatalmas lendületet ad az egész mozinak.
A felnőtteknek diszkrét nosztalgia s egyben megmosolyogtató, mégis „hasznos” útikalauz kamasz gyermekeik megismeréséhez, a tinilányoknak alapmű.
Ez a megszokhatatlanul suta magyar címmel ellátott A Macskám, a családom és a fiúk.
Miután a héten végre megérkezett angolhonból a DVD, úgy éreztem, eljött az idő az újrázásra. Úgy látszik, ez és a Happy-go-lucky idén azok a filmek, amiket sürgősséggel újranézendőnek kell(ett), hogy minősítsek. S persze, továbbra is vakarom a fejem, hogy miért nem kell ennek az országnak ez a film, ami egyébként 2006-ban készült? Christina Ricci, James McAvoy, Richard E.Grant, Catherine O'Hara, Reese Witherspoon, Peter Dinklage, Russell Brand, de még Nick Frost is szerepelnek a Penelope-ban, hát ne tessék nekem azt mondani, hogy nem vonzó névsor?!
No sebaj, nekem mostmár itt van, megvan és már túl a második megnézésen elmondhatom, igaz a DVD borítóján olvasható szlogen: Ez a film újra visszaadja a hitedet a mesékben! Mert amennyire mese, pontosan annyira realitás is. James McAvoy pedig ... megintcsak azt tudom mondani, amit az első írásban:zseniális!
Jó volt újra másfél órán át kicsit naív lélekkel reális mesét nézni. Megmelengettem kicsit a szívemet. Gyógyszerfilm ez a javából, lélekgyógyszerfilm. És én ettől a pirulától most jól vagyok.
